Kulturális folyóirat és portál

2012. január 26 | Kántor Lajos | Művészet

Jakobovits Miklós nyomában

Keresem a címet, amely méltó a hetvenöt éves Jakobovits Miklós életpályájához – nem csupán a Munkácsy-díjas festőművészhez, a Barabás Miklós Céh elnökéhez, hanem mindenekelőtt ahhoz a megfoghatatlanul gazdag életműhöz, amelyet a magáénak tudhat, amelyet a magunkénak tudhatunk, mert itt született, és mindig hozzánk akart szólni, miközben a nagyvilágot is megcélozta. Címkeresés közben lenne honnan puskázni. A 2009-ben Nagyváradon megjelent, a művészettörténész Maria Zintz jegyezte szépséges és körültekintő album vagy a pár évvel korábbi, Kolozsvárt nyomtatott, nem kevésbé igényes kivitelű szöveges-reprós bemutató kínálja a jobbnál jobb jellemzéseket. Köztük találom ezt a fontos-pontos önjellemzést: „A titkokat keresem, melyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, mintha varázslatos dimenzióból keresném a múltat, sejtelmes viszonylataival éppen úgy, mint a jelenkor frivol, banális jelképeit, mai korunk bizarr emberi szimbólumait.” Kölcsönvehetném Dorel Găină válaszát is arra a kérdésre, hogy ki Jakobovits Miklós. D. G. szerint a filozófia varázslója, a világ és a fény szerelmese. De megtalálom – bármennyire szerénytelenség az idézése, nem tudok ellenállni a reprodukálásának – saját szövegrészletemet is 2007-ből, a kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett egyéni Jakobovits-kiállítás katalógusából. Ezt persze ma is vállalom: „Ezredfordulós reneszánsz mesternek merném nevezni Jakobovits Miklóst. Ilyen gazdag skálán, legalábbis Erdélyben, kevesen játszanak, mint amelyen ő játszik. Ráadásul nem is játék ez, hanem maga az élet. Oltárképet restaurál, kiválóan rajzol portrét is, valamikor groteszk olajkompozícióival figyeltetett föl magára, mi több, a politikai diktatúra éveiben-évtizedeiben tette ezt. Végigjárta az absztrakció stációit, legújabban pedig annak a felfedezésnek ad hitelt, hogy a szín nem csupán hagyományos festékkel valósítható meg, hanem úgynevezett hulladékanyagokból is. És e mélyen átélt kísérletek közben nem szakad el környezetétől, szervez, rábeszél, kortársairól ír kritikát, könyvet. Jelen van Erdélyben, magyar, román és örmény környezetben, jelen Európában.” És ugyanitt olvasok egy idézetet Lászlóffy Aladártól; ő azt állítja, hogy egyetlen festmény is elég, „egyetlen mű, mely természetesen az emberi lét kérdésköreivel foglalkozik, s a maga módján az emberi totalitás megfogalmazását célozza”, hogy műélvezőként találkozhassunk a festészettel – Jakobovits festészetével.

Itt azonban meg kell állnom. Jakobovits Miklós melyik korszakából válasszuk ki azt az egy festményt? Merthogy a választás lehetősége szinte végtelen. Saját emlékeimet próbálom felidézni, a váradi műtermi látogatásokat, a kiállításokon történt újratalálkozásokat. Annyi van belőlük, hogy az írásos dokumentumokra hagyatkozhatom. 1977-ben a Korunk Galéria vendégének olajfestményekbe rögzített látleleteit – a mai Jakobovits-munkák ismerőit talán meglepő módon – Incze Jánossal, a Szamos menti kisváros, Dés girbegurba utcáinak, házainak festőjével rokonítottam, a kiváló karakterérzékkel megfestett figurák, a lírai groteszk érvényesülése okán. Jakobovits akkoriban lélektani-társadalomlélektani tanulmányainak eredményét mutatta be, a kortársaknak korántsem udvarló-hízelgő képeket hozott el Kolozsvárra. De már kezdett át-átrándulni a nonfiguratív kompozíciókba. Alig három évvel később egy kis jegyzetben hangsúlyt kapott, hogy Jakobovits nemrég fölfedezte a maga számára az itt már-már elsüllyedt örmény múltat: a furcsa zenei ritmusba rendeződő házak között az örmény írás színes jelei járnak körtáncot.

1997-ben újra elhozta munkáit, az újakat, a Korunk Galériába, majd láthattam képeit a Körösvidéki Múzeumban, aztán ismét Kolozsvárt – európaiságával, világszínvonalú művészetével megelőzte az edzett múzeumi szervezőket is –, valamit Óbudán, merőben más környezetben. És egy új Jakobovits Miklóst ismertem meg: új (régi) anyagok és új technikák felfedezőjét, aki meglátja a lehetőséget, a sajátosat, a szépet a fém- és textilhulladékban, aki a színt nem hagyományos festékkel (nem csak azzal) keveri ki – vegyes technikájú műveiben csodálatos színhatásokat ér el. De nem ez az utolsó – általam ismert – stáció. Mert jön a római nagy élmény, és minden eddigi technikák felhasználásával ismét eljut a történelemhez, egy új monumentalitáshoz. Mindezek mellett pedig – kiváló keramikus felesége, alkotó társa, Márta szakértelmét ellesve – raku technikával alkot tárgyakat, emlékezeteseket.

Hát ezért nem tudtam, nem akartam látványos, beszédes címet választani ehhez a mostani íráshoz, inkább maradtam a szürke, de igaz „Jakobovits Miklós nyomában”-nál. Évtizedek óta ugyanis a képzőművészet kitartó befogadójaként ebben a Jakobovits-nyomban (nyomokban) járok, igyekszem tanulni műélvezőként – és megérteni a művészet titkát. Amibe beletartoznak Jakobovits Miklós lelkes reagálásai, tanulmányai, könyvei – kiállításszervező munkái és előadásai is. Ha sikerülne csupán a nálam elfekvő leveleit, felhívásait, kezdeményeit összegyűjtenem, máris egy kiegészítő életmű körvonalai rajzolódnának ki. Mindenekelőtt a Korunk Galériáért való folyamatos kiállítását, erkölcsi-szakmai támogatását említeném: egyidejűleg látta benne a magyarságot összetartó erőt – a diktatúra támadásai közepette –, az erdélyi képzőművészeti múlt értékeinek őrzését (olyan életművek megbecsülésével, amelyek az ő számára ugyancsak fontosak voltak: a Nagy Alberté, Fülöp Antal Andoré, Mohi Sándoré, Miklóssy Gáboré) és a nyitást az avantgárd felé. Most találtam meg 1990 októberében írt levelét és a levélhez mellékelt beszámolót a budapesti Nemzeti Galériában megrendezendő, átfogó erdélyi magyar kiállítás konfliktusos előkészületeiről. Jakobovits Miklósnak több javaslata is volt a válogatást illetően: az egyik, hogy először a „nagy öregek” munkáival kellene megismertetni a magyarországi közönséget; a másik javaslat – amelyet Baász Imre is támogatott – az avantgárdabb szemléletet, a mostani kísérleteket, a metafizikus hangulatokat állította volna előtérbe. Aztán egy harmadik elképzelés győzött: az erdélyi jelleg (hagyományos) kidomborítása – de ez sem tisztán érvényesült, a keveredés pedig nem tett jót a jelképesnek szánt (a két ország minisztere, Andrei Pleşu és Glatz Ferenc támogatta), változás utáni nagy tárlatnak.

Keresés közben akadok rá a Varadinum 1992. májusi nemzetközi kiállítása könyvnyi katalógusára; a bevezetőt Jakobovits Miklós, a tárlat szervezője írta, a rá jellemző bizalommal, szeretet-hirdetéssel: „Nagy öröm számunkra, hogy a visszaemlékezés pillanatában egy olyan hangulatú nemzetközi képzőművészeti kiállítás szemlélői lehetünk, amely ezt az eszmét fejezi ki, mely nem a kirekesztésre, hanem az összefogásra épül, egy olyan körtáncra, melyben Európa népei vesznek részt, erőt kapva a várfalak impozáns méltóságától és erőt sugallva az emberi megértés, a szeretet irányába.” Azt gondolom azonban, a legteljesebb sikert – kiállításszervezőként (másokkal együtt) – a Barabás Miklós Céh legutóbbi, sepsiszentgyörgyi látványos bemutatkozásán aratta, ahol a mai fiatalok méltóképpen kerültek előtérbe.

És most kellene következnie köszöntőm legszemélyesebb, egyben legnehezebb részének: a gyűjteményemben lévő öt Jakobovits Miklós-munka elemzésének, naponta újrakezdődő szembesülésünk előadásának. (Örömmel látom, hogy közülük négynek a színes reprója megtalálható Maria Zintz könyvében.) A legkorábbi, a Meditáció (1973) az „örmény-korszak” egyik reprezentatív alkotása, kis mérete ellenére figyelemre méltó kompozíció, rajzosságában-színeiben egyaránt merész, ősi-modern kép. A sok fényt igénylő, a szürkéken át aranyló, méreteiben több helyet követelő A fal igazi metafizikus mű (Jakobovits kedvelt jelzője!). A szürkére szürkét applikáló, szabálytalan (cikcakkos) vonalaival kihívó kis fém-fa montázs mellé került egy központi falfelületünkre, éles megvilágításba a Boltíves szerkezet (2006), a római emlékek egyik legszebb, legkiérleltebb, a maga egyszerűségében legnagyszerűbb darabja. (Vegyes technikájának pontos magyarázatát persze nem tudnám megadni.) És ami amolyan „ráadásként” került házunkba, a Hármas forma (2003), a raku „fotel” – közvetlen közelbe Jakobovits Márta megbecsült kerámia-tárgyaival: hogy állandóan beszélgethessenek egymással – úgy, mint Nagyváradon s a világ más helyein.

Természetesen szeretnék még sokáig Jakobovits Miklós (és Márta) nyomában járni, az újabb stációkat is bejárni vele, velük – hiszen titkuk lényeges eleme, úgy gondolom, éppen ez az együttlét, a művészetben, gondolkodásban. Szerencsémnek tartom, hogy találkozásunk (a földrajzi távolság ellenére) naponta ismétlődik.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu