Kulturális folyóirat és portál

2019. június 7 | Szilágyi Aladár | Kritika

Jelentések a hunyadi szórványlétből

Kövek, sorsok, bányák, emberek (MÚRE–HKE, 2018)

 

Bevallom, ahogy esztendőről esztendőre újabb és újabb gyűjteményben látnak napvilágot az immár rendszeressé vált MÚRE-táborok riportjai, némi irigységgel elegy örömmel veszem kézbe őket. Az örömöm az feltétlen, hiszen e sokadik kötetnek köszönhetően lassan összeáll Erdély, a Részek, Bánság szórványvidékeinek térképe, a négy világtáj felé szerterajzott kollégák és újdondásznövendékek fáradhatatlan méhekként gyűjtögetik, hordják egybe portyáik zsákmányát. Ami enyhe – gyorsan elillanó – invidiámat illeti, az nem valamiféle szakmai féltékenységből fakad, csupán azt sajnálom, hogy vénülő fejjel (inkább vénülő lábaimmal) nem „száguldhatok” velük…
Ezt a legfrissebb, a MÚRE és a Holnap Kulturális Egyesület közös munkája révén teremtett kötetet, mely a Kövek, sorsok, bányák, emberek címet viseli, nem kis érdeklődéssel vettem kézbe, hiszen annak idején volt szerencsém jó néhány benne szereplő terepet bejárhatni. Érdekelt, mi minden változott a hunyadi, dévai, Zsil-völgyi régióban az elmúlt két évtized alatt, s azok a helyek, amelyek olvasóként is nóvumot kínáltak számomra, fokozták kíváncsiságomat. A könyv bábái, a kiadásért felelős Rácz Éva, aki ez alkalommal sem rejtette véka alá érzelmeit a kötetet summázó bevezetőjében, a szerkesztő Szűcs László jól koncipiált munkát végzett. Időben és térben állt össze a tematikai és műfaji változatosságot kínáló gyűjtemény, a terjedelmes nagyriporttól a monografikus igényű történeti visszatekintésig, az interjútól a portréig, a társadalmi környezetleírástól az útirajzig. Mi több: szerzőink akár a „műfaji tisztátalanság” vétkébe esve, elegyítették a műnemeket, mondanivalójuk hatékonyabb megformálása érdekében. Ez is lehet az oka annak, hogy a kötet alcíme szerint nem riportokat kínál, hanem Hunyad megyei riportutak termését.
A történelmi adalékokban bővelkedő kötetnyitó írás, az Asszonyok a Magna Curiában Szekeres Attila műve. Heraldikusként is jeleskedő sepsiszentgyörgyi kollégánk, a Nemzetközi Címertani Akadémia levelező tagja, alapos munkát végzett. Miközben utánajárt Déva emblematikus műemléke építéstörténetének, három ide kötődő Nagyasszony portréját szőtte mellé. Sarány István a vajdahunyadi ferences teológia históriáját dolgozta fel, párhuzamosan az oktatásnak otthont adó kolostort, híveinek lelki menedékül szolgáló templomot kiszorító, megállíthatatlanul terpeszkedő „ipari szörnyeteg”, a Vasmű történetével. A ferencesek esete… néhány túlélő szerzetestanár megszólaltatása révén, a rend üldöztetésének, felszámolásának tragikus történetével is foglalkozik. Ambrus Melinda egy „hálás”, Déván „elkerülhetetlen” riporttémát választott: Hosszú hajak szeretethálójában címmel a Böjte Csaba kezdeményezte és kiépítette Szent Ferenc Alapítvány gyermekmentő hálózatának missziójába, belső életébe kínál betekintést. Farkas-Ráduly Melánia a dévai református gyülekezetbe látogatott (Elsődleges a lelki megújulás), Maksay Magdolna pedig a Déva várában mártíriumot szenvedett Dávid Ferenc maroknyi hitbéli örökösének, az unitáriusok lelkipásztorának a megszólaltatója.
Sarány Orsolya egy másik „hálás” témakörnek járt utána: a Dévára és néhány közeli községbe a 19. század végén betelepített bukovinai székelyek kulturális életéről, hagyományőrző törekvéseiről ad hírt. Azzal a szomorú következtetéssel zárta riportját, hogy jószerivel már csak az idősebbek a gazdag örökség őrizői. Győrffy Gábor a szórványkörülmények miatt különlegesnek számító, máig sikeres vállalkozás, a Corvin Könyv- és Lapkiadó talpon maradásának titkát feszegeti. A tankönyvek, gyermek- és ifjúsági kiadványok, népszerű magyar és világirodalmi művek, rejtvénylapok, szakácskönyvek kínálata a változó piaci igények figyelembevételével bővül. Forró László Élő hagyománnyá tett reneszánsz cím alatt Gáspár-Barra Réka újságírót, a dévai Dél-Erdélyért Kulturális Társaság egyik alapítóját kérdezte a város, a megye műemlék épületeinek, kastélyainak, udvarházainak életre keltését célzó tevékenységükről. A családias jellegű társaság egyik legfontosabb és legsikeresebb kezdeményezése a reneszánsz zene- és tánccsoport működtetése. A reneszánsz táncház erősen vonzza a gyermekeket, az ifjúságot, főleg a Téglás Gábor Líceum diákjait. (Itt teszem szóvá: hiányérzetem amiatt támadt a gyűjteménnyel kapcsolatban, hogy a táborozók idejéből a Téglás Gáborra, Dél-Erdély legfontosabb szórvány-iskolaközpontjára nem futotta egy külön riport erejéig, mint ahogy Csernakeresztúr, a bukovinai székelyek legnépesebb, életerős települése is „megért volna egy misét” az utalásokon túl!)
Külön színfolt a Sarány István jegyezte Terefere a művészetről a Mátyás stúdióban, mely műterem-látogatással egybekötött, borozgatással oldott, kötetlen eszmecsere néhány helybeli alkotóval a dévai művészek lehetőségeiről, gondjairól, elképzeléseiről. A baráti művészkávéházként is szolgáló stúdióban folytatott beszélgetés fő témája a névadó Mátyás József festőművészről, a Zsil-völgyi művésztelep hajdani animátoráról, mindannyiuk mesteréről való megemlékezés volt. Szucher Ervin, a szórványkérdés értő és érző „szakriportere” Hátszegre látogatott, arra a vidékre, amely már a szórvány szórványának is alig mondható, „ahol évtizedek óta nem keresztelnek a magyar papok”. Nagyriportja nem költőinek szánt kérdéssel zárul: „Ki lesz az, akinek torkából tíz vagy húsz esztendő múlva ékes – vagy dél-erdélyies – magyarsággal felcsendül a zsoltár, a Miatyánk?” Tomcsányi Mária egy hatvan esztendeje a Székelyföldről Pusztakalánra sodródott, vasöntő mesterséget űző házaspárt megszólaltatva idézi fel a szocialista acélipar hajdani fellegvárának históriáját. A kohóműnek mára – szó szerint – hűlt helye sincs, az ócskavas-bányászok a földdel tették egyenlővé. Az iparvárosban gyökeret vert székely házaspárnak a gyermekei a négy elemit még elvégezhették magyarul, unokáik még értenek magyarul, a dédunokák már nem.
A Kövek, sorsok, bányák, emberek szinte kötetnyi terjedelmű riportja A bánya volt maga az isten sokatmondó címet viseli, felcíme: A Zsil-völgyi magyarok múltja és jelene. Bögözi Attila munkája. Kollégánknak három évtizede a nagy múltú bányavidék volt első riporteri színtere. Most egy magyar megyei tanácsost „szegődtet” maga mellé, s együtt járják azokat az utakat, amelyeknek járhatóvá tétele Hunyad megye akkori magyar prefektusának köszönhető. Csokorba gyűjti a kistájhoz kapcsolódó legendákat, idézi a hozzá köthető irodalmi műveket, köztük egy Verne-regényt, majd alapos háttér-tájékozódást követően vázolja fel a Zsil-völgye betelepülésének történetét, a szénbányászat kezdeteit. Megtalálta azokat a petrozsényi magyar és román szakembereket, a bányatelepek múltjának és jelenének alapos ismerőit, akik elmagyarázták, hogyan vált a Zsil-völgye a 20. század elejére az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb ipari központjává. Ezek a lelkes szakemberek, akik bányamérnök lévén kötődnek e világnak a mindennapjaihoz, kétnyelvű monográfiában dolgozták fel a bányatörténeti tudnivalókat. Bögözi Attila, aki harminc esztendeje le mert ereszkedni a bányák mélyére is, az akkor kiépített kapcsolatainak hála, „első szájból” értesült az 1977-es bányászsztrájk fejleményeiről. Most egykori jegyzeteit, mindazt, amit a Ceauşescu-érában el kellett hallgatnia, beleszőtte nagyriportja szövegébe. Riportalanyait arról is kifaggatta, hogyan emlékeznek a hírhedett bányászjárásokra, amikor a félrevezetett, felhergelt tömegek „teremtettek rendet” Bukarestben.
Amikor 1997-ben elkezdődött a széntermelés csökkenése, a bányák bezárása, az katasztrofális gazdasági és társadalmi következményekkel járt. Aki tudott, elmenekült, a még nem asszimilálódott magyarság lélekszáma rohamosan csökkent. Újságírói tapasztalat: ennek ellenére léteznek olyan csoportok, közösségek, intézményemberek, akiknek köszönhetően „a Zsil-völgyi magyarság identitását illetően nem temetésre készül, hanem hitet épít a feltámadáshoz”.
Gáspár Sándor rövid történeti látogatást tesz a nevezetes Bóli barlangban és környékén, érdekes kísérletet téve a hely nevének megfejtésére, majd annak jár utána, miként avatták fel 2011 novemberében Déva központjában a város egyetlen, Barcsay Ákos fejedelmet megörökítő magyar emlékművét, s hogyan „sikerült” három év elteltével jogerős törvényszéki ítélettel eltávolítani azt… Bartha Csaba egy nyolcvanadik esztendejét betöltött gyógyszerésszel készített portréinterjút. Zavada Emil 1959-ben került Lupényba, majd 1975-ben Dévára. Hamar tagja lett annak az értelmiségi rétegnek, amelyik évtizedekig részt vett a magyar kulturális életben, a közéletben. Szenvedélyes fotográfus és sportember a mai napig. Farczádi Attila Az ifjúság a… jelen! cím alatt Széll Lőrinc mérnököt szólaltatta meg. A számítástechnikát végzett szakember egyetemi hallgató korában kapcsolódott be az ifjúsági mozgalomba. Hamar hivatást váltott: három évvel a diplomája megszerzését követően kinevezték a frissiben megalapított megyei ifjúsági igazgatóság élére, majd államtitkár-helyettesi tisztséget töltött be Bukarestben, ugyanebben a tevékenységi körben. Hazatérve munkája a megyei sportügyek felelősségével is bővült. Közéleti szerepvállalásának tapasztalatait szívesen osztotta meg, s minden kudarc, félsiker mellett, az elért eredményeket is mérlegre téve, derűlátó a jövőre nézvést.
Gáspár Sándor harmadik anyagában nem a „hóhérakasztás” céljából készített interjút Déván született, Hunyad megyét szűkebb pátriájának valló kollégánkkal, Gáspár-Barra Rékával. „Erdélyiek vagyunk, s ez, hogy a szívünkben hordjuk a szülőföldünket, sokat jelent nekem, itt, a szórványban” – vallja Réka. S a szórványlét szabta kényszerek és a szórványvilág kínálta lehetőségek elfogadása predesztinálta arra, hogy többé és mássá is váljék, mintha csupán egy napilap vidéki tudósítójaként pergetné napjait.
A szerkesztők nem véletlenül választották kötetzáró szövegnek Ambrus Attila beszélgetését Winkler Gyula európai parlamenti képviselővel. A Brüsszelig eljutott politikus olyan típusú intézményember, aki körül „mindig történik valami”. Felelőssége tudatában „vert riadót”, amikor észrevette, hogy „elkezdett veszélyesen naggyá válni a szakadék, amely a szórványt a Székelyföldtől elválasztotta”. Így lett egyik kezdeményezőjévé a Hunyad megye és Háromszék közötti sokoldalú együttműködésnek, s ez példaértékűvé válhat más szórványvidékek és tömbmagyar régiók számára is. Reálpolitikusként vallja: „fontosnak érzem, hogy mindig megtaláljuk a közös érdeket, nem pedig a legkisebb közös minimumot. Mert ha elengedjük egymás kezét, külön-külön mindenki elvész: a magában erős Székelyföld sem elég erős ahhoz, hogy az országos politikában meg tudjon nyilvánulni. Ugyanez érvényes a Partiumra, illetve a szórványra is.” Ami az utóbbi években erősödő euroszkeptikus szemléletet illeti, azt a kelet és nyugat közötti mélyülő szakadék, a migrációs válság és egyéb krízistényezők miatt nem tartja alaptalannak. Ennek ellenére óvatos derűlátással fogalmaz: „Az utóbbi időben berzenkedtünk az úgynevezett kétsebességes Unió ellen. Én romániai magyarként (…) úgy vélem, hogy az integráció útján tovább kell haladnunk, és hogy Romániának, tehát Erdélynek nincsen más alternatívája.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu