Kulturális folyóirat és portál

2011. augusztus 26 | M. Lovász Noémi | Kultúra

In memoriam Darkó László

Az őszi kiállítási évad igazi ünnepi eseménye vette kezdetét Kolozsváron. Szeptember elején a Kolozsvári Művészeti Múzeum, a Bánffy-palota termei zsúfolásig teltek művészetkedvelő közönséggel. Sokan voltak kíváncsiak a negyven éve elhunyt alkotó, az erdélyi képzőművész Darkó László (1924–1970) hagyatékából rendezett kiállításra. A hetven festményt felvonultató tárlatot Murádin Jenő művészettörténész nyitotta meg, majd az egykori pályatárs és jó barát, dr. Viorica Guy Marica ny. egyetemi tanár emlékeiben idézte fel az alig 46 éves korában elhunyt festő, művészettörténész, restaurátor alakját.

A kiállításon bemutatott tájképek és portrék a részből az egészre következtetve villantanak fel maradandó értékeket, hiszen a hagyaték nagy része szerteszóródott, csupán keveset találunk közgyűjtemények, múzeumok birtokában. Többségük ismeretlen magántulajdonban lappang. Kovács Árpád fiatal csíkszeredai művészettörténész kitartó munkájának eredménye a Glória Kiadó gondozásában, idén kiadott Darkó László-monográfia. A kiállításmegnyitó hangulatát Márkos Albert és Ortenszky Gyula hegedűjátéka, valamint a Darkó Lászlóról megjelent album bemutatása tette még ünnepélyesebbé.

A hidegre fordult, őszi időjárás ellenére mintegy háromszázan gyűltek össze a Bánffy-palota termeiben, akik közül sokan ha nem őrizhettek is személyes emlékeket a negyven éve elhunyt festőről, mégis tudtak arról, hogy milyen emblematikus alakja volt az 1950-es, ’60-as évek kolozsvári képzőművészetének. Darkó Lászlóban mindig két egymással rokon, de mégis különálló motiváció munkált. A festészet iránti szenvedély, a gyakorlat, szerencsésen párosult az elméleti síkon végzett kutatással. A hajdani idők egészen rendkívüli, ritka szakemberének bizonyult a festő, aki művészettörténetből doktorált, és ugyanakkor hasonló szenvedéllyel fordult az akkoriban annyira elhanyagolt műemlék-restauráció felé is. Hagyatékának tehát két pólusa van, a festészet, amely többnyire tájképek és portrék sorozatában maradt ránk, valamint a műemléki restauráció, amelynek legfőbb értéke a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplom falképeinek feltárása.

Darkó László Tordán született 1924-ben. Abban a vidéki városkában, ahonnan olyan jelentős művészek származtak el, mint Hajdú István, akit az egyetemes művészettörténet Étienne Hajdú néven ismer, és Nagy Albert, a 20. századi erdélyi képzőművészet meghatározó alakja. A fiatal Darkó a kolozsvári Piarista Főgimnázium tanítványaként már korán kitűnt tehetségével. A festészet gyakorlata és a régi korok művészetében való elmélyülés, a műemlék-restauráció egyaránt vonzotta. Ennek a rendkívüli, de szerencsés kapcsolatnak köszönhette a művész, hogy mindkét területen, alig néhány év alatt, jelentős értékeket hagyott maga után. Festészetet Gáll Ferenc irányításával tanult, majd 1948-ban védte meg A tájképfestészet korszakai című doktori disszertációját. Munkáival számos kiállításon vett részt, művészeti kérdésekről kisesszéket írt, és 1956–57-ben a kolozsvári gótikus Szent Mihály-templomban középkori falfestményeket tárt föl. Utóbbiról terjedelmes tanulmányban számolt be (Kelemen Lajos Emlékkönyv, Kolozsvár, 1957). Figyelemre méltó az a részleteiben is nagyszerű képegyüttes, amelynek ismert darabjai a jobb oldali szentélyben levő Veronika kendője c. jelenet és a templom hajójában látható épen maradt, gyönyörű kompozíció: Mária a szentek társaságában.

Nagyszabású kolozsvári restauráló munkája után, élete utolsó két évében, 1969–1970-ben, a nagyváradi püspöki palota falfestményeinek helyreállításában is tevékeny részt vállalt Darkó. Mint az egyik legmonumentálisabb egyházi ingatlan, a 18. századi püspöki palota felújítása rendkívüli feladat elé állította az építészeket és művészeket egyaránt. A kommunizmus évtizedeinek kezdetén a görög polgárháborús menekültek által ideiglenes szállásként használt épület szinte rommá vált. Sokáig váratott felújításában Darkó László a belső díszítést, ezen belül mindenekelőtt a barokk stílusú, gyönyörű házi kápolna eredeti formájában való visszaállítását vállalta el. Életműve azonban, hirtelen, 1970-ben bekövetkezett halála miatt, torzóban maradt. Alkotásának értékét mégis a maga valóságában kell megbecsülni. Darkó László kétségkívül az erdélyi képzőművészet legendás alakja volt, akinek művészettörténeti képzettsége, szuggesztív előadó-képessége hatalmas kitartással és tenni akarással párosult. Erről tanúskodnak az elmúlt fél évszázad feladatai, amelyeknek megoldásában a maga lehetőségei, szerény eszközei révén ő is részt vállalt.

A kiállításmegnyitón bemutatott monográfia, Kovács Árpád munkája, eligazít bennünket mindezen kérdésekben, miközben a nagyváradi helyreállítások történetéről is beszámol, és nem engedi feledésbe merülni egy tragikusan elhunyt fiatal alkotó lelkesedéssel, nagy szakmai hozzáértéssel megalkotott életművét.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu