Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Péter I. Zoltán | Társadalom

Itt a világháború

Nagyvárad a történelme során hadászati szempontból mindig is fontos stratégiai pont volt. Így volt ez a 20. század hajnalán, illetve az első világháború kirobbanása előtt is. Ebben az időben a város legrégibb katonai objektuma a vár volt, bár már ekkor elvesztette hadászati jelentőségét, és csak kaszárnya szerepet töltött be. A törökök 32 éves uralma után, 1692-ben a bécsi Haditanács utasítására helyreállították a reneszánsz kori várat és a tiszántúli katonai parancsnokság székhelyét rendezték be benne. Ferenc József császár 1857. május 16-i rendeletével végleg megszünteti a vár hadászati erősség jellegét, így az 1918-ig csak hadkiegészítő szerepet kapott. Itt székelt a világháború előtt a 37. császári és királyi közös gyalogezred II. zászlóalja is, melynek ezredtörzse Bécsben volt.

Más váradi kaszárnyák a világháború előestéjén: a Fő (ma Republicii) utca 48. szám alatti hosszú földszintes saroképület a honvédparancsnokság otthona volt. Az első világháború alatt a Honvéd-kiegészítő, vagy ahogy még mondták, a Népfelkelő Parancsnokság székhelye volt.

A 19. század fordulójára jellemző nagyarányú katonai építkezés egyik fő helyszíne az Aradi úton volt, pontosabban a városból kivezető út bal oldalán. Az Aradi út és a Vitéz (ma Decebal) utca sarki területre a császári és királyi huszárlaktanyát építették 1891–1892-ben. A tervezés időszaka visszanyúlt 1885-re. Akkor fogadta el a felülvizsgáló bizottság Hauszmann Sándor budapesti építész laktanyatervét. A kaszárnya területét a Rhédey-kert melletti Pece pataktól kezdve egészen a már említett utcasarokig jelölték ki. Az építésre 1891 januárjában írtak ki pályázatot. Ebből tudjuk, hogy a több mint 14 holdnyi területre egy emeletes tiszti lakóházat, két őrházat, három egyemeletes legénységi kaszárnyát, egy torna- és vívótermet, egy markotányosépületet, egy börtönt, egy mosdót, egy mosókonyhát, hat istállót, egy patkolókovács-műhelyt, egy nagy fedett lovardát hagytak jóvá. A legelőnyösebb ajánlatot a Hirsch és Bachrach kassai cég tette, ezzel kötöttek szerződést. 1891 októberére már tető alá kerültek az épületek, a lovardára is felkerült a fémből készült tetőszerkezet, amelyet a jó nevű Schlich gyár szállított. Az elkészült huszárlaktanyát 1892 augusztusában vette át egy polgári és katonai személyekből álló vegyes bizottság. Később Ferenc József laktanya néven vált ismertté. Az épületegyüttes ma a csendőrség otthona.

A huszárlaktanya szomszédságában az Aradi úton, a Vágóhíd (ma Abatorului) utcáig terjedő telken, tüzérségi laktanyát építettek 1896–1897-ben négy üteg részére; ez később Vilmos főherceg nevét vette fel. Felépítéséig a tüzérek a Sztaroveszky (ma General Magheru) utcában levő jóval kisebb kaszárnyát használták. A honvédelmi miniszter elképzelését a közismert építész Hauszmann Alajos terve alapján valósították meg. A kaszárnyához a következő épületek tartoztak: két földszintes lakóépület, egy emeletes tisztilak, egy emeletes altiszti épület és irodaház, egy földszintes épület konyha és a markotányosság számára, egy vívó- és tornaterem, két egyemeletes legénységi lakóépület, egy kovácsműhely, a legénységi lovak istállói, egy felszerelési raktár, egy lószerelvényi épület, a beteg lovak istállója, löveg- és szekérszín, fedett lovaglóépület, valamint egy nyitott szín. A kivitelezésre a versenytárgyalást 1896 májusában tartották, s ezt legelőnyösebb ajánlattevőként Härtl Vilmos és Maskevits Döme szabadkai építészek nyerték meg. Őszre már az összes épület tető alá került. A laktanya átvételét 1897 szeptemberében kezdte meg a vegyes bizottság. A Vilmos főhercegről elnevezett laktanyát 1903 tavaszán már bővíteni kellett, erre Rendes Vilmos váradi építész kapott megbízást. A laktanya épületeit a 21. század második évtizedére jobbára lebontották, a telken tömbázakat építenek.

A Vágóhíd utcai elágazás után 1897–1898-ban egy honvéd lovassági laktanyát építettek a Gyuláról Nagyváradra áthelyezett honvéd huszárok elhelyezésére. Busch Dávid városi főmérnök elkészítette a tervet, 1897 novemberében bemutatták a honvédelmi miniszternek, s ő jóvá is hagyta. Az építésre kiírt pályázaton a legelőnyösebb ajánlat Sztarill Ferenc helybeli építésztől érkezett, így őt bízták meg a munkával. 1898 nyarára az épületek nagy része már elkészült. A laktanya területén a bejáratnál állt az emeletes törzsépület, ettől hátrább, bent az udvaron hosszú emeletes legénységi épület futott végig, homlokzattal a bejárat felé. Jobbra a markotányos épületet és a fürdőházat helyezték el. Az udvar hátsó részén nagy istállók és tágas lovaglóiskola épült. Bár 1898 októberére teljesen elkészült a kaszárnya, a honvédelmi miniszter csak a következő év tavaszán vette át. 1898. április végén érkezett meg a 2. honvéd huszárezred egyik osztálya, a másik továbbra is Debrecenben székelt. Ennek a laktanyának az épületeit is lebontották az ezredforduló környékén, a telekre a rendőrség, a megyei levéltár és egyéb közhivatalok székházai kerültek.

>A Rulikowski (ma Armatei Române) út eleji villanegyeddel, valamint a honvédlaktanyával szemben az út másik oldalát 26 holdnyi területen a Honvéd Hadapródiskola foglalta el egészen a Pece patak árapasztó csatornájáig.

Fejérvári Géza honvédelmi miniszter 1897 júniusában törvényjavaslatot nyújtott be a képviselőházhoz, három honvédtiszti nevelőintézet létesítését szorgalmazva. Sopron és Pécs mellett harmadik helyszínként Nagyváradot javasolta. A jóváhagyás után mindhárom tervet a neves műépítész, Alpár Ignác készítette el. A kivitelezésre pályázatot írtak ki, s ezt mindhárom városban a Neuschloss építő cég nyerte meg. A főépület három emelet magasságban épült. A földszinten étkező-, társalgó-, biliárd-, olvasó- és tánctermeket alakítottak ki. Ezenkívül néhány tantermet. Az első emeleten a további tantermek, a nagy rajztermek, az irodák és a szertár kapott helyet; a második és harmadik emeleten a hálótermek 25-25 növendékkel. Csinos kápolnát is kialakítottak a második emeleten, míg az elsőn nagy díszterem lett. Az egykori kaszárnya főépülete a felújítás befejezése után a Körösvidéki Múzeum otthona lesz.

Külön épületben vívó-, torna- és céllövőtermeket rendeztek be. A tisztek részére külön épületet emeltek. A legénység számára úgyszintén. A terület hátsó részén istállók, színek és nagyszabású uszoda épült. Elkülönített épületet emeltek a kórháznak, orvosi rendelő szobákkal, gyógyszertárral, üdülőszobákkal s az ápoló lakásával. Ezekben az épületekben a katonaság kivonulása után különféle közhivatalokat helyeztek el.

A 135 méter hosszú négyszintes főépületet, valamint a többi nyolc épületet 1898. október 5-én adták át.

A Rulikowski út páratlan oldalán a Pece árapasztó csatornáján túl a csendőriskola épületegyüttese volt (ma a Nagyváradi Egyetem otthona). Először 1909 tavaszán merült fel egy váradi csendőriskola építésének az ötlete, de az elképzelés csak két év elteltével vált valósággá. A belügyminiszter jóváhagyásával Vágó József terve alapján 1911 augusztusában tartottak versenytárgyalást az építésre. Mint fővállalkozó az Incze Lajos és Társa cég kapott megbízást. Az építkezés nehézkesen haladt, ezért a városi tanács határozata alapján ellenőrző bizottságot alakítottak, ennek jegyzője Örömy Gyula városi építőmester lett.

A csendőriskola hivatalos átadása 1913. augusztus 15-én volt, ezt az egyik helyi napilap már egy héttel előtte beharangozta. A megszokott eklektikus stílusú kaszárnyaépületekhez képest ezt „új, friss, coltadge stílusban megkomponált modern építmény”-nek tartotta a cikkíró. Valóban újszerűen hatott ez a jobbára szecessziós stílusú épületegyüttes, monumentális tömör egyszerűségével, funkcionalitásával, amely már egyértelműen a modern építészet felé mutat.1

Az első világháború alatt és az előtt is a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred laktanyája a Rulikowski (ma Armatei Române) út 24. szám alatti nagyméretű telken terült el. Területe a Pece árapasztó csatornájáig terjedt. Már 1899-ben felmerült, hogy a Fő (ma Republicii) utca és a Sal Ferenc (ma Dunărea) utca sarkán levő honvéd gyalogsági laktanyát költöztessék ki a városközpontból. A város közgyűlése eleget tett e kérelemnek, és az új laktanya helyéül az árapasztó csatorna melletti 6000 négyszögméteres területet jelölte ki. A Honvédelmi Minisztérium is jóváhagyta a közgyűlés határozatát. A javasolt terület bérlőivel kiegyezett a város, azok készek voltak az építkezés számára átengedni telküket. Még ugyanebben az évben árlejtést írtak ki az építkezésre, s a nyertes a laktanya tervezője, id. Rimanóczy Kálmán lett. A honvédség 1902 tavaszára vette át a több épületből álló, pavilonszerűen épített új létesítményt. A laktanya egy idő után felvette József főherceg nevét.

>A nagyváradi kaszárnya utcára néző főépületének egy része ma katonai múzeumnak ad otthont, a többi NATO-központ lett.2

A kaszárnya belső leírását az 1915-ben katonai szolgálatra behívott B. Sárközy Gergely visszaemlékezése nyomán ismertetjük: „A magyar királyi 4. honvéd gyalogezred laktanyája nagy területet foglal el és magas kőfalak kerítik. Északi oldalát az I. pótszázad által lakott hatalmas emeletes épület foglalja el. Déli oldalán a szintoly hatalmas épületet a II. pótszázad lakja. Nyugati részén van a pótkeretzászlóalj, irodák, tiszti épületek, orvosi szoba, börtön, kantin. Keleti oldalán a raktárak és a különböző iparos műhelyek. A II. pótszázad végében épült a konyha deszkabódéban.

Az I. pótszázad épületének mindegyik emeletén voltak legénységi szobák, békeidőben 10–24 ággyal, de a háború idején háromszor, sőt négyszer annyi ember is volt bennük összezsúfolva. Mindkét hosszú és széles folyosón 2-2 mosdó állt, 16-16 csappal, melyekből igen jó, tiszta, hideg vezetékes víz folyt mosdásra és ivásra. A folyosó végén századiroda és gyengélkedőszoba volt.”3

Az első világháború kirobbanása előtti évtizedekben a katonaság számát először az 1890. évi népszámlálás tüntette fel. Akkor a nemrég idetelepített helyőrség létszáma 2193 fő volt. 1910-ben a polgári és katonai lakosság száma 50 177 fő volt, közülük 47 018 a város polgára, míg 3159 a laktanyák lakója volt. Az utóbbiak közül 2410-en a közös hadseregben, 735-en a honvédségnél, míg 14-en a csendőrségnél szolgáltak.4

Merénylet, hadüzenet, mozgósítás

1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Július elején a nagyváradi ezredek – közöttük a 4. honvéd gyalogezred – egy nagy hadgyakorlaton vettek részt. A hadgyakorlat összefüggésben lehetett a merénylettel, bár ezt így nem fogalmazták meg.

Az egyik helyi napilap július 12-én egy rövid hírben számolt be a hadgyakorlatról: „A Nagyváradon állomásozó ezredek hadosztály- és hadtestgyakorlatokon vesznek részt. A nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály, amelynek parancsnoksága alá a 4., 5., 32. és 12. ezredek tartoznak, az idén részt vesz a temesvári hetedik hadtest zárógyakorlatain.

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred augusztus 5-én kezdi meg a nagygyakorlatokat. Ezen a napon vonulnak be a behívott tartalékosok. Augusztus 15-ig Nagyváradon végez század-, zászlóalj és ezredgyakorlatokat. Első állomása Bokszeg-Bél, azután pedig Világos környékére vonul az ezred. Onnan dél felé, Temes megyébe indul, ahol a hetedik hadtest zárógyakorlatain vesz reszt. Utolsó gyakorlati nap augusztus 31.

A nagygyakorlat befejeztével a katonák vonattal térnek vissza Nagyváradra és másnap, szeptember elsején megkezdik úgy a behívott tartalékosok, mint a kiszolgált tényleges állománybeli katonák leszerelését.”5

A hadgyakorlatot felülírta a történelem. Augusztus 31-én nem az utolsó gyakorlati napot tartották, ahogy azt eltervezték, akkor már a fronton volt a 4. honvéd gyalogezred, ahol élesben alkalmazhatták mindazt, amit a hadgyakorlaton tanultak…

De térjünk vissza a július havi eseményekhez.

„Háború!” ezzel az öles betűkkel szedett címmel jelent meg 1914. július 26-án a Nagyváradi Napló vezércikke. Tudatják benne, hogy a szerb kormány előző nap délután öt óra ötven perckor adta át válaszjegyzékét báró Giessl osztrák–magyar nagykövetnek. A válaszjegyzéket nem tartották kielégítőnek. Báró Giessl nyomban elutazott Belgrádból. A válaszjegyzékből kitűnt, hogy Szerbia nem teljesítette a Monarchia kemény követeléseit.

Az említett újság első oldalának alján az állt: „Éjjel 12 órakor kitört a háború. A monarchia katonái átvonultak Szerbiába…”6

Másnap már a VII. hadtest mozgósításáról számoltak be a lapok, s ezen belül a nagyváradi 20. honvéd hadosztály, illetve a 4. honvéd gyalogezred hadba szólításáról is.

A mozgósítást elrendelő táviratot Eleméry Ferenc, a polgármesteri hivatal katonaügyi tanácsosa olvasta fel július 27-én hajnali 4 órakor a városházán összegyűlt újságírók előtt. „Lovasrendőrök fogják szétvinni a város minden részébe a vörös és zöld plakátokat. Huszonnégy órán belül be kell vonulnia mindenkinek, aki a hetedik hadtesthez tartozik”– így szólt a parancs.7

A Szerbia elleni hadüzenetet leközölte a Nagyváradi Napló július 29-i száma:

„Ő császári és apostoli királyi Felsége 1914 évi július hó 28-án kelt legfelső elhatározása alapján a mai napon a szerb királyi kormányhoz francia nyelven hadüzenetet intézett, mely magyar fordításban így szól: Mivel a szerb királyi kormány ama jegyzékre, mely részére Ausztria–Magyarország belgrádi követe által 1914. évi július hó 23-án átadott, kielégítő választ nem adott, a császári és királyi kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és ezen célból a fegyverek erejéhez fordulni.

Ausztria–Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát.

Ausztria–Magyarország külügyminisztere: Gróf Berchtold s. k.”8

A Monarchia szentpétervári követe augusztus 5-én az orosz külügyminiszter tudomására hozta, hogy országa Oroszországgal szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát. A hadüzenetet az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia közti konfliktusban Oroszország fenyegető magatartásával magyarázta, illetve azzal, hogy e konfliktusból kifolyólag Oroszország megnyitotta az ellenségeskedéseket Németországgal szemben, s minek következtében Németország az említett hatalommal szemben hadiállapotban van.9

1914. augusztus 6-án Ferenc József királyi szózattal fordult a hadsereghez, s ezt a másnapi újságok első oldalon közölték.10

Az események hatására Rimler Károly polgármester augusztus 12-én a városi közgyűlésen jelentést terjesztett be a helyi mozgósítás lefolyásáról és a nagyváradi behívott katonák családtagjainak segélyezése érdekében megindított akció eredményeiről.11

Ekkor már a 37. és 101. gyalogezredek Váradon állomásozó zászlóaljai hadba vonultak. Egyébként a 37. császári és királyi közös gyalogezred itteni zászlóalját a mozgósítás elrendelése után Óbecsére helyezték át, s helyére a nagyváradi várba a péterváradi 70. közös gyalogezred pótzászlóalja került.12

Indulás a harctérre

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái a mozgósítási parancs alapján 1914. augusztus 22-én indultak el az északi frontra Ránffy Zsigmond ezredes vezetésével. Az I. zászlóalj parancsnoka Kratochvil Károly alezredes, a II. zászlóaljé Balogh Barna alezredes, a III. zászlóaljé Reviczky László alezredes volt.13

A másnapi váradi újságokban egyetlen tudósítás sem jelent meg az eseményről, annak ellenére, hogy a honvédeket ünnepi külsőség mellett maga Rimler Károly polgármester búcsúztatta.

A Nagyváradi Napló helyettes szerkesztője, Antal Sándor Bevonult tegnap Nagyvárad a históriába címmel írt a háború várható szörnyűségeit figyelmen kívül hagyó, naivan lelkes, mámoros hangú vezércikket:

„Bevonult tegnap Nagyvárad a históriába és olyan emléket állított magának, amelyet rozsda ki nem marhat, vízár el nem moshat, amelyet mint legdrágább kincsünket fogunk örökbe hagyni a késő nemzedékeknek. Nem látunk le a késő jövendő méhébe, de azt bizonyossággal tudjuk, hogy mindenki, aki utánunk következik, irigyelni fog bennünket azért, hogy mi a tegnapot átéltük.

Testvér, aki láttad tegnap Váradot, légy büszke arra, hogy itt születtél. Ha valamikor merted gondolni, hogy Várad népe hitetlen, cinikus, ha hitted, hogy itt rossz emberek is vannak, ha képzelted, hogy olyanok is vannak itt, akik gyűlölik egymást: akkor tarts penitenciát.

Mert tegnap az őszinteség napja volt, tegnap láthattad Váradnak szívét az utcán, hallhattad a világ legszebb muzsikáját: Várad szívének dobogását.

És tanúságot tehetsz afelől, hogy ott voltunk mind, fiatalok, öregek, nők és férfiak. Valamennyien egyek voltunk, szíveinkben egyformán égett a hazaszeretet lángja, szemeinkben a lelkesedés tüze és a meghatottság könnycseppjeinek ragyogása. Olyan volt Várad tegnap, mint mikor az anya elbúcsúzik attól a fiától, akit a legjobban szeret, akire a legbüszkébb, aki az ő becsületének védelmére indul harcba.

A győzelem előestéjének ünnepi mámora remegtette meg Várad szívét. A mi katonáink, a váradi fiúk indultak a csatába, akiknek a szívét a mi vérünkből való vér dobogtatja. Váradi anyák gyermekei vonultak hadba, büszkeségtől kipirult orcával, az erejében és bátorságában bízó férfiú határozott lépéseivel, az igaz ügy diadalába vetett megingathatatlan hittel és a feltétlen győzelem tudatával.

Testvér, ha láttál tegnap könnyező apákat, anyákat, akkor tudod, hogy a szülői büszkeségnek, a paroxizmussá magasztosodott hazaszeretetnek könnyeit láttad?

Ugye büszke vagy a mi katonáinkra? És ugye nem fogsz többé mosolyogni a váradi közkatona panganétáján?

Mert tegnap óta esküszöl arra, hogy szabadságunk, kultúránk, életünk, jövendőnk, apáink síri nyugalma és leányaink becsülete attól függ, hogy milyenek a váradi katonák, hogy tudnak-e bánni a bajonettel meg a puskával. Ugye tudod, hogy nem kis méltóság a váradi katonáké? Tudod, hogy ők, akiktől tegnap elbúcsúztunk, fölesküdtek, hogy miértünk, a hazáért nagyobbak lesznek, mint egy ember.

Hogy fáradt, erőtlen, éhes sohase lesz, hogy az emberfeletti ember minden erejével, akár lehetséges, akár nem, le fogja győzni országunk, fajtánk, királyunk ellenségeit. A váradi fiú előtt nem lesz vagy-vagy, mert győzni kell.

Halálon vagy életen át, vérző sebekkel és szomjúságtól tikkadó torokkal előre rontva használni fogják a szuronyt meg a puskát és győzni fognak, mert győzni kell.

Győzni kell, mert volt anyád és örömöd a múltban. Győzni kell, mert van gyermeked és kívánod a szabad jövendőt. És ezt a győzelmet a nagyváradi fiúk szerzik meg neked. Testvér, légy büszke a nagyváradi katonákra!

A. S.”14

Antal Sándor a világháború elejére jellemző általános lelkes hangulatnak megfelelően írta meg hazafias cikkét. Akkor még nem gondoltak, nem is gondolhattak arra a mérhetetlen szenvedésre, amit a katonáknak el kell majd szenvedniük a Doberdói-fennsík védelmében, nem is beszélve a sebesültek és a hősi halottak sokaságáról. Hogy a katonák hozzátartozói a búcsúztatás során könnyeztek, az nem lehet kétséges, de „a meghatottság könnycseppjének ragyogását” nem a lelkesedés tüze okozhatta, ahogy azt a cikkíró állítja, hanem a féltésé és a félelemé. Antal Sándor valóságos látnoki módon emlegette a katonák várható fáradtságát, erőtlenségét, éhségét, szomjúságát, vérző sebeit, de mindezek ellenére – tette hozzá – akár lehetséges, akár nem, le fogják győzni az ellenséget. Ez valóban így is történt, a csatákat megnyerték, de végül a háború mégis vesztes lett. Igaz, nem a váradi négyes honvédek miatt. Ők áldozatot nem kímélve hősiesen helytálltak mindvégig.

1914. augusztus havának vége felé a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonáit Galíciába, az északi front felé vitte a vonat.

Közvetlenül elutazásuk után az egyik helyi napilap újságírója leírta, hogy útközben a honvédeket a vasútállomásokon lelkesen fogadták, jól tartották a tiszteket és legénységet étellel, itallal, szivarral, cigarettával, no meg elárasztották őket egész virágerdővel. A leglelkesebb fogadtatásban a debreceni pályaudvaron volt részük, ahol hosszabb ideig időzött a vonat. Cigányzene szólt a tiszteletükre, mire a honvédek a tisztekkel az élen táncra perdültek a peronon levő leányokkal, asszonyokkal. Mintha megérezte volna a cikkíró is a látvány abszurditását, mert így folytatta: „Szívünkből kívánjuk, hogy derék honvédeink ily jó kedvvel jöjjenek majd hazafelé is, ha segítettek Ázsiába kiverni a muszkát!”

Ebben a cikkben közölték a nagyváradi honvédek állítólagos nótáját is, amely I. Petar Karadordevic szerb királyt vette célba: „A váradi utcán véges végig / A honvédek mennek a csatatérig / Reszkess Petár, ha mi odaérünk, / A fejedet egy petákért nem cseréljük. // Hűvös, lombos hely a mi kaszárnyánk / Onnan jöttünk, mert a király várt ránk; / Ne félj jó királyunk, ameddig minket látsz / Paprikás lesz, gulyáshús lesz minden vad rác.”15

A vasútállomásokon való ünneplések sem feledtethették azt, hogy az ezred úti célja a Dnyeszter folyó környéke…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu