Kulturális folyóirat és portál

2015. szeptember 2 | Kupán Árpád | Társadalom

Jakabffy Elemér emlékiratai (7.)

Az alábbiakban Jakabffy Elemér önvallomásos naplójegyzeteinek utolsó fejezeteit közöljük. Már a fejezetek címe is igen figyelemkeltő, a tartalmukból pedig megismerjük az ötvenes évek minden szörnyűségét, a szovjet típusú „népi demokrácia” embertelenségét, a kizsákmányolónak bélyegzett jól képzett és humánus gondolkodású értelmiségi réteg megaláztatásának változatos formáit, ugyanakkor azt is, hogy ezek a „kizsákmányolók” emberek maradtak az embertelenségben, helytálltak és jól teljesítettek a fizikai munkában is. Fény derül arra is, hogyan maradhatott meg Jakabffy Elemér naplója, amelyről a kutatók eddig úgy tudták, hogy az állambiztonsági szervek elkobozták és megsemmisítettek. Az 1950-es évekről beszámoló fejezetek olvasása közben feltűnik, hogy nem tér ki az 1956-os magyarországi forradalomra. Ezután jön a nagy meglepetés, a következő fejezet Hírek a Budapesten élő családtagokról a forradalom idején címmel meglehetős részletességgel és nagy empátiával ír a nemzeti szabadságukért és az embertelen kommunista rendszer megdöntéséért harcoló magyarok hősiességéről, önfeláldozásáról utalva a szovjet megtorló hatalom kegyetlenségére.

Ez a kéziratban fennmaradt napló olyan szellemi kincs, amely megérdemelné, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté.

Jelen válogatásunkból kimaradt a szerző által összeállított családi kronológia (XCVII.) és a Függelék, melynek címe: Az 1760. május 8-án megnemesített Jakabffy család hézagos genealógiája.

Jakabffy Elemér

Adatok családunk történetéhez

LXXXVIII. Kereseti lehetőségek és alkalmaztatások 1950 évben

Szatmáron Loránd 1950 elején tovább szolgált a diótörőnél, amelynek hivatalos neve Prodexport volt. Itt fizetését 5140 leiről 6968-ra emelték és őt Máramaros megyébe küldték, hogy ott a Prodexport részére vegye át az ott összegyűjtött szénát, amit Sofronyára, illetve az ötvenesi volt Zselénszki gazdaságba kellett küldenie. A kiszállás tartamát 10-12 napra tervezték. A napidíjat 382 leiben állapították meg a szállodai és utazási költségen felül. Alig érkezett Szigetre, bukaresti rendelkezés szerint az eredeti 100 tonnányi széna helyett 193 vagont kívántak megrakatni. Ez pedig igen lassan ment, a CFR vagonokat nem tudott rendelkezésére bocsátani. Hazatérése után a Prodexport rövidesen feloszlott és Loránd április 17-én az erdőkitermelési vállalathoz került. Kétheti munka után innen kitiltották, mivel megtudták, hogy kényszerlakhelyes. Nem mehetett munkahelyére, amíg be nem bizonyította, hogy belügyminiszteri engedéllyel tartózkodik Szatmáron, így május 5-től 12-ig munka, illetve kereset nélkül maradt. Ekkor elfoglalhatta az erdőkitermelésnél (IPEIL) állását 7500 lei havi kezdő fizetéssel. Július elején Bukarestből delegáció érkezett Szatmárra, amely közölte a Prodexport irodájába hívott Loránddal, hogy mivel óriásinak ígérkezik a diótermés, szükségessé vált olyan új rostagépek elkészítése, amelyeken tavaly dolgoztak. Ezek összeállítását, illetve gyártását most ő és két barátja ismeri, több ilyen gép nem lévén az országban. Mivel ezt a gépet ő kezelte, tudhatja, milyen átalakítások szükségesek, hogy teljesítőképessége még nagyobb legyen. Egy teljes napon át tárgyaltak, és megegyeztek abban, hogy gépenként 60 000 leit kapnak hárman úgy, hogy minden anyagot, hat asztalost és két gépszerelőt rendelkezésükre bocsátanak. A munkát három hónap alatt kell elkészíteni, amely időre az IPEIL-től fizetés nélküli szabadságot kap. Két gépet Nagyváradon, kettőt Iaşi-ban kell felszerelten és kipróbáltan átadni. – Sajnos ebből a tervből semmi meg nem valósult.

Maga a Prodexport igazgatója ment az IPEIL-be, hogy Lorándot visszakérje, mert a gépek összeállításánál reá szükség van. IPEIL-i munkáját ellenben más is elvégezheti. Természetesen, a létező rendszer mellett Lorándnak volt legkevesebb szava ahhoz, hogy hol dolgozzon tovább. Az IPEIL győzött. Ez október elején áthelyezte őt Nagybányára. Fizetését 9200 leire emelték és vasúti bérletet kapott Szatmár és Nagybánya között. Loránd közölte a vezetőséggel, hogy nem fogadja el az áthelyezését, tekintve, hogy felesége is a munka mezején dolgozik Szatmáron és gyermekei is itt élnek, és így a munkakódex értelmében nem kényszeríthetik az állás elfoglalására. Közölte: belátja, hogy munkájára az újonnan alakult nagybányai IPEIL pénzügyi osztályának beszervezésénél szükség van, ezért egy hónapra elvállalja azt a munkát, de november 15-én kéri a törvényes szabadság kiadását, majd pedig visszahelyezését Szatmárra. Ez november elején tényleg megtörtént. November közepén a Prodexport vezetői közül hárman lakásán keresték fel Lorándot, és kijelentették: ha nem akar Nagyváradra menni, kényszeríttetni fogják erre, mert a gépek összeállításánál nagy szükségük van munkájára és főleg tudására.

Az IPEIL hosszas tanácskozás után elengedte, mert belátta küldetése fontosságát, de a szatmári milicia megtagadta az engedélyt a város elhagyására. A Prodexport kieszközölte a nagyváradi miliciánál a 30 napi tartózkodási engedélyt. Telefonált a belügyminisztériumnak is, hivatkozattal arra, hogy a gépek nélkül a külföld részére vállalt kötelességet teljesíteni nem tudják, de mindez a szatmári miliciát nem érdekelte, az engedély kiadását megtagadta. Így Loránd tekintélyes keresettől esett el, de legalább családjánál maradhatott.

Marosvásárhelyen nem volt ilyen kapós a családtagok munkaereje. 1950. január 1-től Simi munkanélküli lett, de 23-ától segédmunkási minőségben dolgozhatott 19,5 lei órabérért a cukorgyár mellett épülő hizlaldánál. A kantint leszámítva napi 102 lei maradt. Reggel 8 órától délután 4-ig dolgozott, szerencsére lakásukhoz elég közel. Élelmiszer kiutalást is kapott, tíznaponként 5 kg kenyeret, 40 deka cukrot és 2,5 deci olajat. Foglalkozása abból állott, hogy az egyik nagy istálló már elkészült részében szegeket egyenesített ki, ami elég lélekölő és derekat fájdító munka volt. Március közepén azonban nehezebb munkához osztották be. Téglát, betont, kavicsot kellett hordania. Júniusban kölcsön adták őt és néhány társát az építkezéstől a városi kertészetnek, ahol napi 10 órán át dolgozott. Ezután megint visszakerült a kubikosmunkához, ami a nagy hőségben alaposan lerontotta. A cukorgyárba az idény kezdetén ismét felvették volna, de nem akarta a jogfolytonosságát néhány havi saison-munkáért feladni, mert egy évi szolgálat után, ami január 23-án telt le, háromheti fizetéses szabadság jár, és a pontkönyvet is meghosszabbítják.

Mária az év elején korrepetálással és nyelvek tanításával elég szépen keresett, sajnos áprilisban megbetegedett, és a tanítást abba kellett hagynia. Augusztus végétől három héten át a Romana exportnál dolgozott, de ezután a bundák kifogytak, és így a reájuk hímzéssel leálltak. Ez alatt az idő alatt 1500 leit keresett, pedig csak fél napot dolgozott az összes Temes megyei sorstársak között.

Hátszegen a tavasz elején Erna felesbérletbe vette a háziasszonytól 1100 négyzetméternyi kertjét. Sajnos az erősen kiélt és kavicsos volt, de azért a konyhára megfelelő mennyiséget termett, amíg az aszály az őszieket tönkre nem tette. A fák annyira megteltek voltak kaliforniai tetűkkel, hogy előrelátható volt: megfelelő termést nem hozhatnak. A nagy szárazság is hozzájárult, hogy az almák legnagyobb része lehullott. Szerencsére a lakástól 500 lépésnyire a marmaládégyár minden hétfőn és csütörtökön átvette a hullott almát. Ezeken a napokon szállították oda kosarakban vagy kis kézikocsin az almát, amelynek kilójáért 7, majd 6 leit fizettek. A kapott összeget a háziasszonnyal megfelezték. – Teodosi Armand kertjében is több volt a hullott alma, mint a szedhető. Ez a kert a gyártól másfél kilométernyire volt, így nem csekély fáradságot jelentett az odaszállítás. – Szeptember 9-én Erna, Simi Judittal Tustyára ment és ott öt napon át szilvaízt főztek a jólelkű román kulákok ajándékozta szilvából. Ernának 20 kilónyi szilvaíz jutott, ami nagy segítség volt a háztartásban a tél folyamán. A diószedés volt a legkönnyebb munka, de papírdió lévén, eltartható csak úgy volt, hogy a leszedettet azonnal feltörték és megaszalták. – Elemér némi habozás után októberben elvállalta az egyházközség malmánál építendő védgát elkészíttetését. Bár hiányoztak az ilyen munkához tapasztalatai, gyakorlott munkásokkal ez mégis egészen jól sikerült. – Utána folytatta a hulladékfa hordását tüzelőanyagként való felhasználásra.

LXXXIX. Jakabffy Elemér a „securitate”-n naplója miatt

Jakabffy Elemért legjobb barátja, Ormós Zsigmond Budapestről arra kérte, írja le részletesen a Hátszegen eltöltött idejük eseményeit; ő szívesen legépelné a közlötteket, ennek egy példányát Ernához juttatná, a másikat magának tartaná meg, hogy az Issekutzéknál összegyűlő krassói társaság tagjainak felolvashassa, két példányt Hátszegre küldene, az eredeti kéziratot pedig Imréhez juttatja.

Jakabffy Elemér szívesen vette ezt az ajánlatot. Bőven volt ideje, hogy ne csak a Jakabffy és Litsek család átéléseit írja le, hanem társaságuk tagjaiét is. – A vaskos levelek, amelyek mentek és jöttek, nem kerülhették el az állambiztonsági hivatal (securitate) figyelmét, és így 1950. november 17-én Jakabffyt ez elé hívták. – Egy Molnár nevű, fiatal magyar nemzetiségű tiszt fogadta, aki előtt magyarul beszélhetett, aki nem jegyzőkönyvezett, hanem társalgás formájában folytatta a kihallgatást. – Arról értesültünk – mondotta –, hogy Ön naplót ír. Megismerhetnénk ezt a naplót? – Hogyne, lakásomon van, felelte Jakabffy, de ebbe, amelyet itt írok, semmiféle politikai megjegyzés nincsen. Mielőtt Hátszegre jutottam, politikai naplót is írtam, amely volt lakásomban Zaguzsénban maradt. Ha az állambiztonsági hivatal ezt megszerezhetné, nagyon érdekes olvasmányhoz jutna, mert az 1939. szeptember 1-én kitört háborútól a németek fegyverletételéig minden nevezetesebb eseményhez megjegyzést fűztem, amiből megállapíthatná, hogy mindig helytelenítettem a Hitler-féle diktatúrát és győzelmében soha nem bíztam.

– Mióta ír Ön naplót?
– Ötven év óta, mert ennyi ideje, hogy velem és körülöttem annyi érdekes történt, hogy ezeket feljegyezni érdemesnek tartottam.
– Olvasta Ön Marx és Engels könyveit?
– Parancsnok Úr! Ön még a világon sem volt, amikor én már ezeknek elméleteiből vizsgáztam, mert politikai doktor is vagyok.
– Hogyan? Önök évtizedek előtt tanulták Marx elméletét? De természetesen ezt helytelenítették!
– Minden politikai elgondolásnak megvannak a maga helyes és helytelen megállapításai. Nekünk egyformán meg kellett ismerni Fourier, Saint-Simon, Owen, Marx, Engels, Lassale és a többi szocialista elgondolásait és mindeniknek helyes és helytelen részét.
– Ki volt Lassale?
Jakabffy ekkor részletesen ismertette a Lasl néven született „harmadik zsidó” szocialista élettörténetét és működését, még azt is megemlítette: annyira ki akarta mutatni megbecsülését a munkástömegek iránt, hogy amikor hozzájuk szólt, frakkban, fehér kesztyűben jelent meg a szószéken, de alkalmazkodott a magasabb társadalmi rétegek szokásaihoz is, és így egy leány miatt párbajt vívott egy román bojárral, akinek golyója életét oltotta ki.

– Marx elméletének is vannak hibái? – kérdezte ezután Molnár.
– Igen, mégpedig elméletiek és a gyakorlatban is tapasztalhatók.
– Mi az elméleti hibája?
– Az, hogy az emberekről felteszi: nem önzők, nem vágyódnak magántulajdonra, hanem lelkesen csak a köznek dolgoznak, mert így remélhetik sorsuk jobbra fordulását. A tucatember pedig nem ilyen, és ilyenre nem is formálható.
– És a gyakorlatban is tapasztalhatók?
– Parancsnok Úr! Nézzen oda a kenyérkiosztó helyhez vagy mészárszékhez. Ott látható, hogyan állnak hosszú sorban az emberek sokszor órákon át, hogy legszükségesebb élelemhez jussanak.
– Mi ezt a bajt folyton jelentjük.
– Csakhogy az alantas hatóságok kellemetlen jelentéseit a felettesek egyszerűen félreteszik. Ez azért van, mert nem félnek attól, hogy ezért a nemtörődömségért őket felelősségre vonják. Hiszen nincsen szabad bírálat lehetősége a sajtóban és parlamentben.

Ezután Molnár vette át a régi idők bírálatára a szót, és magyarázta, mennyi nagyot alkotott a szocialista társadalom a nagy tömeg érdekében, és mennyit alkot szakadatlanul a jobb élet eléréséhez.

Jakabffy tárgyilagosan elismerte, hogy az ilyen alkotások most sokkal könnyebben történhetnek, mint évtizedek előtt, amikor a beruházásokhoz ritkán akadt fedezet. (Persze kihallgatása idején nem tudhatta, hogy a Molnár által említett retyezáti vízművek és a Duna-csatorna építését néhány év múltán befejezetlenül abbahagyják.) Elismerte a kapitalista társadalmi és gazdasági rend több nagy hibáját is.

Délután három órakor megérkezett a másik tiszt, és így Molnár Jakabffyt lakására kísérhette, hogy ott a naplót átvegye. Őt is meglepte az, milyen szobába szorult a Jakabffy házaspár, de még inkább, hogy az ebben talált néhány könyv között ott láthatta a Romániai Munkáspárt kiadványát: A Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártjának történetét és ebből kijegyzéseket. Sajnos a Magyar Kisebbség néhány évfolyama is feltűnt neki.

November 24-én Molnár felszólította Jakabffyt, hogy másnap jelentkezzék Déván, mert a „securitate” ott lévő parancsnokságát is érdekli a napló, amely már előtte van, de vigye magával a Magyar Kisebbség köteteit is. – November 25-én történt Jakabffy jelentkezése Déván. Nem csak a Magyar Kisebbség köteteit vitte magával, hanem két napra való élelmet és a háláshoz szükséges párnát és pokrócot is, vagyis több csomagot. Mikor így beállított, a parancsnok felkiáltott: Hát ez mi! Mi nem vagyunk szálloda! Mit hoz ide ilyenféléket? Jakabffy mentegetődzött. Azt hitte: talán nem kerülhet azonnal kihallgatására a sor. – A parancsnok első kérdése is az volt: mióta ír naplót? Ő is csodálkozott az ötven éven. Azután átadta az íráscsomót a naplóval egy hadnagynak, hogy a napló megjelölt részeire vonatkozólag felvilágosítást szerezzen. Jakabffy mielőtt Hátszegről elindult, átolvasta a napló második példányát, amely nála maradt. Csak egyetlen olyan fejezetet talált benne, amelyért kellemetlensége lehet. Ti. 1949 augusztusában Hátszegen átvonultak az orosz csapatok a Bánság felé. Ezt is feljegyezte, sőt azt is, milyen hatással volt a lakosságra ez az esemény. Attól tartott, hogy katonai titok elárulásáért vonják felelősségre, hiszen a napló külföldre ment. Megnyugvással látta, hogy ez a része a Déván lévő példányban pirossal megjelölve nincsen. Ellenben az igen, amely leírja a londoni rádiónak azt a hírét, amely szerint Jakabffy Elemért is megfosztották egész vagyonától, és így éhen halhatna, ha a rokonok és jó barátok nem támogatnák. – Hogy kerülhetett ez a hír Londonba? – kérdezte a hadnagy. – Erre pontos feleletet nem adhatok – felelte Jakabffy –, csak sejtem, hogy esetleg C. E. Macartney révén, aki ebben a rádióban gyakran szerepel, aki évek előtt Zaguzsénen felkeresett, mint az Angol Népszövetségi Liga főtitkára, 1946-ban pedig, amikor fiam vele a Párisban folyt béketárgyaláson találkozott, rólam kedvesen emlékezett meg és üdvözletét küldötte. – A hadnagy nagyot nézett, és a piros ceruzavonás mellé egy kéket húzott. – Nagyon érdekelte az is, vajon nehéz játék-e a bridge, amelyről többször említés történt a naplóban, sőt az is le van írva, hogy a milicia parancsnoka erről megállapította, hogy ez a „burzsuj-társadalom” szerencsejátéka, és ezért a kártyákat elkobozta. – Meg volt ceruzázva az is, hogy Jakabffy mint gondnok az Egyházat szolgálja. – Ön, aki annyit tanult, hisz Istenben? – kérdezte ezzel kapcsolatban a hadnagy. De mennyire! Kapta a választ, és lesz idő, amikor hadnagy Úr is hinni fog, és erre a figyelmeztetésemre emlékezni is. – Még néhány kérdés után a kihallgatás véget ért úgy, hogy Jakabffy egy ismerősüknél reá várakozó feleségével már a délután kettőkor induló autóbusszal haza utazhatott. – A hadnagy azzal búcsúzott: „Na most megint lesz, amit a naplóba leírhat!”

A naplónak így megjelölt példánya az Állambiztonsági hivatalban Déván maradt, de ami fájdalmasabb volt, a Magyar Kisebbség első négy évfolyamának nyolc kötete is, hiszen a napló második példánya megmaradt, a Magyar Kisebbség első évfolyama azonban aligha szerezhető be még egyszer. – A hátszegi ismerősök nagy érdeklődéssel várták megérkezését, hiszen ezek féltek, hogy a naplóban reájuk is kompromittálók vannak, és ezekből reájuk is kellemetlenségek származhatnak. –

XCII. A szétszóródott családtagok találkozásai 1950-től 1957-ig

1950 februárjában Mária közölte, hogy húsvétra elküldik Hátszegre Gyulát, és ha engedélyt kapnak, ők is itt töltik az ünnepet. Április 2-án Gyula megérkezett, nagypénteken, 6-án Simi és Mária. Az állomáson a váró nagyszülők először Máriát pillantották meg, aki egy kisleányt vezetett kézen. Ekkor feltűnt Loránd és Kató Katkával. A kis leány Erzsébet volt. Ezt a kedves meglepetést a szülők, illetve nagyszülők részére Simén Judit és Brátovayné Nancy készítette elő. Az előbbi levélben biztatta Lorándot: elhozhatja családját, mert Nancy el tudja helyezni abban a szobában, amely a télen át raktárul szolgált. – Nagyon kellemesen teltek az ünnepek a Romániában élő összes családtagok első összejövetelén. Több mint egy év telt el ezután, mielőtt a szétszóródott családtagok közül egy is megjelenhetett Hátszegen.

1951. június 15-én megérkezett Hátszegre Gyula, aki Aradon már levizsgázott. Szüleit körülményeik is arra kényszerítették, hogy neki hosszabb tartózkodást engedélyezzenek Hátszegen, mert Simi kantinban, Mária az egyik gondozott kisleány szüleinél kapott ebédet, így nehéz lett volna Gyulának hosszabb időn át ilyent jutányosan szerezni, és még nehezebb részére Marosvásárhelyen munkaalkalmat találni. Pedig Gyulának a szünidő alatt dolgoznia kellett, hogy legalább az utazások és az ellátás költségeit megszerezze. – Hátszegen, néhány napi pihenő után, az állami faiskolában kapott igen rosszul fizetett gyomlálási munkát, majd a DAC-ban, ahol báránybőröket rakosgatott és válogatott, mert ezek garmadába dobva már begyulladással fenyegettek. Szörnyű büdös és piszkos munka volt ez, de legalább napi 300 leit kereshetett, aminek felét ellátására adta, a másik felét úti költségre és egy retyezáti kirándulásra szánta. Ez a kirándulás nem sikerült. Állandó ködben és esőben mit sem látott a hegyen, ezért nagyanyjával, valamint Dénes Dávid lelkésszel és társaságával a menedékházban várta a jobb időt, de hiába. Csalódottan, csonthártyagyulladással jött vissza Hátszegre, ahol augusztus 14-ig maradt. A szünidő hátralévő részét Marosvásárhelyen, szüleinél töltötte, ahol 18 lei órabérért dolgozott egy asztalosműhelyben, hordván ki a forgácsot és szemetet.

1952. május 17-ére, édesatyja 71-ik születésnapjára Hátszegre érkezett Mária, aki négy napot töltött itt. Ezt a kirándulást csak „véráldozata árán” tehette meg. Marosvásárhelyen ugyanis a sorstársak egyik kereseti forrása volt, hogy vérüket csapoltatták a különböző szérumokat készítő intézetben. Egy vérvételért – most már új pénzben – 50 leit fizettek, ezenkívül kartellát adtak 2 kg lisztre, 7,5 kg kenyérre, 0,5 kg cukorra és 1/2 liter olajra. Ha a kartella áron megszerezhető ezen anyagok piaci árát számítjuk, úgy még 25 lei haszna van e véradásnak. Mária vérét is megfelelőnek találták, és így megszerezhette az utazási költségét, ami oda-vissza 60 leit tett. – Hátszegen tartózkodását az esős, majd igen hideg idő rontotta meg. Ő, aki a földgázhoz szokott, és szobájában percek alatt befűthet, szörnyen fázott, hiszen 18-ról 19-re éjjel fagy is volt, a szobából pedig érkezése előtt kitették a fűrészporral tölthető kályhát, hogy a második nyughely elférjen.

1953-ban csak Gyula mutatkozott nagyszüleinél néhány órára. Augusztus 27-én hajnalban állított be hátszegi lakásukra, mert az aradi Filharmónia társasággal, amelynek akkor tagja volt, Petrozsénybe kellett utaznia. Subcetatén leszállt a vonatról, begyalogolt a nagyszülők hátszegi lakására, a boldog viszontlátás után megreggelizett, lepihent, azután nagyszülei visszakísérték az állomásra, hogy a tíz óra után induló vonattal társai után utazhassék.

1953. augusztus végétől a kényszerlakhelyen tartottaknak megnehezítették az egymás meglátogatását. Mindenik személyazonossági igazolványába a fénykép felé DO betűket nyomtak, amik a Domiciliu Obligatoriu (Kényszerlakhely) szavak kezdőbetűi, hogy a vonaton ellenőrzést gyakorló rendőrközegek kérdőre vonhassák és leszállíthassák az ilyen buletinnel utazókat, ha külön engedélyük nincsen, amit csak igen kivételesen adtak meg.

Így a családtagok találkozhatásának reménye is elveszett. És mégis! Mária 1954. május 21-én reggel 6-kor Hátszegen szüleihez megérkezett 22 órás izgalmas utazással. Ugyanis a DO ellenére nekivágott az útnak, de már Marosludasnál leszállította a vonatot ellenőrző közeg, és átadta őt az állomáson szolgálatot teljesítő rendőröknek, hogy jegyzőkönyvezés után, a legközelebbi vonattal visszaküldjék Marosvásárhelyre. Szerencséjére a rendőrközegek bánságiak voltak. Amikor megtudták, hogy ő is az, és öreg szüleit akarja meglátogatni, akiket évek óta nem látott, jegyzőkönyvezés helyett a következő vonattal tovább engedték és így késéssel bár, de megérkezhetett. Június 3-áig kedélyesen töltötte az időt szüleinél és a hátszegi ismerősök között, és akadálytalanul érkezett haza.

1954 novemberében a hatvan évnél idősebbek nagy részét mentesítették a DO alól. Ez vonatkozott Jakabffy Elemérre és Ernára is. Sajnos, Loránd, Simi és Mária továbbra is e betűkkel megbélyegzettek maradtak. – Ám Jakabffy Elemérnek így lehetővé vált, hogy hatósági vagyontalansági bizonyítvánnyal, Erna kíséretében 1955. május 10-én Marosvásárhelyre utazzék, hogy ott a klinikán, a már évek óta vak és most kellemetlenkedő jobb szemét műtéttel eltávolíttassa. Ez alkalommal tizenkét napon át Vásárhelyen az öt családtag együtt lehetett.

Ugyanez év június 25-én délelőtt ismét ketten útnak indultak, hogy a szatmári családtagokat meglátogassák. Ezek körében kilenc napot töltöttek igen kellemesen, nagyszerű ellátással. Ekkor ismerték meg legfiatalabb unokájukat: Annamáriát.
Az 1956-ik évben lehetővé vált a magyar állampolgároknak, hogy fáradságos utánajárással, de nem túlságosan nagy költséggel romániai hozzátartozóikat és ismerőseiket meglátogassák. Ezt az alkalmat használta fel Erna (II.), hogy szüleit tizenkét és fél év után viszontláthassa, Mária nővérét Simi sógorával és Gyula unokaöccsét Marosvásárhelyen új otthonukban felkeresse. – Április 15-én Budapestről útnak indult, de Kétegyházán leszállították, mert személyazonossági igazolványát nem adta le a kerületi rendőrségnél, amire az Ibuszban nem figyelmeztették. Vissza kellett utaznia Békéscsabára. Így egy napi késéssel érkezett Hátszegre szüleihez. A román rendőrséggel is akadtak kellemetlenségei, egyébként kedélyesen töltötte idejét itt április 30-áig, amikor Marosvásárhelyre utazott, ahol öt napot töltött a családtagok és néhány ismerős társaságában.

Ugyanez év július 13-án Agárdy Gábor, saját unokái társaságában lekísérte nagyszüleihez Szatmárról Hátszegre Loránd kilenc éves Erzsébet leányát, akiért azután atyja augusztus 26-án érkezett. A kisleány nagyon jól érezte magát a nagyszülők és az itt megszeretett barátnők között, atyja átvitte Vajdahunyadra is, hogy az ott munkatáborban katonai szolgálatot teljesítő Gyulát megismerje. Szeptember 4-ikéig voltak Hátszegen, és baj nélkül érkeztek haza, noha Loránd DO-s személyazonossági igazolvánnyal utazott.

Szeptember 23-án szabályos katonai engedéllyel meglátogatta Hátszegen nagyszüleit Gyula, de 24-én a hajnali vonattal már vissza kellett utaznia szolgálati helyére. Ez a látogatása viszonzása volt a nagyszülőkének, akik július 10-én, fáradságot nem kímélve hajnali négy órakor Hátszegről útnak indultak és fél hétkor Vajdahunyadon a Stufát nevű hegyre felmásztak, hogy unokájuk helyzetét ott a táborban megismerhessék. Déli egy óráig lehettek Gyulával együtt. Ilyen látogatásra szánta reá magát Mária is 1957. január elején. Fiát, a körülmények tekintetbe vételével elég jól találta, ő maga nem hűlt meg az éjjeli utazás és fűtetlen vonatban tett visszautazása alatt, ami simán folyt a DO ellenére.

1957. február közepén Gyula betegszabadságának második részét szüleinél Marosvásárhelyen töltötte. (Az első részt Aradon nagynénjénél.) Május elsején Hátszegre érkezett, és az itt töltött két nap alatt nagyszülei aggódva állapították meg, hogy még mindig hőemelkedései vannak és fejfájások gyötrik.

Mivel május közepén váratlanul leszerelhetett, 20-án szüleihez érkezett, és Marosvásárhelyen ismét a Filharmónia tagja lett. –

Július 11-én délelőtt Mária szülei látogatására Hátszegre érkezett. 13-án hajnalban megjött Loránd is két leányával, Katkával és Erzsébettel. Mária öccsét és a két kisleányt utoljára 1950 húsvétján látta Hátszegen, amikor Erzsébet még csak két és fél éves volt. – Loránd már másnap hajnalban visszautazott. Mária – aki a két kis leányhoz nagyon kedves volt, 24-én délelőtt hagyta el Hátszeget és a DO ellenére zavartalanul hazaérkezett.

Augusztus 18-án megérkezett Hátszegre nagy hegyi túrájáról Gyula, akit kis unokanővérei is nagy örömmel fogadtak, és 20-án a subcetatei állomásig kísértek. – 24-én hajnalban a leányok kimondhatatlan örömére megérkezett atyjuk, akivel néhány szép kirándulás megtétele után 29-én elhagyták a nagyszülők otthonát.

Arra, hogy Erna ez évben is meglátogassa a Romániában élő hozzátartozóit, számítani nem lehetett, útlevelet, az elmúlt ősz eseményei folytán, odaát csak október végén kezdtek kiállítani.

XCIII. Hírek a Budapesten élő családtagokról a forradalom idején

A budapesti családtagok átéléseit az 1956-os őszi forradalom eseményei között, mi nem írhatjuk le, ezeket részletesen nem ismerjük, erre (IV.) Imre lesz hivatott. Mi csak arról a szorongó érzésről adhatunk számot, amely a Romániában élőket eltöltötte, amikor a különböző rádióhírekből megállapíthatták, hogy odaát tökéletes lett a felfordulás.

A rettegés közepette az első megnyugtató hírt a hátszegiek Székely Erzsébet tanítónőtől kapták, aki október 29-én késő este felfogta a Kossuth rádióban küldött üzenetet: „Dr. Jakabffy Imre régész közli Szatmárra Jakabffynak, hogy mind jól vannak.” Ezt a híradást az újságárusnő is megerősítette Jakabffy Elemér előtt, megjegyezvén: csodálja, hogy valaki Jakabffy névvel régész. A jó asszony szavaiból kivehető volt, hogy zsibárusra gondol. – November 2-án este fél kilenckor azután Jakabffy Elemér maga hallhatta Imre üzenetét: „Jakabffy Elemérnek Hátszegre. Mind jól vagyunk.” November 3-án délután, szüleit erről az üzenetről Loránd sürgönyileg értesítette Szatmárról, 4-én délben ugyanerről Simi távirata érkezett meg. Sajnos, akkor már tudták, hogy az orosz ágyúk megkezdték Budapest bombázását, és így a néhány órára megszűnt nagy aggodalom csak fokozódott. – Ez eltartott november 22-ig, amikor reggel fél nyolckor egy ismeretlen, magyar nemzetiségű milicista közölte a hátszegiekkel: fél óra előtt hallotta Jakabffy Imre üzenetét, amely szerint ne aggódjanak, mind megvannak. A délelőtt folyamán egy borbély is megizente ezt, Marosvásárhelyről Mária is megsürgönyözte 23-án, és Szatmárról Loránd, 24-én pedig erről levelezőlap érkezett Litsek Zoltántól és Kieges Vilmától. – Jólesett a minden oldalról mutatkozó figyelem, hogy a szülők aggodalmát megszüntetni igyekeztek, de [jele] volt ez annak is, milyen figyelemmel kísérték mindenütt a rádió leadta híreket.

A budapesti eseményekről ekkor a hátszegiek már részleteket tudtak Kendeffy Gáborné előadásából, aki november 13-án a román hatóságok segítségével haza érkezett. A családtagok első írásos értesítése helyzetükről december 27-én érkezett: „Október 23 óta most van először alkalom, hogy írásban adjunk hírt magunkról. A körülményekhez képest mind jól vagyunk. Rengeteg élményünk volt a forradalmi időkben, ezek leírását nyugodtabb korban majd megkísérlem. Röviden most csak annyit: Macó is én is részt vettünk a nagy tömegfelvonulásban október 23-án. Két nap múlva a parlament előtti vérengzés színhelyére is elkeveredtem, itt nem messze tőlem történt Tóth Zoltán halála. A múzeum égésekor könyvtárunk állományát nem érte lényeges kár, annál inkább az ásvány- és őslénytárt, amely teljesen elpusztult. A múzeumban mindmáig csak takarítási munka folyt, naponta 2-3 órát vagyok csak munkahelyemen, csak a jövő héten kezdjük meg a rendszeres bejárást. Sok időt vesz igénybe a sorban állás és a nehézkes közlekedés. – Lakásunk a harcok színhelyétől távol esett, így kárunk nincsen. Az Üllői úti lakás is sértetlen maradt, bár a ház utcai ablakai mind betörtek. Kérések ellátása biztosítva van. Reméljük, hogy sikerül karácsonyfát szerezni és a szentestét (ami valószínűleg délután lesz) nyugodt hangulatban tölteni.” (Imre)

„Megkaptuk a táviratot, ami Prágán keresztül igen nagy utat tett meg. – Hétköznapjaink egészen megváltoztak. Rengeteget vagyunk itthon. A Műegyetemen még nem indult meg a komolyabb munka, alig néhány órát voltam bent a forradalom óta. A gyerekek itthon lebzselnek és sajnos, az izgalmas időkben nincs kellő energiánk ahhoz, hogy velük sokat foglalkozzunk. Bizony, túl sokat játszanak, és a munkától elszoktak. Az iskola újításaként szabad hitoktatást és nyelvoktatást végezni. Fizetésünket eddig hiánytalanul megkaptuk, de nehézségbe ütközik a pénz elköltése” (Marietta)

„A szomszédban, szemben lévő két házat, pontosan az én ablakaim magasságában négy ágyúlövés érte és több sorozat apróbb lövedék. A légnyomás kivitte a fürdőszoba és szobám között lévő üvegajtót. Jelenleg primitív papírmegoldással bajlódom izolálódást elérendő. Az utcai ablakokat részben kiakasztottam, részben nyitva hagytam a kritikus napokban, így megmenekültek, csak kis törés van szilánktól. Három éjjelt a pincében töltöttünk. A közeli levéltár égése is fenyegető volt, mert erősen hullott a szikrázó perje, szerencsére megeredt az eső.” (Erna)

Ezek a sorok most már megnyugtatták a romániai családtagokat, hogy a budapestieknek komolyabb bajuk nem történt.

XCIV. Nagy elhatározás. Búcsú Hátszegtől. Új otthon Szatmáron

1957. augusztus 14-én levél érkezett Lorándtól szüleihez, amelyben felszólítja őket, közöljék azonnal: hajlandók volnának-e végleg elhagyni Hátszeget, amelyhez tulajdonképpen semmi sem kötheti és átköltözni Szatmárra, hogy legalább egy gyermekükkel és családjával éljenek egy városban? Most alkalma volna olyan lakást szerezni nekik, mint amilyennel Hátszegen bírtak. Elhatározásukról sürgönyi értesítést kért, hogy a szükséges lépéseket megtehesse, illetve folytathassa. – A sürgöny igenlő szöveggel azonnal elment, a levél is, elhatározásuk indokaival. – Amikor augusztus 24-én Loránd leányaiért Hátszegre érkezett, részletesen elmondotta, milyen lakásról van szó, és hogy ő annak idején értük jön, és a csomagolást elvégzi.

Ez november 9-én megtörtént. Délelőtt 10-kor érkezett, azonnal megkezdte a pakolást, mert másnap délután már vissza kellett utaznia, hogy 12-én reggel munkahelyén lehessen. – Hihetetlen ügyességgel és gyorsasággal végezte a nehéz munkát. Tizenegy darabból állt a szülők cókmókja, ezt 10-én délután az állomáson teheráruként feladta, és azután délután 4 órakor hárman útnak indultak.

Erna és Elemér nyolc és fél év alatt nagyon megszokta és megszerette Hátszeget. Gyönyörű fekvése, nagyszerű levegője, lakásuk kútjának jó vize, a sorstársakhoz viszonyítottan jó, csendes lakásuk és kis, de rendes társaságuk nehézzé tette számukra az elválást. Csakhogy az utóbbit illetőleg – úgy érezték – már nem élvezhetik soká. Rövidesen egymást érik majd a szomorú események, azok kiesése, akikkel az évek során át szívesen érintkeztek. Nyolcvankettedik életévében háziasszonyuknak, Hermányi Etelkának mindegyre gyakrabban érgörcsei támadtak, öccsének, Bernád Zoltánnak szintén, Kendeffy Gáborné vízkórsága egyre több aggodalomra ad okot, Brázovay Dezső már hónapok óta nem hagyhatja el az ágyat, Fáyné Lizi mindegyre gyakrabban marad napokon át ágyban, egyre ritkábban jött be Boldogfalváról Hátszegre és rövidesen Bácsba rokonaihoz költözik, Brisovayné Nancyn és Bernádnén az idegkimerültség jelei mutatkoztak. Kendeffy Gábor 83-ik életévébe jutott, a 76 éves Bethlen Ádám pedig azzal a gondolattal foglalkozik, hogy Ádi fiához és családjához költözik.

Társadalmi helyzetük tehát egyre csak rosszabb lehet Hátszegen, viszont remélhették, hogy Szatmáron unokáik fejlődvén, a velük való foglalkozás, Loránd megható jósága és Kató kedvessége, még kellemes napokat hozhatnak. Ezekkel a gondolatokkal vettek búcsút Hátszegtől, és érkeztek meg november tizenegyedikén délelőtt gyönyörű verőfényben Szatmárra, ahol Loránd családjának apraja-nagyja őket a pályaudvaron fogadta.

Lorándnak összeköttetései és szívességtételei révén, amik közkedveltté tették, sikerült – ismerősei csodálatára – megfelelő kis otthont létesíteni szülei részére egy államosított romépületből, amely a Vörösmarty utca 12. számú ház udvarán – közel a város központjához – rendelkezésre állott. Miként Hátszegen, itt is a főépület mellett, külön kicsi létezik, amelynek csak egy szobája volt lakható, amely lakóját, egy kórházi mindenesnőt is a kiköltöztetés veszélye fenyegette, a düledező falak életveszélyessége miatt. – Loránd reá vette az illetékeseket, hogy ennek az épületnek lakhatóvá tételét elhatározzák és az építkezéssel a Construcţiát, vagyis azt a vállalatot bízzák meg, amelyet ő már évek óta szolgál. – Miután az elhatározás megtörtént, a városi hatóságoknál és a rendőrségnél intézte el, hogy szülei Szatmárra költözhessenek, és az új épületben az egy szobából és konyhából álló lakás nekik jusson. A konyhába dobkályhát, a szobába fűrészporral fűthetőt tétetett. Az utóbbin az egész ebéd is megfőzhető. Fűrészport, úgy, mint Hátszegen, itt is ingyen kapnak. A konyhába faliszekrényt is építtetett, külön villanyórát szereltetett, és némi bútorzatról is gondoskodott. Sógorának fehérre lakkozott nagy vaságya a hozzá való éjjeliszekrénnyel és márványlapos mosdóval, lakásuk pincéjében rozsdásodott. Ezek már megtisztítottan itt voltak, nemkülönben egy nagy és egy kis asztal, egy szép kanapé és két konyhaszék, amikor november 21-én délben megérkeztek a feladott holmik. – Az első tizenkét napot a szülők az ő lakásán töltötték nagy kényelemben. 23-án háltak új lakásukban, a még nagyon nedves falak között első ízben.

XCV. A zaguzséni hatodik nemzedék

A zaguzséni hatodik nemzedék tagjai közül csak öt viseli a Jakabffy nevet, egy fiú és négy leány. Ezeket nem fűzik emlékek a volt családi birtokhoz. Hiszen (V.) Imre három éves volt, amikor először és utoljára két hónapon át járt a faluban. Katka három és egy negyed, amikor végleg elvitték, Mária egy és negyed éves, amikor szintén két hónapot töltött ott, Erzsébet egy éves alig múlt, amikor elkerült, Annamária pedig egyáltalán nem szívta Zaguzsén üdítő levegőjét. A hatodik nemzedék tagjai közül csak egynek, Mária fiának, Keltz Gyulának vannak szép emlékei Zaguzsénnal kapcsolatban, ezek jó részét le is írta szülei számára. Utoljára 1947 nyarán töltött itt huzamosabb időt unokatestvérei társaságában, amikor tizenharmadik életévében járt. Azóta az érintkezés az unokatestvérek között megszakadt, csak 1956 nyarának végén találkozhatott az akkor katonai szolgálatot teljesítő Gyula Erzsébettel Vajdahunyadon néhány órára és 1957 augusztusában vele és Katkával Hátszegen.

Imre első éveit édesanyja írta pontos feljegyzések alapján; a harmadfél éves Katkáét és az ötnegyed éves Máriáét nagyatyjuk Elemér, nemkülönben Gyuláét mindaddig (1947. szept. 24.), amíg ki nem került a szülői házból. Ezek az írások megvannak, valamint Gyula nyaralási naplói is, nemkülönben a gyermekek fejlődéséről, tanulásáról és jellemző sajátosságaikról a szülők írta levelek, amelyeket a nagyszülők gondosan megőriztek. Így ezek a családi történet kiegészítőinek tekinthetők.

XCVI. Összefoglaló befejezés

Harmadfél évszázad alatt, amely időről a család története szól, ez a jólét és tekintély elég magas szintjére emelkedett, majd anyagi gondok és a nem számítók közé jutott több ízben. A napóleoni háborúk, két világháború, három forradalom, nemkülönben egy uralomváltozás, nehéz helyzetbe juttatta a család legtöbb tagját. – A család zenitjéhez 1910–1912-ben ért, amikor tagjai a legjobb anyagi helyzetben éltek, és a közéletben meglehetősen nagy tekintélyhez jutottak. Ekkor egyike a Monarchiában legmagasabb rangra emelkedett, az uralkodó belső titkos tanácsosa lett, és mint politikai államtitkár az ország belügyeit vezette; hárman az országgyűlés tagjai voltak, és mindenik ott, ahová a körülmények, illetve saját kívánsága állította, kifogástalanul töltötte be helyét, akár mint magas állami tisztviselő, akár mint a főváros egyik ipartestületének elnöke, akár mint ügyvéd, vagy mint huszártiszt.

A család gazdasági és közéleti mélypontja az 1949–51 évekre tehető, amikor a kommunista társadalmi és gazdasági rendszer tagjait teljesen vagyontalanokká tette, a romániaiakat lakhelyükről is elűzte, sőt keresethez is alig juttatta a hirdetett osztályharc következtében. – Csak mikor ez enyhülni kezdett, 1953 után lehetett a munkabíró tagoknak reményük ahhoz, hogy új helyzetükben is, gyermekeiket, a hatodik nemzedék tagjait, olyan nevelésben részesíthetik, amivel ezek később embertársaik nagyobb elismeréséhez juthatnak, és mikor származásukat eltitkolniok már nem kell, büszkeséggel gondolhatnak azokra, akiknek szereplését a közéletben, munkásságukat a tudomány szolgálatában, érvényesülésüket nyelvismereteikkel, de ha másként nem lehetett, a legdurvább kézi munkák elvégzésével, ez a történet mutatja be.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu