Kulturális folyóirat és portál

2015. április 18 | Bányai Tamás | Irodalom

Isten éppen félrenézett

– Hát e volna az – mondta a torzonborz. Szürke, hosszú haja csimbókokban lógott a vállára. Beesett arcát körszakáll, gumókba csomósodott szőrzet borította, szájába lógó bajszán orra nedve csillogott. Ráncos, cserzett homloka egy pillanatra kisimulni látszott, sötét szemeiben is felvillant némi fény, a házigazdák öntelt büszkesége.
– Ühüm – mondta a másik, aki majdnem teljesen kopasz volt, csak a füle mögül ágaskodott néhány hajszál. Napszítta fejbőre mint aszalt szilva héja tapadt a koponyájára. Hunyorgott, zöld szeme vibrált, villámgyors pillantással mérte fel új lakóhelyét.
A harmadik, nyeszlett emberke, közömbösen állt mellettük, összegöngyölt, fakó pokrócot szorongatott a hóna alatt, és mindkét keze remegett, mintha fázna.
A kőépület hátsó, szolgálati bejáratának beugrójában álltak. A betonmennyezetre lámpabura volt erősítve, ám alatta kiégett már a villanykörte. A duplaszárnyas ajtó felső harmadát vastag üvegtábla alkotta. Valahol az épület mélyén égve felejthették a világítást, onnan szűrődött ki némi fény. Ahhoz éppen elég, hogy a kopasz szemügyre vehesse a terepet.
Tétován bólintott, mint aki így akarja jelezni: jobb híján ez is megteszi. A park is jó volt, de csak addig, amíg az eső el nem kezdett esni.
Most is szemerkélt, a szél is feltámadt, nem túl erősen, épp csak annyira, hogy játszani tudjon a sovány esőcseppekkel. Nem volt hideg, sőt, kellemes volt az este, ám a szabad ég alatt az embert előbb-utóbb átjárja a nedves szél, idővel még a leggyengébb fuvallat is csontig hatol. Itt viszont védve voltak. Az esőtől biztos, és valamennyire a széltől is.
A nyeszlett emberke a sarokba dobta szakadt pokrócát, lábával úgy-ahogy eligazgatta, és rögtön le is telepedett rá. Felfeslett, vastag pulóver volt rajta, mégis fázósan húzta össze magát. A másik kettő még toporgott egy darabig, mintha udvariaskodnának egymással, kit illet meg az elsőség a helyválasztásban. Végül a kopasz nagy bátran magáénak nyilvánította a másik sarkot, és rögtön otthonosabbá is tette egy százéves, csüngő bélésű kabáttal.
A torzonborz, akinek hajdanvolt kövérségéből csak a nehézkesség maradt meg, komótosan ereszkedett a duplaszárnyas, zárt ajtó elé, s közben sóvár pillantásokat vetett új társukra, akinek a kezében szorongatott zacskóból borosüveg nyaka kandikált ki.
– Ma még borra is tellett, mi?
– Egy furcsa manusz egészen szép pénzt nyomott a markomba – válaszolt a kopasz, majd némi hivalkodással hozzátette: – Még egy szendvicset is vettem. Frisset!
– Ilyen az ünnepnap – mondta a torzonborz.
A nyeszlett emberke hallgatott. A semmibe bámult közömbösen. Jobb kezével időnként megmarkolta bal csuklóját, így próbálta megállítani keze remegését. Nem igazán sikerült, sőt, úgy tűnt, mintha egyik kezével rázná a másikat.
– Osztán van-e még valami az üveg alján? – kérdezte a szakállas. Beharapta nedves bajszát, és egyik kezét a szája elé emelte, mint aki így akarja megelőzni, hogy valami meggondolatlanság csússzon ki rajta. Szemei mereven a borosüvegre szegeződtek.
A kopasz lecsavarta a kupakot, meghúzta az üveget. Aztán eltartotta magától, hosszasan méregette a sötétzöld butéliát, de nem tudta megállapítani, mennyi maradt a borból. Megrázta az üveget. Töprengett még egy darabig, végül kinyögte:
– Nesze! – és nyújtotta a szakállasnak. – Egy kicsi neked is jut.
A torzonborz mohón nyúlt az üveg után, s ugyanilyen sietősen emelte szájához.
– Hohó! – szólt rá a kopasz. – Nem ám mindet! Talán még a barátunk is inna egy kortyot. Meg aztán én se fejeztem be a magam részét. Nézzenek oda!
A torzonborz leengedte az üveget, nyelt egy nagyot, vakarózott, s csak utána adta át a nyeszlett emberkének, aki két tenyerével szorosan közrefogta, nehogy véletlenül kicsússzon remegő kezei közül. Alig ivott egy kortyot, gyorsan elkapta a szájától, és köhögni kezdett. Prüszkölt, krákogott, borvörös nyál csorgott le a szája szélén.
– No mán! Nézzenek oda, tán nem ízlik? – kérdezte a torzonborz, reménykedve, hogy a bor visszakerül hozzá. – Pe’g jó bor. Nagyon jó. Egy korty tán még csak jut belőle.
A kopasz homloka sűrű ráncokba gyűrődött, szemei összeszűkültek, kezét támadásra készen felemelte, de a szakállas tényleg csak egy kortyot nyelt, s már nyújtotta is vissza az üveget.
– Azannyát! Jó bor – mondta ismét, s még csettintett is hozzá a nyelvével. – Ahatott vóna az a jólélek két üveggel is.
A nyeszlett emberke köpött egyet, de a köpedék lerongyolódott, sárlepte tornacipője orrán landolt. Felemelte a másik lábát, s nadrágja szárába törölte a cipő orrát.
– Így ni! – mondta. – Franc a tüdőbajba. Mindig akkor jön rám, amikor ihatnék egy kicsit.
Reménykedő pillantással nézett a másik sarok felé, ám a kopasz egyedül itta ki az üveget.
– Isten adjon máskor is ilyen jó napot – mondta elégedetten. Az üres üveget maga mellé tette a földre, fejét a falnak támasztotta, s egykedvűen nézte a bejárat előtt szemerkélő esőcseppeket.
– Néha nekem is van jó napom ám – mondta a torzonborz heves vakarózás közepette –, csak ritkásan. Meg attó is függ, hun állok le.
– Azon sok múlik – felelte a kopasz a tapasztalt emberek hangján. – Forgalmas helyre nem szabad kiállni, az a legrosszabb.
– Már mér lenne az? – kérdezte a szakállas.
A nyeszlett emberke a sarokba kucorodott, és szótlanul hallgatta a másik kettőt.
– A forgalmas kereszteződésekben idegesek az emberek, azt figyelik, mikor taposhatnak a gázba, a gyalogosok meg sietnek átérni a túloldalra.
A torzonborz elgondolkodott.
– Monhacc valamit – mondta végül –, de azé ahun meg nincs forgalom, ott órákig ácsingózhatok, oszt semmi se jut.
– Az akkor is biztosabb. És ha szerencséd van, nagyobb a bevétel is – mondta a kopasz. – Kemény ez a rohadt beton.
Egyik kezével feltámasztotta magát a földről, a másikkal maga alá gyűrte a szakadt bélésű kabátot úgy, hogy a feje alá is jusson valami a kabát piszkos anyagából.
– Így ni! Valamivel jobb – mondta elégedetten. A szakállashoz fordult. – Neked aztán nem kell párna, annyi hajad van.
– Nem is rakok én semmit a fejem alá. – Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. – Azé nekem is jó napom volt. Étterembűl gyüvet egy kövér nő a kezeim közé szalajtotta az ebéggyit. Még meleg volt. És jó sok. Laktató. Te mit tucc mesélni?
– Az egyik nap olyan, mint a… – kezdte a nyeszlett emberke, de nem fejezte be. Újabb köhögési roham tört rá.
A környék kihalt volt, estefelé már autók is alig jártak erre, gyalogos meg szinte soha. Akkor volt néha valamennyi forgalom, ha rendezvényt tartottak a közeli sportpályán, de a jövés-menés olyankor is csak rövid ideig tartott. A torzonborz és a nyeszlett ezért is szerették ezt a helyet. A kopasz már napok óta egy parkban tanyázott a szabad ég alatt, s éppen a bokrokat fürkészte esőtől védett helyet keresve, amikor a másik kettő beléje botlott. A torzonborz rögtön meginvitálta.
– Gyöjj velünk! Nyugis hely, széltől, esőtől védett, elférünk hárman is. Ha meg borod is van – húzta sunyi mosolyra a száját –, ammeg még jobb.
A kopaszt nemigen kellett biztatni. Szívesebben itta volna meg egymaga a borát, de hát, gondolta, ily csekélységen ne múljék az, hogy megázik-e vagy sem. És tényleg jó helynek ígérkezett. Az ablakon kiszűrődő halovány fény elúszott a fejük felett, a sarki lámpa sugarai meg rövidek voltak ahhoz, hogy idáig érjenek.
Egyszerre hallották meg a hangfoszlányokat. Fiatalok vihogását, majd közeledő lépteket. Aztán egy cingár, bajuszos fiatalember bukkant fel az ajtómélyedés előtt. Térd alá érő, bő rövidnadrágot viselt, meztelen lábfején pántos szandál. Felsőtestére atlétatrikó tapadt nedvesen. Bal kezében celofánzacskót szorongatott, burgonyaszirmot evett belőle.
– Na nézd már! – mondta tele szájjal, mire széles vállú, bikafejű fiú lépett melléje. Testére feszülő és a farmernadrágon kívül hordott sárga selyemingjében úgy nézett ki, mint a népmesék daliája, akinek arcára még csak most kerülnek fel az élet szigorú vonásai. Jobb kezében baseballütőt lóbált.
– Mi van itt? – kérdezte olyan érdeklődéssel, mint aki valami csodára számít.
Egy középtermetű, pattanásos kamasz is feltűnt mellettük. Teljesen betöltötték az ajtómélyedést. A legidősebbnek látszó bajuszos beljebb lépett, kissé előrehajolt, és a torzonborz alak felé nyújtotta a celofánzacskót.
– Egyél is néha – mondta nevetve.
A szakállas eltátotta a száját, mintha csodálkozna ilyen ritka jótéteményen. Belemarkolt a zacskóba, piszkos ujjai között ropogtak a burgonyaszirmok, fogatlan szája elnyílt, s csak felcsillanó szemei jelezték, hogy ezt valami mosolyfélének szánta. A kiemelt burgonyaszirmokat a szájába tömte, mohóságával rácáfolva a korábban emlegetett bőséges ebédre.
– Hát nem belekotort a mocskos kezivel! De nagy barom vagy te! Legalább mosott volna kezet – mondta a dalia, és már lendült is a baseballütő.
Az ütés az ajtó kilincsét érte először, s csak utána a torzonborz alak jobb vállát, így nem lehetett nagyon fájdalmas. A szakállas mégis feljajdult. Riadt szemével döbbenten nézett fel a daliára, a ragacsos szakállra nyálas morzsák hullottak a fogatlan szájból, mintha a baseballütővel kotorták volna ki a burgonyaszirmok összenyámmogott maradékát. A férfi bozontos arca elé emelte a másik kezét, alkarja mögül pislogott ki értetlenül.
– Mé kínátad, ha most meg sajnálod – mondta a bajuszosnak. – Nem kellett vóna, hogy aggyál.
A nyeszlett emberke összekucorodott a sarokban, reszkető kezével maga elé húzta ócska takaróját, és a rojtos szövet mögül pislogott rémülten. A kopasz feljebb támaszkodott a földön, mint aki felállni készül.
– Nem bántott titeket senki – mondta. Hangjában egyformán érződött felháborodás és félelem. – De ha útban vagyunk, találunk más helyet.
– Kuss! – ordított rá a pattanásos képű, és oldalba rúgta a kopaszt.
– Más helyet? Érzitek, milyen büdös van? – kérdezte körbeszaglászva a dalia. – Nem elég, hogy itt bebüdösítettek, még máshol is terjeszteni akarják ezt a szarszagot.
A bajuszos fiatalember a falnak támaszkodott, eddig zavart vigyorgással szemlélte társait, most viszont felhúzta az orrát, és mélyet szippantott az esőillatú levegőből.
– Bizony, nem parfüm terjeng errefelé. Olyan szag van itt, mint a budi mögött.
– Ne csodálkozz. Ezek a mocskok úgy utálják a vizet, mint anyám a svábbogarat. De kajára, arra bezzeg fáj a foguk. Add csak ide!
A dalia kikapta a bajuszos kezéből a celofánzacskót, magasra emelve felfordította, s rázta, szórta a zacskó tartalmát, mintha áldást hintene az alázatos hívekre. Egy burgonyaszirom a kopasz feje búbjára hullott. A férfi felemelte a kezét, hogy lesöpörje róla. Félig se volt keze a levegőben, amikor a dalia odasózott a baseballütővel.
– Mocskos csavargó! – kiáltotta.
A kopasz felszisszent, és ösztönösen az alkarjához kapott. Arca eltorzult, szemei beszűkültek, így nézett fel a daliára. Ha volt is a tekintetében vádaskodás, az mélyen ült, eltakarta a fájdalom.
A daliából kitört a röhögés.
– Nézd már! – bökte oldalba a pattanásos arcút. Úgy bámul rám, mint a csajod, amikor meg akartam baszni.
A dalia barátja nyelt egyet és elpirult, mintha tábortűz lángja érné egészen közelről.
– Nekem is nehezen engedte, pedig azt mondta, szerelmes belém.
A dalia abbahagyta a röhögést.
– Hát az lehet, hogy téged szeret, de hogy baszni nem, az holtbiztos.
A pulykaképű megint nyelt egyet, zavartan lesütötte a szemét, majd amikor újra felpillantott, tekintete a falnak támaszkodó bajuszosra tévedt.
– Te meg mit állsz ott, mint egy faszent? – horkant fel. – Mozgasd már meg te is az emberedet, mélaszájú!
A bajuszos rúgásra emelte lábát, meg is lendítette, de ez csak amolyan gyenge rúgás volt, mintha labdát akarna arrább pöccinteni.
– Ne úgy, a kurva anyádat! Keményebben!
– Így ni! – mondta most a dalia, és oldalról ütött baseballütőjével a szakállasra. A nyeszlett emberke már a suhintástól is megijedt, összegömbölyödött a sarokban, mint a sündisznó. A torzonborz, talán hogy ne érje még egy ütés jobbról, vagy talán hogy egymást védelmezzék, közelebb csúszott a nyeszlett emberkéhez.
– Elég! – kiáltotta a kopasz, aki joggal érezhette úgy, hogy magára maradt a másik sarokban, s aki még mindig bízott a szép szóban.
A dalia csettintett a nyelvével.
– Ez legalább ellenkezik, nem úgy, mint a csajod – mondta.
A pattanásos arcú felbőszült.
– Pofa be! Te mocsok! – ordította, és minden erejét beleadva rugdalni kezdte a kopaszt. A férfi igyekezett elhajolni a rúgások elől, földre támaszkodó keze hozzáért a borosüveghez. Felemelte, s amennyire csak erejéből tellett, rácsapott vele a pattanásos arcú lábára. Nem volt igazán erős ütés, az üveg se tört el, ahhoz azonban elég volt, hogy a fiú káromkodva a lábához kapjon.
A kopasz, ha már rászánta magát a védekezésre, tápászkodni kezdett, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Az üveget, mint a védekezés egyetlen lehetséges eszközét, a nyakánál fogva görcsösen szorította a markába.
A dalia kaján vigyorral nézte a kétségbeesett kísérletet, arcán még elégedettség is látszott, mintha örülne, hogy komolyabb ellenfele akadt.
A kopasz már majdnem felállt, hátát az ajtónak vetve épp el akart rugaszkodni, amikor az épület belsejében kihunyt a világítás. A hirtelen támadt sötétség mindenkit meglepett.
A dalia kapott előbb észbe, s a támadást megelőzendő, magasba emelve baseballütőjét találomra suhintott a kopasz ember felé.
Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccan. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan hevert a földön. Feje félrebicsaklott, kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította.
A pattanásos arcú megkerülte a daliát, s a lábszárát ért ütéstől még mindig ingerülten félretolta a falnak támaszkodó és pusztán csak szemlélődő bajuszost.
– Állj félre, a kurva anyád, ha már nem csinálsz semmit – mondta, s közben a daliához fordult. – Add ide azt a husángot, hadd csapjak a mocskok közé.
A dalia tétovázott, mint aki nem szívesen válik meg fegyverétől. Ezalatt a bajuszos átment a beugró másik oldalára, kissé előrehajolt, hogy szemügyre vegye a mozdulatlanul heverő kopaszt.
– Hé, fiúk! – kiáltotta cseppet sem titkolva rémületét –, ez a fickó csurom vér! Azt hiszem, szétrepedt a feje. Jobban tesszük, ha gyorsan eltűnünk innen.
– Hát akkor menjünk – mondta a dalia minden sürgetés nélkül, s mint aki jól végezte dolgát, átadta a baseballütőt a barátjának. Az meg csapkodni kezdett vele, ütlegelte a szakállast meg a nyeszlett emberkét, és csak akkor hagyta abba, amikor elért füléig az első jajszó. Ekkor, mintha megszabadult volna minden haragjától, visszaadta a baseballütőt.
– Menjünk – mondta elégedetten. – Ideje, hogy igyunk egy sört.
– Hol? – kérdezte a bajuszos.
– Nem messze ide van egy fűszerüzlet. Oda bemész, és veszel szépen néhány doboz sört.
– És ha nem ad a spiné?
– Akkor szépen, finoman, ahogy úriemberhez illik, megmondod neki, hogy jövünk mi is, és szétverjük a kóceráját a fejével együtt.
Elindultak a fűszerüzlet felé. Időközben szakadni kezdett az eső, a szél is felerősödött, behúzták hát nyakukat és sietősre fogták lépteiket. Szomjasak voltak.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu