Kulturális folyóirat és portál

2015. április 18 | Kupán Árpád | Társadalom

Jakabffy Elemér emlékiratai (5.)

Mondhatni legérdekesebb fejezete Jakabffy Elemér eddig nem közölt emlékiratainak a Közéletem legharciasabb lustruma. 1923–27 című rész, amely a szerző megjelölése szerint Adatok családunk történetéhez XIV. rész alcímmel szerepel kéziratai között.

Ezt a fejezetet 1938 decemberében írta – mintegy visszatekintésként a közel két évtizeddel előbbi eseményekre. Ekkor újból Octavian Goga kormánya, mint Németország védence, újból a németek ideológiáját és érdekeit igyekezett szolgálni, de úgy, hogy Románia továbbra is a Népszövetség tagja maradjon, és ne szakadjon meg jó viszonya Párizzsal és Londonnal sem. Ugyanakkor külügyminisztere, Micescu révén jó kapcsolatot igyekezett fenntartani a Szovjetunióval. Ez kevésbé sikerült, mert 1938. január 28-án Sztálin visszahívta Osztrovszkij bukaresti követet, majd a román határon csapatösszevonásokat hajtatott végre. Rómának és Berlinnek viszont semmi kifogása nem volt a román kormány ellen, habár Fabricius bukaresti német követ II. Károly királyban látta a román politika kulcsemberét. 1938. január 27-én életbe lépett Nagy-Románia újabb alkotmánya, amely a parlamentet teljesen alárendeli a királynak. II. Károly 1938. március 31-én rendelettörvénnyel feloszlatja a politikai pártokat, így az erdélyi magyarság képviseletét felvállaló Magyar Pártot is. 1938. december 16-án II. Károly rendelettörvénnyel létrehozza Románia egyetlen politikai szervezetét, a Nemzeti Újjászületés Frontját, s megtilt minden politikai tevékenységet. Ugyanakkor a rendelettörvény kimondja, hogy a Frontba beiratkozott kisebbségek saját alosztályaik keretében érvényesítsék mindazokat a jogaikat, amelyeket az életben lévő törvények biztosítanak számukra.

Mindezek figyelembevételével érthetővé válik, miért tartotta szükségesnek Jakabffy Elemér, hogy megírja az alábbi visszatekintést. Feltehetően ezzel is megpróbálta felrázni a kilátástalan helyzetbe sodródott romániai magyarságot abból a mély apátiából, amelybe ekkor süllyedt, és újabb összefogásra, jogainak kivívásáért folytatott harcának továbbvitelére késztetni.

Hogy milyen eredménnyel – azt a későbbi események mutatták meg.

Jakabffy Elemér

Adatok családunk történetéhez XIV. rész (folytatás előző lapszámunkból)

Közéletem legharciasabb lustruma. 1923–1927
Népszerűségemet növelte a katolikus körök előtt az az egészen rövid felszólalásom, amely 1923. október 21-én Nagyváradon a katolikus nagygyűlésen hangzott el.

Ez a felszólalásom egy igen kellemetlen helyzetből mentette ki a Katolikus Népszövetség azon vezetőségi tagjait és az egész katolikus társadalmat, akik részére Zombory László, a Katolikus Népszövetség igazgatója váratlanul megdöbbentő indítványt terjesztett elő.

Zombory kapcsolatait a liberális kormánykörökhöz már említettem. Hogy ezek kedvébe járjon, igazgatói jelentése végén javasolta: mondjon a nagygyűlés köszönetet a kormány jóindulatáért, és ezt sürgönyileg hozza tudomására.

Hogy Zombory ilyen indítványt előterjeszt, erről a Katolikus Népszövetség vezetőségének (Betegh Miklós, Gyárfás Elemér, Inczédy-Jokszman, Markovics Manó, Jakabffy Elemér, Karácsonyi János, Metzger Márton stb.) tudomása nem volt. Betegh Miklós elnöktől nem várhattam, hogy megfelelő módon intézi el ezt a kínos ügyet, ezért határoztam el, hogy néhány szóval elütöm Zomboryt kívánt célja elérésétől. Szavaim pontos szövege rendelkezésemre nem áll, de azok tartalmát és magyarázatát adja az az interviev, amelyet a nagygyűlés után adtam:

A Népszövetség választmányában felmerült a kérdés, vajon nem kellene a taggyűlésnek az iskolák kérdéseivel is foglalkozni. Mivel azonban a Népszövetség távol áll minden politikától, úgy határoztunk, hogy ezekbe a kérdésekbe, mint elsősorban politikaiakba, nem ártjuk be magunkat. A kormány részéről intézményeink kisebb méretű támogatásban tagadhatlanul részesülnek, ennek folyományaként vannak, akik úgy vélik, ezekért köszönet jár, viszont vannak, akik azt vallják, hogy elemi jogunk van a kapott támogatáshoz és morzsákkal nem elégedhetünk meg, a jogelismerés helyett. Felszólalásommal arra törekedtem, hogy ha köszönetet mondunk is az előzékeny megnyilatkozásokért, a köszönetnyilvánítás semmi esetre se tűnjék olybá, mintha ez politikai bizalom kifejezése volna és ezzel a Nagygyűlés alapszabályszerű hatáskörét túllépné.

A tomboló helyeslésből, amely szavaimat kísérte, Zombory megérthette, hogy indítványával célját csak kis részben érte el, de azt is, hogy velem komolyan számolnia kell. Lehetséges, hogy ez vezette elhatározásához, hogy engem Tătărescuval összehoz.

Amíg az erdélyi közéletben a felsoroltak emelték tekintélyemet, addig szűkebb hazámban, a Bánságban ezeken kívül a telepesek érdekében és Lugoson az egyházközség élén kifejtett működésem juttatott kellő elismeréshez.

Az 1924. évi február 3-ikán megtartott egyházközségi választás egyhangúlag bízott meg a további vezetéssel, a német tagok is kifejezetten hangsúlyozták, hogy az egyhangú választással bizalmukat akarják kifejezésre juttatni.

1924 második felében a Magyar Pártban elnökválság keletkezett. Jósika Sámuel báró halála után csak ideiglenesen vette át a vezetést Ugron István, aki kitért az elől, hogy választás útján is a Magyar Párt elnöke legyen. Ezért 1924. október 18-ikán a párt intézőbizottsága úgy határozott, hogy egy kilenctagú direktóriumra bízza a párt tovább vezetését. Ezek egyikéül engem jelölt. Miként a jelöltek közül még néhányan, úgy én sem fogadtam el ezt a megbízást, mert az ilyen szervezetet nemcsak alapszabály-ellenesnek, de a pártra egyenesen károsnak tartottam.

Mivel így ez a gondolat megbukott, Bernády György elnökjelöltsége jutott előtérbe. Az ő jelöltetését főleg a sajtó képviselői kívánták, a párt vezető tényezőinek nagy része ellene volt, és így már-már pártszakadástól kellett tartani. Végül is Ugron vállalta az elnökséget, Bernády pedig visszalépett. Így közfelkiáltással elnök lett Ugron István, alelnökök Bethlen György gróf, Grandpierre Emil dr., Jakabffy Elemér dr. és Sándor József. Amíg tehát az 1922. évi december 28-ikán megtartott pártalakító gyűlés Jósika Sámuel báró elnök mellé tizenhárom alelnököt választott (Ambrózy Andor br., Barabás Béla dr., Bernády György dr., Grandpierre Emil dr., Haller Gusztáv gr., Jakabffy Elemér dr., Kecskeméthy István, Paál Árpád dr., Sándor József, Szabolcska Mihály, Szentkereszty Béla br., Thury Kálmán dr., Ugron István), most négyen maradtunk.
Engem a következő három nagygyűlés is meghagyott ebben a tisztségben, úgyhogy ezt a párt feloszlatásáig viseltem. […]

1925 folyamán egy olyan sajtóvitát indítottam, amely felkavarta a magyar kisebbségi élet szélesebb köreit is; ennek indokait ismertetnem kell.
Most, amikor e sorokat írom, már nehezen érthető meg az az álláspontom, amelyet a zsidókérdésben mindég elfoglaltam, hiszen a nemzetiszocializmus antiszemita programja úgyszólván egész Közép-Európában győzött. De addig, amíg a kisebbségi jogok vértelen eszközökkel történő kivívásának reménye még élt, súlyos hibának kellett minősíteni minden gyűlölködő antiszemitizmust, különösen a mi erdélyi kisebbségi helyzetünkben, hiszen amellett, hogy a kisebbségvédő szerződések aláíratása nagyrészt a párizsi zsidó tanácsadók eredménye, nálunk a magyar kultúra fenntartásához szükséges anyagi eszközök jelentékeny részét még ekkor a zsidók szolgáltatták, és emellett azok a világsajtó orgánumok, amelyeknek hasábjain helyzetünket feltárhattuk, nagyrészt zsidó kézben voltak.

Ezek az indokok vezettek ahhoz az elhatározásomhoz, hogy amikor egy Kovács Lajos nevű római katolikus lelkész lemondta a Magyar Kisebbség előfizetését és visszaküldte a szemle példányát, mert „folyóiratukban mind nagyobb tért hódít magának az a törekvés, hogy a magyar kisebbségi küzdelem a zsidóságot fegyvertársul nyerje meg”, ezt a levelet, amely az antiszemiták fegyvertárának érveit sorakoztatja fel, közzétegyem és reá választ adjak.

Ezzel megindult a lavina, amelynek eredményeként a zsidók tömegesen lemondták a szemlét, mert helyt adtam egy antiszemita érveinek, a katolikus egyház köreiben pedig népszerűségem jelentékeny részét elvesztettem, holott ezt már csökkentette egy Déván február 14-ikén elmondott beszédem is, amelyet a nagy eszmék fejlődéséről tartottam, és amelyben többek között megállapítani merészkedtem, hogy a reformáció a lelkiismeret szabadságát mozdította elő. Ezért Mailáth püspök egyik udvari papja olyan heves sajtótámadásban részesített, hogy a püspök saját kezűleg írt levelében kérte elnézésemet. […]

1925. augusztus 12-ikén a Magyar Párt megalakította Kisebbségi és Történelmi Szakosztályát, amelynek hivatása főleg az volt, hogy a kisebbségi kérdések egyetemes fejlődését figyelje, egyben olyan adatokat gyűjtsön, amelyek a párt politikai tevékenységéhez nélkülözhetetlenek. Ennek a szakosztálynak vezetését reám bízták. Elnöki tisztét a párt feloszlatásáig viseltem. A szakosztály az első években főleg az adatgyűjtésre szorítkozott, majd a kisebbségi kongresszusokkal kapcsolatos teendőket végezte, végül igen értékes vita-üléseket rendezett 1935. május 25-ikén és 26-ikán Nagyváradon, 1937. május 30-ikán Kolozsváron és 1937. szeptember 3-ikán Sepsiszentgyörgyön. Az összes előadásokat és hozzászólásokat leközöltem a Magyar Kisebbségben és ezekről különlenyomatokat is készíttettem. Ez a vitaanyag kisebbségi szakirodalmunk egyik jelentős értékét adja.
A liberális kormány 1925 nyarán elhatározta, hogy a mezőgazdasági kamarák részére választásokat rendez. Szerette volna ezeket politikamenteseknek minősíteni, de természetesen úgy, hogy mégis mindenütt döntő tényezőül a liberálisok kerüljenek a kamarákba. A Magyar Párt vezetősége súlyt helyezett arra, hogy tagjai közül lehetőleg mentől többen jussanak ezekbe a szakképviseletekbe, ezért a maga részéről sem minősítette politikainak a választásokat, miértis az egyes tagozatoknak engedélyt adott, hogy belátásuk szerint jelöljenek akár a hivatalos lajstromon, akár az ez ellen állítotton.

Engem ez alkalommal az a meglepetés ért, hogy Corneanu prefektus, hivatkozással Tătărescu miniszter egyenes kívánságára, arra kért: vállaljak jelöltséget a hivatalos listán, mert ez nem a liberális párt lajstroma, azon majd a többi párt jelöltje is helyet foglal. Bízva a prefektus szavaiban, vállaltam a jelöltséget, lefizettem 1000 lei költséget, és a közjegyző előtt aláírtam a jelöltség elfogadását tanúsító visszavonhatatlan akarat-kijelentésemet. Két-három nappal később megtudtam, hogy a nemzeti párt visszautasítva a neki felkínált helyeket, önálló lajstrommal veszi fel a küzdelmet.

Ezt a választási harcot igen mulatságosnak találtam. Sejtettem, hogy az én személyen nagy tehertétel a kormány lajstromán. Nem is csalódtam. Brediceanu Caius barátom, a nemzeti párt listavezetője kortesgyűléseken ugyancsak tüzelt a liberálisok ellen, akik nem átallották a legismertebb „irredentát” lajstromukra venni, aki Genfben árulkodik és ahol csak teheti, sérti a románokat. A nemzeti pártiak röpcédulákkal is elárasztották a választókat. Ezek egyikén többek között a következőket írták:

Ca să vedeţi voi cât ţin ei la crucea românească, cetiţi in lista lor pe marele şovinist maghiar Elemér Jakabffy, care a denegat jurământul faţă de regele nostru şi s’a plâns la Liga Naţiunilor contra României stăruind din toate puterile ca coloniile din jurul Lugojului şi Făgetului să nu fie expropriate pe seama ţăranilor plugari. [Szerk. ford.: Hogy lássátok, mennyire ragaszkodnak ők – a liberálisok – a román kereszthez, olvassátok a listájukon a nagy magyar sovinisztát, Jakabffy Elemért, aki megtagadta az eskütételt a mi királyunk előtt, és Románia ellen panaszkodott a Nemzetek Szövetségénél, minden erejét latba vetve, hogy a Lugos és Facset környéki telepek ne sajátíttassanak ki a földműves parasztok számára.]
A liberális párt ekkor már általánosan gyűlölt volt, a nemzeti pedig népszerűsége csúcspontjához közeledett. Természetes tehát, hogy amikor az utóbbinak még ilyen hangulatkeltő érv is rendelkezésre állott, a hivatalos lista bukása elkerülhetetlenné vált. A bukást elősegítette az is, hogy jelöltetésem tulajdonképpeni célja a maga egészében elérhető nem volt, mert a magyar telepes községek közül kettőben az összes szavazatra jogosult magyart kihagyták a névjegyzékekből a választók összeírása alkalmából.

Nem hiszem, hogy akadt valaha jelölt, aki úgy mulatott bukásán, mint én ez alkalommal.

Mivel a liberális párt a községi választások kiírását már elkerülhetetlennek látta, és a mezőgazdasági kamarai választásokból meggyőződhetett arról, hogy a népkisebbségek hajlandóságot mutatnak a hivatalos listák támogatására, ha azokon számarányuknak csak megközelítően elég helyet kapnak, az 1925. év őszén már nem gátolta a Magyar Párt egyes tagozatainak megszervezését és az ehhez szükséges helyi közgyűlések megtartását.
Ezt a lehetőséget alaposan kihasználtuk és így nekem is, mint a párt egyik alelnökének, szerep jutott az egyes tagozati gyűléseken a központ képviselőjeként. November 15-ikén Dicsőszentmártonban, 22-ikén pedig Szatmáron voltam a gyűlések vezérszónoka.

Szatmári szereplésemmel kapcsolatban olyan kedves emlékem is van, amit lerögzíteni érdemesnek tartok.

A gyűlést megelőzően a püspöki palotában – ahol Gyárfás Elemérrel laktam – felkeresett Sulyok István és Paál Árpád. Kedélyesen elbeszélgettünk, miközben Sulyok megemlítette, hogy közel egy esztendeje volt először Szatmáron, amikor itt Tessitori Nóra szavaló estélyt rendezett. A művésznő ekkor többek között elszavalta Petőfinek Csalogányok és pacsirták című költeményét is, amelyet 1846-ban Szatmáron írt. Ennek utolsó szakaszáért azután Tessitori nagy bajba került. A rendőrhatóság kiküldötte ebben irredenta propagandát látott, amiértis a művésznőt az előadás végén – szavaló ruhájában – a rendőrségre kísérte és ott hat órán át vallatta.

Sulyok elbeszélése után nagy nyugalommal megjegyeztem, hogy előadásomat én is ezzel a versszakasszal fejezem majd be. Lett erre nagy ijedség. Gyárfás és Paál kértek, álljak el szándékomtól, hiszen én vagyok az első szónok, és így, ha ezt elmondom, bizonyosan feloszlatják a gyűlést, így ők hiába jöttek, beszédüket már el nem mondhatják. Én hajthatatlan maradtam. Meg kell állapítanom – mondottam –, változtak-e már az idők. E vers elmondásának következményei erre a legjobb bizonyítékot adhatják.

Ezrekre menő tömeg, zsúfolásig megtöltötte a termet. Az elnöki emelvényen nemcsak a rendőrhatóság, de a katonaság képviselője is helyet foglalt. Ez talán reményt nyújtott Gyárfásnak, hogy mégis meggondolom magam. De csalódott. Beszédemet így fejeztem be:
A diplomaták nem szentimentálisak. Hiába könyörögnek, hiába sóhajtoznak a népek, könyörgéseik és sóhajaik süket fülekre találnak mindaddig, amíg az ok, amelyért könyörögnek, a hatalmasok érdekeit nem sérti. De amikor azt látják, hogy a maguk jól felfogott érdekében a könyörgőkön, a sóhajtozókon segíteni kell, akkor eszükbe jut a nagylelkűség, akkor eszükbe jut a kultúra követelménye, akkor eszükbe jut a humanitás, és akkor megoldják a rabszolga-kereskedelmet, az ópiumkereskedelmet és – a kisebbségi kérdést. Ez az időpont pedig, amikor a kisebbségek lehetetlen helyzete már a világhatalmak érdekeit is sérti, elérkezett.

A kisebbségeknek azonban bölcsen kell viselkedniök. Be kell bizonyítanunk, hogy minden lépés, amit a hatalmasak érdekünkben tesznek, az ő érdekükben is áll. Igazolnunk kell, hogy minden szabadság, amit nekünk juttatnak, nem destruál, de haladást szolgál. Nekünk bizonyítanunk kell, hogy önmagunkban is értékek vagyunk, mert fegyelmet ismerünk, és lankadatlanul dolgozunk.

S ha mindezt szervezetten bizonyíthatjuk, akkor a gyűlölködők felé kiálthatjuk nagy Petőfink azon szavait, amelyeket itt e város falai között adott nekünk:
És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok!
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyító
Mint csalogányé szavatok.
A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.
Viharos taps fogadta szavaimat. És csodák csodája, utánam nyugodtan felállhatott Gyárfás, és elmondhatta úgy ő, mint az utána következők beszédeiket, és megalakulhatott a párttagozat képviselete is.
Amikor a termet elhagytam, elém állt a hadsereg képviselője, bemutatkozott és meggratulált, mert – amint mondotta – ilyen szép beszédet még nem hallott.
Délben Sulyok közölte a rendőrség kiküldöttének megjegyzését is: „Jakabffy nagyon szépen beszélt, csak azt a pacsirtát hagyta volna el…!” […]
1926. február havában lezajlottak a községi választások. Ezeknél kérdéses volt: kíséreljünk-e meg reálpolitikát, vagy haladjunk a tömeghangulat után, amely természetszerűleg nem felejthette azokat a súlyos sérelmeket, melyeket négyévi kormányzása alatt a liberális párt a magyar kisebbségen ejtett.
Nekünk pártvezéreknek nem volt könnyű feladatunk. Ezt még súlyosbította a liberálisok kétértelmű magatartása. Mindennek ellenére reá vehettük tagozataink legnagyobb részét, hogy a kormány lajstromán jelöljenek a városi és községi képviselőtestületekbe.
A kisebbségek ilyetén segítségével a liberális párt Erdély legtöbb városának képviseletében többséghez jutott, de mi is elértük, hogy végre komoly tényezőként emelhettünk szót a tanácstermekben.
Ennek a választásnak sikere után, 1926 tavaszán Brătianu Ionel szükségét érezte annak, hogy a kormányhatalmat olyan valakinek adja át, akit csak helytartójának tekinthet, akitől a hatalmat bármikor visszaveheti. Így került a miniszterelnöki székbe Averescu tábornok, olyan párt élén, amelynek parlamenti képviselete ekkor hiányzott, és a Magyarországtól átcsatolt részeken pártszervezetei is gyengék voltak. Mivel azonban Brătianu visszalépése előtt olyan választói törvény szavaztatott meg, amely szerint az a párt, amely a szavazatoknak legalább 40%-át nyeri el, többséginek minősül, és ezért az összes mandátumok felét kapja meg, és a másik feléből annyit, ahány százalékot a szavazatokból elnyert, Averescunak reménye lehetett ahhoz, hogy ha az erdélyi kisebbségekkel a törvény értelmében választási kartellt köt, a szükséges 40%-ot elnyeri.
Amint ismeretes, már 1923 októberében a Magyar Párt az Averescu vezetése alatt álló Néppárttal megkötötte a csucsai paktumot, amely rendelkezéseket tartalmazott arra az esetre, ha ez a párt uralomra kerül. Amikor azonban Ugron István pártelnökünk a liberálisokkal a községi választásokra vonatkozólag megállapodásra jutott, felmondotta a csucsai paktumot. Ezért most, amikor Averescu tényleg hatalomhoz jutott, Ugron István – anélkül, hogy velünk érintkezésbe lépett volna – lemondott, és a párt vezetését Bethlen György grófra bízta. Ezzel szabaddá lett az út az újabb tárgyalásokhoz, és csakhamar választási kartell jött létre, amely a magyar kisebbség részére a képviselőházban 16 és a szenátusban 12 helyet biztosított.
Természetesen ennyi mandátum közül válogathattam volna, hiszen mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy én is törvényhozó leszek. Nem volt könnyű feladat elhárítanom e megtiszteltetést. Azzal nem védekezhettem, hogy nyelvtudásom hiányos, mert jelöltjeink négyötöde még annyit sem tudott románul, mint én. Semmi értelmét sem láttam azonban annak, hogy törvényhozó legyek, hiszen a parlamentben működni úgysem tudok, itthon pedig elég munkát hárított reám folyóirataim szerkesztése és más kulturális feladatok elvégzése.
Sokan voltak most is, akik nem helyeselték a kormánnyal megkötött paktumot. Egyesek mandátum-nem-vállalásomból arra következtettek, hogy én is a helytelenítők közé tartozom. Ezért, hogy szolidaritásomat igazoljam a párt többi vezetőivel, élénken részt vettem a választások előkészítésében, sőt a korteskedésekben is.
Amikor 1926. május 16-án Goldiş Vazul az új kormány vallás- és szépművészeti minisztere Lugosra érkezett, az általa megrendezett népgyűlésen is részt vettem, majd a tiszteletére adott ünnepi vacsorán is. Itt elmondott felköszöntőmben hivatkoztam arra, hogy a miniszter a népgyűlésen visszaemlékezett arra, hogy 20 év előtt Lugosról hirdette az aktív politika szükségességét, és az ő akkori zászlóbontása juttatta a nemzetiségiek jelentékeny csoportját a magyar parlamentbe. Engedje meg tehát, hogy én a parlamentbe jutott Goldiş Vazul egyik első beszédéből olvassak fel olyan részletet, amely megítélésem szerint elvitathatatlan igazságot hirdet.
Ez a szöveg a nép anyanyelvén a felekezeti iskolák fenntartásának és fejlesztésének szükségességét tartalmazta, mint az erkölcsös nevelés legjobb eszközét. Felszólalásom végén arra kértem a minisztert, hogy a húsz év előtt a magyar képviselőházban hirdetett elveit, most kormánya által valósíttassa meg.
Érthető, hogy ez a beszédem nagy feltűnést keltett a jelenvolt románok és a kisebbségek képviselői között. Goldiş miniszter meleg kézszorítások közepette jelentette ki: nagyon örvend, hogy régi fejtegetéseit emlékezetébe idéztem, és ígérte, hogy az akkor elmondottakat a hatalom birtokában érvényre juttatni igyekszik.
Hogy ez csak frázis és az Averescu-kormány idején sem módosult a közoktatás terén az Anghelescu-szellem, természetes volt, hiszen ez a kormány a liberálisok járszalagján haladt. De nem teljesültek a választási kartellel kapcsolatban kapott más ígéretek sem, úgyhogy a magyar közvéleményben megerősödött a felfogás: többé nem támogat kormányt, hanem lehetőleg kisebbségi blokk útján igyekszik magának parlamenti képviseletet biztosítani. […]
I. Ferdinánd király egészségi állapotának gyors hanyatlása, valamint Károly trónörökös és a liberális hatalmi tényezők között létező áthidalhatatlan ellentét sürgősen szükségessé tették a trónutódlás kérdésének rendezését. Ezt a liberálisok nem bízhatták az Averescu-kormányra, ezért váratlanul lemondatták, és egy néhány napos Ştirbey-kormány után ismét Brătianu Ionel került a miniszterelnöki székbe.
A magyar kisebbség vezetői jól tudták, ez a változás még súlyosabb helyzetet teremt. A parlament feloszlatása után a megindult tárgyalások azonnal megmutatták, hogy a kormánnyal méltányos megállapodásra jutni nem lehet, és mivel ez a németeknek sem sikerült, az ő kívánságukra indultak meg a két pártvezetőség között a tárgyalások a kisebbségi blokk létrehozására. E tárgyalásokon részt nem vettem, eredményüket csak akkor tudtam meg, amikor Bethlen György elnök az előzetes megállapodást aláírva azt jóváhagyásra az elnöki tanács elé terjesztette.
Megdöbbenten láttam ekkor, hogy a magyar–német blokk létrejöttének feltétele, hogy két olyan mandátumot, amelyek eddig a magyarokat illették, az aradit és a kisküküllőit, a lajstromon első helyen jelölt magyarnak a választás után a második helyre írt német részére át kell adni, mert különben – a létező választási rendszer mellett – a németség még viszonylag szabad választás esetén sem juthat megfelelő képviselethez. Vagyis ebben a két vármegyében a magyar választókat abban a hiszemben kell leszavaztatni, hogy magyar képviselőjük lesz, és majd csak a mandátumok igazolása után tudhatják meg, hogy az első helyre írt magyar lemondott az utána következő német javára.
Tudtam, hogy a pártvezetőségnek ez az elhatározása nagy elkeseredést szül. Ezért kötelességemnek tartottam, hogy a cél érdekében felajánljam személyemet és ezzel egész népszerűségemet ehhez a „pia fraus”-hoz. Vállaltam az aradi mandátum megszerzését és a lemondással magamra zúduló ódiumot.
Kisküküllőben Gyárfás lett a jelölt, aki azonban a csíki szenátorságra is kandidált, és így ez utóbbi helyen történő megválasztatása esetén érthetővé vált lemondása a kisküküllői mandátumról.
Június 20-ikán Aradra utaztam a választással kapcsolatos teendők megbeszélésére. Szépen beosztottuk az egész vármegyét, hogy 26-ikától bejárhassuk a jelentőségesebb magyar falvakat. A beosztás szerint ez a kortesút egy hétig tartott volna. Ezt megelőzően 26-ikára Aradra tűztük ki a nagygyűlést. 25-ikén a délutáni vonattal érkeztem. A párttagozat intézői már az állomáson savanyú ábrázatokkal közölték, hogy mind ez ideig egyetlen gyűlésre sem kaptunk engedélyt. Délután 4 órakor a párt kiküldöttei újból megjelentek a prefektusnál. Ekkor tudomásukra hozták, a prefektus a liberális párt jelölő értekezletén van. A kiküldöttek 10 óráig ültek a megyeházán, amikor is a prefektus az előrehaladt időre való hivatkozással az engedély kiállítását másnap reggelre ígérte. Természetesen hajnalban már elutazott és így engedélyt nem kaptunk. A 10 órára összehívott, nagy érdeklődéssel várt gyűlés tehát elmaradt. Mégis a kijelölt terem elé vagy kétszázan gyűltek össze, ezért oda mentem és ennyit mondtam: „A gyűlés megtartásához engedélyt nem kaptunk, így ezt nem is tartjuk meg. De egyre felhívom figyelmüket: Az Igazságot egyszer felfeszítették már, de harmadnapra feltámadott!” A zajos éljenzésre odafutott rendőrök már csak távozásomat láthatták.
Nehogy a községekben a népgyűlések megtartását megkísérelhessük, a prefektus elrendelte, hogy a városból csak olyan autót engedjenek ki, amelyik az ő külön engedélyével rendelkezik. Az egyik közeli községből reggel kilenckor autóján bejött egy grófné, akinek négy hónapos szoptatós gyermeke volt. A fiatal asszony remélte, hogy 11 órára ismét otthon lesz és elláthatja legszentebb anyai kötelességét. A prefektusi rendelet ennek útját állta. Az asszony a párttagozat vezetőihez fordult: tegyenek meg mindent, hogy hazajuthasson. Volt hát megint lótás-futás, de az órák múltak, és az izgatott asszony nem indulhatott. Végül a párt vezetői arra kértek: utazzam el a délután kétórai vonattal, mert ez esetben az autók útja is szabaddá lesz. A kérést teljesítettem, és így a kisbaba már jó étvággyal uzsonnázhatott.
Természetesen nemcsak Aradon, de országszerte ilyen volt a választási szabadság, amelynek következtében a kisebbségi blokk kellő eredményhez nem juthatott. Beteljesült, amit a Magyar Kisebbség július 1-ei számában írtam: „E sorok írásakor nincsen még máshonnan értesülésem. Lehet, hogy csak én vagyok az a szerencsés, akibe belém kell fojtani a szót, nehogy a nagy liberális pártnak baja essék. Félek azonban, hogy amikorra ezek a sorok az olvasó elé jutnak – ha egyáltalán oda jutnak –, akkorra ez, ennek a választási karikatúrának annyi más nagy vonását ismerte már meg, hogy az enyémet csak egy kis árnyékolásnak látja.”
A blokknak összesen 15 képviselő- és 1 szenátorjelöltje kapott mandátumot. Én az előadottak ellenére is képviselő lettem, pedig jobban szerettem volna bukásomat, mert így legalább nem kellett volna elárulni a nagy titkot.
Már néhány nappal a választások után, a sváb vezetők indiszkréciója folytán híre járt, hogy a mandátumról lemondok. Aradi politikai barátaim: Korossy György, Takácsy Miklós és Parecz Béla Zaguzsénon kerestek fel, megtudandó, igaz-e ez a hír. Elképzelhető, milyen nehéz szívvel vallottam be nekik, hogy sohasem vállaltam volna az aradi jelöltséget, nem ütöttem volna el ettől Parecz Bélát, az érdemeket szerzett volt képviselőt ettől, ha nem kívánták volna a párt és az egyetemes kisebbségi politika magasabb érdekei ezt a csúnya játékot. Belé kell törődniök, hogy Arad képviselője a sváb Hans Beller lesz.
Az országgyűlésnek július 27-ikén kellett volna összeülnie. Az uralkodó egészségének rohamos hanyatlása miatt azonban ezt királyi kézirat már 17-ikére tűzte ki.
A parlament lázas sietséggel fogott a megalakuláshoz. A mandátumok igazolása sommásan történt. A sietség valóban indokolt volt, mert a király 20-ikán hajnalban meghalt, a trónutódlás pedig még elintézetlenül maradt volna, ha a parlament ki nem veheti a gyermekkirály helyett az uralkodói teendők ellátására kijelölt régenstestület tagjaitól az esküt. Ezen az ünnepélyes ülésen részt nem vettem. De amint az uralkodó haláláról tudomást szereztem, Bukarestbe utaztam. […]
Bukarestben megtettem a szükséges írásos nyilatkozatot arról, hogy az aradi mandátumról lemondok, azután be sem várva a nagy temetést, amelyen a pokoli hőségben részt venni úgysem akartam, hazatértem.
Itthon értesültem, hogy rendőrök jártak lakásomon és kerestek, hogy ugyanannak a sorsnak részesévé tegyenek, mint a városban mintegy negyven más magyart, ti. ezeket a nagy ijedtségben a rendőrségre kísérték, és közülük néhányat 24, másokat 36 órán át ott tartottak. […]
Néhány nappal később Litsek Zoltán barátom mosolyogva meggratulált, mert mégiscsak képviselő maradtam. Közölte Brediceanu Caius elbeszélését, aki ekkor mint nemzeti párti jutott a kamarába. Caius barátunkat bosszantotta álláspontom, mert szerinte világos, már másodízben azért térek ki a képviselőség elől, mert én itt a „nem, nem, soha!” elvet képviselem. Ezért ő és néhány barátja, amikor a kamarában lemondásomat előterjesztették, és az elnök feltette a kérdést: elfogadja-e a ház a lemondást, hangosan nem-et kiáltottak, és mivel igenlés sehonnan sem hangzott, az elnök kimondotta a határozatot: a ház a lemondást nem fogadja el.
Brediceanu tényleg abban a hiszemben lehetett, hogy terve sikerült. Csakhogy a román képviselőházban nem mindég az jut a jegyzőkönyvbe és naplóba, ami az ülésen elhangzott. Ez esetben is így történt. Amint Hans Otto Roth, a német parlamenti csoport elnöke tudomást szerzett a történtekről, magyarázatot kért Willer Józseftől, a Magyar Párt parlamenti csoportja főtitkárától, aki kijelentette: távol áll tőlünk a szándék a megállapodást megszegni, ezért ketten felkeresték az elnököt és rávették a határozat módosítására.
Így mégsem maradtam képviselő, noha az aradi tagozat is mindent elkövetett az országos pártvezetőségnél ennek érdekében. […]
Az aradi mandátum megszerzésével és az arról való lemondással nagy elismerésre találtam nemcsak a romániai és magyarországi németség politikai vezetői, de a genfi kongresszusokon képviselt más német csoportok képviselői előtt is. Ennek egyik jele volt, hogy amikor néhány héttel a lemondás után a harmadik kongresszuson megjelentem, a német csoportok által akkor megindított Nation und Staat szerkesztői (Uexküll-Güldenband Ferdinand báró és Brandsch Rudolf) arra kértek, hogy a folyóirat bemutatkozó számába írjak cikket, és a jövőben legyek ennek munkatársa. A cikk Mussolini, Mello-Franco und die Times címmel jelent meg. A Münchener Neueste Nachrichten genfi megbízottja is felkért, hogy augusztus 20-iki számában – amelyet az európai kisebbségek helyzetének bemutatására szánt – ismertessem a magyar kisebbségek életkörülményeit. Erre is vállalkoztam. A Nation und Staat októberi számában névtelenül, de meglehetős részletességgel írtam a romániai magyar kisebbség politikai út-választásairól, amelyek végül a kisebbségi blokkhoz vezettek.
A németekkel ilyetén barátkozást és érdekeiknek szolgálatát szükségesnek tartottam, mert reméltem, hogy előzékenységünk, áldozatunk a kisebbségi választási blokk létrejötte érdekében, talán további politikai együttműködést is eredményezhet, amit fontosnak tartottam, és emellett megszüntetheti azt az áldatlan állapotot, amely Szatmár-Nagykároly vidékén a regermanizálási törekvések következtében előállt, amelyben sok magyar lélek megerőszakoltatása napirendre került. Ez ügyben az érintkezést már akkor felvettem a német párt parlamenti csoportjának elnökével, Hans Otto Rothtal, amikor a mandátumról való lemondás ügyében Bukarestben jártam.
Sajnos fáradozásom eredménytelen maradt. Ez azután rövidesen arra késztetett, hogy a kizárólag önző német kisebbségi politikát és a magyar érdekeken való kíméletlen átgázolást nyilvánosan is megbélyegezzem, és magamtól elhárítsam a magyarországi német vezetők részéről ismételten hozzám intézett kérés teljesítését, hogy a magyar közvélemény előtt, az egyetemes kisebbségi érdekek szempontjából, a német kisebbség kívánságaival szemben több megértés tanúsítását igényeljem. […]
A szöveget gondozta és szerkesztette: Szilágyi Aladár

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu