Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Dr. Szőcs Károly | Társadalom

Isten várószobájában

Gondolatok a fehér köpenyű, isteneknek (ki)nevezett földi lényekről

„Úgy volna jó, először élni próbából, utána aztán még egyszer, igaziból.”

Alexander Roda-Roda 1

Kik ülnek és mire várnak egy várószobában a türelmes vagy éppen türelmetlen várakozók? Sok mindenre aszerint, hogy miféle várószobáról is van szó. Például az ügyvéd várószobájában várakoznak al- és felperesek, válni akarók, vagy éppen a válni-akarást megbánók, hagyatéki ügyek békés vagy békétlen felei, és egyszerűen a jogi kérdésekben járatlanok, akik keresik valódi vagy feltételezett igazukat.

Se szeri, se száma manapság mindenféle irodák hivatali várószobáinak, de a legegyszerűbb és legridegebb a rendőrségi várószoba, amelyet e sorok írója onnan ismer testközelből, hogy balkáni tolvajok kihallgatásán több alkalommal lehetett jelen. Mindennek netovábbja azonban az orvosi várószoba, ahol jó emberismerettel rendelkezők számára sok-sok minden leolvasható a bejövők, leülők, várakozók, bemenők, majd onnan kijövők, s végül a várószobából távozók mozdulatairól és különösképpen arcáról. (Zárójelben tett megjegyzés: aki nem látott az 1960-as években nem kívánt terhességétől megszabadított, ún. frissen „kikapart“ leányzót vagy szerelmetes fiatalasszonyt távozni a nőgyógyászati rendelő várószobájából, nemigen tudja elképzelni a pirongó szemérmesség és a fölébe kerekedő megkönnyebbülés együttes kivetülését az arca.)

Minekutána életemből tíz esztendőt orvosi rendelőben töltöttem el, ahonnan a várószobába kitekintve pillanatok alatt felismeri az ember a várakozók közül azokat, akiket soron kívül, azonnal be kell tessékelni, vagy a szokásos vérnyomásmérésre türelmesen várakozó nyugdíjas nénit, netán a fogfájás kínozta kollektív gazdasági fogatost, nos, visszagondolva bizony sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam. Minden effélét kiegészített az a közel tíz esztendő, amelynek során maga az orvos páciensként fordult meg egy sereg várószobában, s nem kevesebb mint kilenc műtét okán megismerhette a kórházat a betegágy jelentette vízszintes helyzetből, az orvos páciens szemével nézve. Így döbbentem rá olyan dolgokra, amikről sehol nem beszélnek, se nem írnak; most pedig be kell vallanom, mennyi mindent alapjában véve másként látok, s különösen az orvosnak a pácienshez való viszonyulását nézhetem és értelmezhetem immáron másként.

Talán nem tévedünk, ha a kis i betűvel írandó istenek, tehát az orvosok várószobáiról megállapítanánk, hogy az ott a várakozók képezik a legszínesebb összetételű csoportot, tizenévesektől aggastyánokig, reménykedőktől rezignáltakig, szép és vonzó külsejűektől az egészen visszataszítókig; mindenki megfordul itt, éspedig az év minden munka- és ünnepnapján. Nem emlékszem, hogy valaki megfigyelte és leírta volna annak az arckifejezését, aki azzal a bizonyossággal hagyta el az orvosi rendelőt és annak várószobáját, hogy immáron minden hiábavaló, s így maradt az egyetlen, a legutolsó bizonytalanság, nevezetesen a mikor. Ebben a pillanatban pedig az orvosi rendelő várószobájából kilépő belépett a másikba: Isten várószobájába.

Mindez nyilván – ha nem is ebben a formában, de tudatosul az emberek legtöbbjében, pl. így: eltelt a java része –, és körvonalazódik lassan az utolsó bizonyság, nevezetesen hogy jobbra számítani ezentúl alig, leginkább azonban már nem lehetséges.

A páciens szemével nézve a dolgokat, alig botlottam szavahihető és komolyan vehető írásba eddigelé; természetesen eleve kirekesztem ebből azokat a szirupos „orvos-regényeket”, amelyeknek igen nagy olvasótáboruk van ugyan, de ugyanolyan messze járnak a hétköznapok orvosi valóságától, mint az elsöprően nagy sikert aratott német Feketeerdő-klinika. Itt azon nyomban feltehető a kérdés: akkor a nézők milliói tévednének?

Kiábrándító lehet, de ki kell mondanom a meztelen igazságot: a nézők milliói súlyosan tévednek akkor, amikor a regényekben olvasottakat vagy a filmen látottakat – akár csak részben is – valóságábrázolásként fogják fel. A leírtaknak, bemutatottaknak annyi közük a valósághoz, mint a paraszti életet bemutató sok filmnek, ahol reggeltől estig tiszta és vasalt népviseletben forgolódnak a fő- és mellékszereplők.

Egyetlen nem orvos pácienstől származó, sokatmondó és szavahihető kijelentésre emlékezhetem vissza fél évszázad alatti olvasmányaimból: „Egészen az utóbbi időkig nem voltam tisztában azzal, hogy az orvosoknak milyen sok joguk van arra, hogy igazságtalanok legyenek.”2 Fél évszázaddal ezelőtt, egy etikai tárgyú cikkben olvastam, nem felejthettem; Sztravinszkij írásos hagyatékából való.

Amikor elhatároztam, hogy erről a felette kényes kérdésről ejtek szót, messzemenően tudatában is vagyok annak, amit teszek, és kijelentem, nem nimbuszrombolási szándék vezérel ebben, hiszen magam sem állítom, hogy kiállnék mindenféle megmérettetést, amin azt értem: én sem lehettem – mert nincs is – olyan orvos, aki életében soha nem vétett, se nem vétkezett! Csakhogy létezik egy mérce, amelyet meg kell(ene) ütni, különösen olyan foglalkozások mindennapi gyakorlásában, mint a pedagógus és az orvos.

Nem ismerem a Sztravinszkij által saját betegsége során megélt részleteket, illetve azon körülményeket, amelyek az idézettek hátteréül szolgáltak. Ehelyett meríthetek azonban saját, többszöri klinikai tartózkodásom során szerzett tapasztalataimból. Folytassuk hát ezzel: a legtöbb páciens úgy gondolja, hogy amikor átlépte a klinika kapuját, máris a legjobb kezekbe került. Alapjában téves elgondolás! Tudniillik a legtöbb kis és nagy kórházban, valamint klinikán az első orvos, aki a beteggel kapcsolatba kerül, a ranglétra legalján álló, magyarul: kezdő, fiatal orvos vagy orvosnő, akinek a saját tapasztalatából és felkészültségéből annyira telik, hogy a pácienst felhelyezze arra a bizonyos nagy, virtuális futószalagra, amelynek a végén valahol aztán meg kell essen a döntés a tennivalókról; ha azonban a páciens olyan súlyos állapotban leend, akkor egyenesen az intenzív osztályra kerül, ami küszöb az élet és halál mezsgyéjén: sokan az ilyen osztályokon töltött napoknak vagy heteknek köszönhetik manapság az életben maradásukat!

Aki egy kórterembe kerül, messzemenően civilizált körülmények közé jut! Olyan gondozásban lesz része a nővérek részéről, hogy az bizony meghaladja az anyai gondozás emlékeit is. A baj azonban orvosi oldalon található, és abban áll, hogy amit felvételkor a kezdő és tapasztalatlan orvos a kórlapba leírt, az a továbbiakban alapdokumentumként szolgál, senki annak valóságtartalmát nem ellenőrzi, a betegre ezután már nemigen néznek, hanem röntgenfelvételeit és laborleleteit csodálják vagy fejcsóválással illetik. Minden héten egy nap – általában csütörtökön – a professzori vizit napja van, amikor a tágas, két- vagy háromágyas kórterembe beözönlik egy csapat, élén a professzorral, utána főorvos(ok), osztályos orvos(ok), gyakornokok, főnővér és osztályos nővérek. A professzor kimért lépésekkel és olyan gondterhelt arckifejezéssel lép be a kórterembe és támaszkodik meg az első ágyon, mintha nem egy ország, hanem egy egész kontinens minden gondja-baja az ő vállait nyomná. Ha pedig netalán nem egy ágy végére támaszkodik, akkor egyik kezével úgy támasztja a saját állát, hogy könyökét a másik kezével tartja. Ekkor a rangsorban legalsó kezdő orvos(bojtár) felolvassa (de a második alkalommal már kívülről mondja fel) mindazt, ami írva van a kórlapban, kezdve a személyi adatokkal, befejezve azzal, hogy mit fognak még elvégezni, ritkán azt is megkérdezik, hogy van a páciens, de ha a laborleletei javultak, akkor abból következik, hogy minden rendben kell legyen, nincs mit kérdezősködni. Minden ágy mellett a professzori vizit vagy azzal végződik: „köszönöm” (ez annak szól, aki felmondta a felmondanivalót), vagy azzal, hogy „igen” (ez arra vonatkozik, ha elhangzott, hogy milyen további kivizsgálások fognak következni).

A rangidős főorvos, egy 60 körüli bánáti (temesvári) sváb, elvárásaimmal ellentétesen kimondottan barátságtalan volt, magyar nevem okán tehette; mindenesetre rendhagyó eset, éppen egy nyugati klinikán!

Miután a kibocsátásom után panaszaim sokasodtak, felhívtam a professzor titkárnőjét, kérve, hogy fogadna a professzor. Meg is tette, s így pár nap múlva a prof. várószobájában lapozgattam egy halom folyóirat között, a várakozási időt agyonütendő.

Aztán nemsokára a titkárnő betessékelt a professzor szobájába, ahol nagy meglepetésben volt részem. A tágas, egy egész oldalfalat kitevő ablakon betóduló fényárban úszó, nem szerény, választékosnak egyáltalán nem nevezhető ízléssel berendezett szobában, hatalmas íróasztal mögött ült az a személy, aki csupán külső megjelenésében volt azonos azzal, akihez gondoltam, hogy jöttem. Éppen telefonált, s nagyon barátságosan intett, hogy foglaljak helyet vele szemben egy bőrfotelben. Miután leültem, úgy tettem, mintha nem is hallanám, miről beszél, pedig nagyon is jól hallhattam: egy asszonysággal csevegett, éspedig mindenféle banális dolgokról és badarságokról; majd azzal fejezte be, hogy mivel szokott hétvégeken foglalkozni: ikebanázik. Tudja, milyen izgalmas dolog? – kérdezte a drót túlsó végén csüngőtől. A választ nem hallhattam, de el tudom képzelni.

Hát igen, mindenki más-más dologtól tud izgalomba jönni.

Ezután olyan barátságosan üdvözölt és kedélyesen elcsevegtünk, hogy azóta is kérdezem magamban: hogyan lehet két, egymástól ennyire elütő szerepet játszani? – nyoma sem volt a hallgatag, a klinika és a világ gondjainak teherhordozóját megjátszó, a viziteken megismert énjének. Miután beszélgetésünkből kitűnt, hogy hányadik műtét után is vagyok, és hogy immáron pár éve nem dolgozhatok, hirtelen felvillanó tekintettel közbeszúrta a kérdések kérdését: mit csinál maga napközben? Mondtam, hogy sokat olvasok, hiszen gyalogolni nem tudok, s ezen az egyen kívül, mint az olvasás, nem találok magamnak más elfoglaltságot. Azt szándékosan elhallgattam, hogy eddig rajzoltam és festegettem is, mert azzal talán még távolabb eltereltem volna figyelmét arról, amiért jöttem. Végül pedig megnézte az utolsó röntgenfilmet, s biztatott, várni, várni, éspedig türelmesen. Hogy meddig? Azt nem mondta.

Ezután még több alkalommal ültem és várakoztam türelmesen a földi istenek várószobáiban, mindig reményekkel tele, hogy… talán most a „jó” helyen vagyok; – mindig csalódtam, majd átestem még egy műtéten, és utána nyugdíjba küldtek, mint olyant, akinek munkaképessége már nem állítható helyre. Ez volt azon pillanat, amikor tudatosult, hogy véglegesen megszakadt életem eddigi folyása.

Ma azonban jobban nevén tudom nevezni: átküldtek Isten várószobájába!

* Ez is várószoba, ahol egyesek hamarabb, mások később kerülnek sorra. Azonban Isten várószobájában mindenki magányosan üldögél, ami megengedi a csendes számvetést, például így: vajon eddigelé Istennek tetszőt cselekedtem-e? – s mivel vétkezni valamennyien vétkeztünk: mi hozható fel mentségünkre?

Első dolgom volt, hogy letettem karórámat, mint olyan tárgyat, amelyre ezután már nincs szükségem. Nem azért, mintha a tovafolyó időn is kívül kerültem volna, hanem csak azért, mivel nem szoríthat többé már az idő: bármit is teszek, úgy, akkor és addig tehetem, amikor és ameddig éppen akarom. Ha pedig időnként olyan elintéznivaló adódik, amelyik megadott időponthoz kötött, akkor ezután kisegít a nagy falióra.

Hrabal írja, hogy öregkorunkban ülünk a feleség mellett, és hallgatunk nagyokat; mindent elmondtunk már egymásnak. Nyilván vannak olyanok is, akikből fél évszázad óta is egyfolytában folyik a szó anélkül, hogy valamit valaha is mondottak volna. Egy bizonyos kor után talán nem az a fontos, hogy mit mondanak/mondottak, hanem az, hogy egyáltalán beszélnek, legtöbbször akár szóra alig érdemes dolgokról.

Senectus est natura loquacior – az öregek fecsegős természetűek; de ez nem mindenkire érvényes. Fiatalon én is többet beszéltem, olyankor is, amikor jobb lett volna hallgatni; ma azonban nem vagyok a felesleges beszélésnek híve, akkor szoktam szólni, ha szólásra érdemes és méltó is adódik, ahol nyilván egyéni megítélés tárgya, mi érdemli meg a szavaknak a nyelven való legörgetés művészetét. Azért ez a furcsa kifejezés, mivel mindig az az érzésem, hogy szavaink legurulnak a nyelvünkről, amit a „nyelv” szavunk alá is fest azzal, ahogyan legördül a nyelvről. (E magyar hasonlatot P. J. Blumenthal amerikai szerző egyik írásában olvastam volt évekkel ezelőtt, s biztosra veszem, hogy beszélt magyarul, hiszen éppen a magyar nyelv szóra hivatkozott.)

Egyébképpen öregkoromra lettem hallgatag, amióta egyre több olyan dolgot tudok, amiről tudnék s talán érdemes is volna beszélni, ha… valakit érdekelne. Márpedig tudhatjuk, hogy az érdeklődési kör, ami megszabja az olvasmányt, messzemenően változik az életkor függvényében, és megőrzött, nem tompult szellemi képességek mellett követheti a hógolyó-elvet: az olvasmányok alapján tovább bővül. Vannak még előre nem látható körülmények, amelyek felráznak az elfásult hétköznapokból, és újból belerántanak a súlyos gondok mángorlójába, hirtelen fontos és sürgős tennivalókkal találjuk szemben magunkat, sőt, belátható időn belülre akár az újból, valaki számára nélkülözhetetlen, hasznos személlyé válás következik be; elkerülhetetlen jelenség, csupán tartalma és a következményei messze eltérőek lehetnek. Eléggé baj lehet például a gyermekeinek, ha valaki hetvenévesen eldönti egy harminc-negyven éves feleségül vételét, ami bizony kisebb méretű családi és rokonsági földrengést okozhat; de gyakrabban valódi családi tragédia szakíthatja meg a mindennapok nyugodt rendjét.

A következőkben egy ilyen eseményről lesz szó.

Kétezer-négy szeptember 2-án este 8 óra után hosszas telefonbeszélgetést folytattam egy asszonysággal, majd utána nemsokára lefeküdtem. Az időpontra is vissza tudok emlékezni: 20 óra 50 perckor. Nem tudtam elaludni, forgolódtam az ágyban, próbáltam olvasni is valamit, sehogyan sem sikerült, majd elszenderedtem. Pontosan 21 óra 45 perckor csengettek. Előfordul ritkán, hogy ilyen késői órában szól a csengő, éspedig olyankor, ha leányunk késő este, munkából hazafelé, valamiért éppen bejött. Mikor kérdeztem a kaputelefonon, hogy kicsoda, villámcsapásként hatott: Polizei. Az ajtóban vártam hát a civil ruhás rendőrt, aki udvariasan megkérdezte, beléphet-e. Természetesen betessékeltem, és akkor közölte, hogy leányunkat baleset érte, 20 óra 55 perckor, a szomszéd városban, amikor kerékpárral útban volt munkahelyéről az állomásra, és egy útkereszteződésben egy gépkocsival ütközött, és hogy a kórházban van. Még közölte, hogy az egyedi név alapján sikerült arra következtetni, hogy az egyedül lakó lány szülei csak mi lehetünk. Kérdeztem még, mennyire súlyos a dolog, mire higgadtan válaszolta: nagyon súlyos sérülést szenvedett, és tudva, hogy nyomban fogunk indulni a 35 kilométerre lévő sürgősségi klinikára, csak annyit mondott: kérem, vezessen óvatosan! Megadta mindkét rendőrség telefonszámát, valamint a balesetet jegyzőkönyvelő rendőr nevét és telefonszámát, majd udvariasan elbúcsúzva távozott.

Miután a rendőr távozott, ott álltam, körülöttem nagy-nagy csend és még nagyobb tanácstalanság; s úgy tűnt, mintha az idő szokásos folyása megállt volna. Aztán eszembe jutott, kell öltözködni és indulni. Útközben mindenféle forgatókönyvet lepergettem képzeletemben arról, mit történt, hogyan történt, s vajon most éppen mi történik vele? Majd nemsokára a betegfelvevőnél felvilágosítottak az orvosok, mutatva röntgenfelvételeket és a CT képeket: rendkívül súlyos koponyasérülés, masszív vérömleny az agy és koponyacsont között, megnyugtatónak számított valamelyest, hogy nincs nyaki csigolyatörés, ami ugyanis attól lefelé teljes harántbénulást jelenthetett volna. Azt tanácsolták, most értelmetlen lenne a műtő felé menni, hiszen folyik a műtéti előkészítés, majd, valamikor éjjel 3-4 óra körülre vége lehet a műtétnek, s akkor jelentkeznek telefonon; s amit nem mondottak ki: jelzik, túlélte-e a műtétet. Utána jöhetünk, az intenzív osztályra. Az óra éjfél előtt 11 órát mutatott.

Mikor újból az autópályán voltunk, csekély forgalom lévén, kényelmesen hajthattam hazafelé, és akkor hirtelen úgy éreztem, és mondtam is feleségemnek: a leányka ki fogja bírni és túléli az egészet! Nem volt azonban kétségem afelől, hogy életünk talán eddigi leghosszabb éjszakájára kell berendezkednünk; azért megyünk haza, hogy rövidesen térjünk is vissza a klinikára. Alvásra gondolni sem lehetett, olvasni lehetetlen, tévét bekapcsolni értelmetlen, rádiót hallgatni nem jött szóba. Maradt a küzdelem saját magammal, a… vajon az agynak melyik része károsodott és mennyire? vajon más szervek sérültek-e a baleset során? vajon… és újból a sok-sok vajon! Három órakor érdeklődtem telefonon, a műtét még nem ért véget. Rosszat sejtettem, talán…, de ezek mind csak feltételezések lehettek. Aztán, miután a sok önsanyargató kérdés kimerített, ledőltem ruhásan, s szinte-szinte szenderegtem is. Hajnali 5 óra 20 perckor csengett a telefon és jelentkezett az intenzív osztály nővére, hogy jöhetünk bármikor, leányunk az osztályon van. Tehát a műtéten túl van, és… él!

Mivel nem lett volna értelme 6 órakor, a reggeli váltás és osztályos munka idejére érkezni, így délelőtt 10 órára hagytuk a látogatást. Ezzel kezdődött a klinikára vezető útjaink majdnem egy egész hónapon át tartó, mindennapos sorozata.

A klinikára érve, a kórterem felé, a tágas folyosón elhaladtunk a negatoszkópnak nevezett tejüveg előtt, ahol CT filmek sorakoztak, ki sem volt kapcsolva, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sokkal előtte tanulmányozták; a leányom sorozatban készült koponyafelvételei voltak. Döbbenve vettem tudomásul még egyszer a sérülések súlyosságát. Aztán még néhány lépés, és ott álltunk egy high-tech kórházi ágy mellett, a fej felett infúziós üvegek, cseppadagoló készülékek, jobb oldalon monitorok, színes képernyőkön megszakítás nélkül szaladó görbék, és középen gépi lélegeztetés alatt az eszméletlen, saját, harmincéves gyermekünk. És akkor zokogó sírás vett erőt rajtunk. Kezét kezemben tartottam, valószínűtlenül hűvös és sápadt volt, a karon csupa kék foltok, elektródok, vezetékek, és közben a lélegeztetőgép folytonos pííp-píípje képezte a megszakítás nélküli, napokon keresztül tartó hangos háttért, amibe sűrűn bele-belesüvített a valamelyik életfunkció értékének a normális alá süllyedése miatt megszólaló riasztócsengő sokszor már idegesítő hangja.

A kopaszra borotvált koponyatetőn az egész koponyát átívelő nagy, ún. irokéz-metszés sebészi varrata látszott, a szemek körül bőr alatti bevérzések, az arcra ragtapasszal rögzített légzőtubus, a mellkasra ragasztott elektródok, a nyaki, könyök- és kézháti vénákba helyezett kanülökön csepegő infúziók, mindez egy élőhalottnak tűnő és teljesen mozdulatlan testen. Csupán a lélegeztetőgép rótta a kiszabott ritmusban a hangos, ki- és belégzést biztosító mozgásait. Az ágy valódi high-tech – kb. százezer euró értékű –, speciális légkamrás matraccal; a rekeszek váltakozó levegőtartalmát okos szerkezet programvezérléssel irányítja, segítségével elkerülhetők az eszméletlen betegek esetében a felfekvések.

Távozásunkkor a kedves nővérek még átadták a felvételkor ollóval szétvágott ruhákat, pénztárcát, benne pénzzel, iratokkal és hitelkártyákkal; mindenről akkurátus leltár készült, amelyet át sem néztünk, hiszen abban vakon meg lehet bízni.

Így telt el 12 nap: délelőtt vagy délután autóval a klinikára, és az ágy mellett zokogó sírás. És a kedves nővér bátorított: kérem, beszéljenek hozzá halkan, szépen és lassan, az ilyen kómában lévő beteg érzékeli mindazt, ami körülötte történik, s a gyógyulást is segíti, ha a szeretteit maga körül érzi, ha arcát és kezét simogatják. Valódi „kedves nővér” volt ez a nővér, mint a többiek, valamennyien.

Valahányszor kezdtem mondani „kincsem, itt vagyunk, mama és apu”, mindig zokogásba torkollott. Közben légcsőmetszés is történt és visszatért a saját légzés, a gép ezután csak oxigént adagolt. Megkezdődött a gyógyszeres kómaállapot lépésről lépésre való felfüggesztése. Magához téréséhez az impulzust a fiútestvér látogatása biztosította: a fiam az ágy mellett állt, s a látványtól megrémülve sírni kezdett, majd megszólította, halkan, mondván „itt vagyok, nézz rám”, és akkor kinyitotta szemeit, és… elmosolyodott. Gyorsan feltisztult ködös eszmélete, majd a nővér megkérdezte, kér-e kávét, amit fejbólintással igenlett, s a fecskendőből szájába adagolt kávét mohón nyelte, majd ételt is nyelt: beszélni nem tudhatott a légcső kanül végett sem, de másnap kezdhettük etetni, majd fel lehetett ültetni, maga kérte a villát, és mohón, mint aki már rég nem evett, jóízűen fogyasztotta az általunk vitt gyümölcssalátát.

Ettől kezdve felgyorsult a gyógyulási folyamat, annak dacára, hogy a súlyos sérülések – a műtétet végző orvos szerint is – olyan eljárást tettek szükségessé, ami kivételesen és csak a fiatal korú sérültek esetében kecsegtet sikerrel. Így többek között le kellett venni az egész koponyatetőt, és mélyhűtve konzerválni, hogy majd vissza lehessen helyezni, feltételezve, hogy lesz kinek. Nos, erre a tervezett hat–nyolc hét helyett máris három hét múlva sor kerülhetett. Utána következhetett a koponyasérültek rehabilitációs intézetében folytatott kezelés, s ennek során a fiatal szervezet gyógyulásra törekvése pár lépéssel mindig előtte járt az arra célzó kezelésnek, így az eredmény megelőzte azt, ami ahhoz kellett volna vezessen.

* Szinte hihetetlen leírni is: a baleset után hat hónappal kezdetét vette a munkába való visszatérés a régi munkahelyén. Visszagondolva az eseményekre, tényleg csak a körülmények sorozatos és kedvező találkozásának köszönhető, hogy nem halállal, sem pedig maradandó károsodásokkal végződött minden. Egy évszázadban csak egyszer fordulhat elő, hogy egy ilyen súlyos balesetnél az útkereszteződés másik oldalán áll, a jelzőlámpára várva, a mentőállomásra hazafelé tartó, modern mentőautó, orvossal, aki azonnal gépi lélegeztetésre tehette, ami nélkül biztosan meghalt volna, amíg a baleset megtörténte után hívott mentőautó a helyszínre érkezett volna; így útban a baleseti klinikára, máris riaszthatták az idegsebészt, aki az elképzelhető legrövidebb időn belül meg is érkezhetett, s minden a szokásos úton és módon – optimálisan – történhetett tovább.

Akit még nem ért hasonló megrázkódtatás, nemigen képzelheti bele magát. A fenti leírás arra mutatna rá, miféle megrázkódtatások érhetnek a mindennapok csendes tovafolyására berendezkedett életvitel során; e helyzet hasonló a begubózott hernyóéhoz: maga választotta, jól körülhatárolt élettérben bezárt, mozgásában erősen korlátozott fogoly, akinek, akárcsak a (selyem)hernyónak, a gubója már csak brachiális események révén nyílhat meg, különben koporsója leend. A leírt baleset ilyen brachiális erővel roppantotta meg gubó(m) falait, visszakényszerítve a mindennapok áradatába, abból a nyugodt és szemlélődő állapotból, amelyik az Isten várószobájában üldögélőket jellemzi.

* Most pedig újból Isten várószobájában üldögélve, nem marad más, mint elkészíteni a számvetést. Sine ira et studio, nem szépítve azt, amit tudvalévőleg az emlékezés valamennyit meg szokott építeni. Még csak nem is gyűlölködve azokra sem, akik tulajdonképpen mást alig érdemelnének. Neveket lehetőleg kerülni fogok, de ahol mégis a szereplő azt megérdemli, le fogom írni teljes nevét is. Vannak ilyenek, nem is kevesen.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu