Kulturális folyóirat és portál

2.TUDOR20CAMPEAN

2015. március 18 | Ujvárossy László | Művészet

A III. Székelyföldi Nemzetközi Grafikai Biennále

Sepsiszentgyörgyön több helyszínen mutatják be a hagyományos módszerrel és a kísérleti sokszorosító eljárásokkal készült nemzetközi grafikai anyagot. E két kategóriába 336 alkotótól összesen 783 mű érkezett (magyarországi 146, romániai 95), és mindebből körülbelül kétszáz jutott át a mostani szűrőn. A harmadik alkalommal megrendezett seregszemle bizakodásra ad okot: talán meghonosodik Erdélyben is a műfaj nemzetközi bemutatásának tradíciója. A képgrafika a ’70-es évekre vált a sokszorosított és az egyedi rajzokkal való kísérletezés úttörőinek terepévé. Habár egyre nő a nemzetközi bemutatók száma, egy ideje inkább a technikai vagy dekoratív nosztalgia az alkotói motiváció, mintsem a koncentrált szellemi munka. Bevallom, grafikus lévén sokszor engem is elragad az „anyag hangja”, csodálatos a mesterségbeli tudás könnyedsége, de még nagyobb befogadói örömmel jár a szellem gyönyöre. A mimetikus művekben is, ha a természet követése (utánzása) helyett a „természet módszerét, működését vagy eseményeit utánozza”1 valaki, akkor nézőként inkább feltöltődünk.

A metszetbiennálék rendjében megfigyelhető, hogy egy ideje természetessé vált a két kategóriába való besorolás, ezt követte a székelyföldi kiírás is, ellenben a látott anyag után azt kell mondanom, feleslegesnek tűnik a kettéválasztás, hiszen kísérletezőnek kellene lennie bármilyen alkotónak még akkor is, ha történetesen hagyományos eljárással készíti el vizuális gondolatát, például régi technikát újszerű felhasználással alkalmaz. Egyetlen kritérium a meghatározó: a mű legyen jó. A döntésben pedig segíthet a múlt vagy a ma művészete. Ezért van, aki nem szereti az experimentális kifejezést, mivel úgy gondolja, Giordano Brunónak van igaza, amikor azt írja: „Mi az, ami van? / Az, ami volt. / Mi az, ami volt? / Az, ami van. / Nincs új a nap alatt.”2 Mások pedig úgy tartják, hogy az új kor kommunikációs társadalma eleve új eszközöket, új anyagokat és természetesen új intenciókat követel magának. Ők a szándékoltan külön utasok, az örök nyughatatlanok vagy műfajhatárt rombolók, akik nem arra törekednek, hogy szépet alkossanak, hanem arra, hogy amit alkotnak, megkísérelje az újszerűt. Ezt a merészséget hiányolom még mindig egy kicsit, hiszen ha az esemény el akarja érni a felnőttkor határát, akkor ennek az elvárásai között kell szerepelnie.

Tisztában vagyunk azzal, hogy a manuális technikák bűvöletében élők többsége konzerválja az idő során felhalmozott kutatások eredményeit, de találunk itt is olyan alkotókat, akik a műszaki bravúrjaikban hozhatnak – ha nem is új – minőséget. Azt is tudjuk, hogy ezek a munkák nem az experimentalizmust gazdagítják, de vajon benevezhetünk-e szintén technikai ismérvek szerint a kísérleti kategóriába, ha csupán fotókat, rajzokat vagy analóg nyomatokat digitális printként küldünk a megkülönböztetett csoportba? A kontextus, mint mindig, itt is érvényes kell hogy legyen, nem véletlen a kísérleti jelző a kategória előtt. Egyszóval aggasztó az a tény, hogy a mára már klasszikussá vált digitális nyomtatási eljárás sokszor kimeríti a kísérlet fogalmát, holott csak korunk sokszorosítási eszköze lenne. Nem sorolom fel a ’60-as évektől napjainkig a képgrafikában paradigmákat változtató kísérleti alternatívákat, inkább nézzük szubjektív megközelítésben a mostani biennále hagyományos műveiben a kísérletet és a kísérletben látható hagyományt, de különösen az újító szándékkal készült experimentumot.

A mimetikus típusú alkotások közül lassú tranzitív állapottal találkozunk TUDOR CÂMPEAN Out of Sync című fekete alapú mezzotintóján. A sötétben felejtett transzformátor a ’80-as évek áramszüneteire emlékeztető látlelet, tagadhatatlanul hiteles kelet-európai hangulatot áraszt. Ugyancsak minuciózus alkotás KÁRPÁTI GERGELY fametszete, igaz, a kabát sapka sál címadással nem ad többet hozzá a három tárgy igényesen kivitelezett látványához, azonban a csend átszellemült pillanatát ragadja meg, és reprezentációjában szinte romantikus eszközökkel mesél a prousti emlékek élményéről. MAGDA SZPLIT Alter Ego IV. című, pontozott technikával metszett nagyméretű halotti maszkja(?) sem új a nap alatt, sikeresen hozza a sajátosan lengyeles groteszk életérzést. A bolgár származású TEODOR ASENOV pedig sötét alapú Nyár, Ősz, Tél (Autumn, Summer, Winter) sorozatában a mélynyomtatás előnyeit bravúrosan ötvözi az évszakokra jellemző természetpusztítás impressziójával. Nádkötegek, ledöntött fatörzsek, felvágott tűzifa – banálisnak hangzik, akár M. FADHLIL ABDI Humanity című, sötét alapra magasnyomással kivitelezett portréja, de az eredeti nyomatot látva előtérbe kerül a hagyományosan megművelt fém szépségének technika adta csodálnivalója. De említhetném ALEKSANDRA SUPINSKA egy Régi sörgyár (Old Brewery) épületéből kiindulva városi környezetet interpretáló, építészeti rajzból merített geometrikus struktúráját is. És a felsorolást csak helyszűke miatt nem folytatom; úgy tűnik, egyre nő az utánzó szemlélet követőinek száma.

Az ábrázoló munkák és az expresszív művészet közötti átmenetet ZORAN MISE Sleeping giant V. (Alvó óriás V.) című metszetével szemléltetem; képén a zebra tételesen is átmenet, feketéből fehérbe vezeti a figyelmet. Különben a fekete és a fehér mezők között, az igen és a nem határán meghúzódó zebraminta ábrázoló és egyben kifejező is. RENO MEGY SETIAWAN tajvani művész az európai expresszionista irányzatok hatására követi a műfaj jellegzetességeit és az egyre változó globális közlések reprezentációját, lásd Connecting People című munkáját. A különöst, a szokatlan sémákat többen keresik. JUHÁSZ KATINKA a nem mindennapi humort találta meg Dzsungelben sziesztázó kellemes modorú vadállat fikciójában; IOAN HORVATH BUGNARIU pedig a napisajtóból hozott popkultúra-képeket és -címszöveget, melyek együttesen szarkasztikus humorral bírnak, lásd Loredana naponta csinálja… (Loredana face zilnic…) című posztmodern alapú kőnyomatát. Meglepő vallomás az idei nagydíjas felvidéki SZŐKE ERIKA három részből álló kísérleti sorozata is, mely meggyőzően igazolta az experimentális gondolkodás egyik, enyhe túlzással fluxista sajátosságát, azazhogy „különféle »összenövések«-re ad alkalmat, de különösen az élet és a művészet, illetve a médiumok egymásba fonódására irányítja a figyelmet”3. Egy hölgy megkoronázott emlékképének olajnyomatát követi az üres ágy Elment című digitális fotója, majd harmadikként a test hiányának Lélekjelenlétével zárja a narrációt. A három kép közé szándékosan nem von formai egységet, ennek ellenére a fogalmak gondolatiságát segíti a látvány, és a címek cipzárként összecsukódnak. CHANG YU-YA Staring Call (Bámuló hívás, kiáltás) című színes metszete számunkra egzotikus formanyelven idegen tájakra repít, egyensúlyozva a kreativitás intuitív – véletlenből született – oldalán, s ugyancsak a belső tájakkal dolgozik ERŐSS CSONGOR, a tudatalattijából mutat szürrealista hagyományú kifejező képeket (Subconscious VI.).

Konkrét költészetnek nevezem a FILEP NORBERT Land 1. és Land 2. linómetszetén látható, téves szín és a moaré következtében szándékosan alkotott optikai görbéket. Ez egy digitális fényképen hibának számít, itt viszont a „tájkép” maga. LAKATOS GABRIELLA nyomatai sem hagyományos értelemben vett tájképek, inkább a japán színátmenetes hengerléssel nyert sejtések, az Ébredés közülük kiemelt figyelmet érdemel. IZSÁK ELŐD kísérletében megkerüli a képalkotás szándékát, többnyire a véletlen során talált rajzolatokat dokumentálja és nyomtatja sorozatba. E művek tárgya valamilyen folyamat, tevékenység nyomaként fennmaradt kép – mondja –, „melynek rajzi jellegét felismerve gondolattársítás jön létre, ennek során a kép művészi kontextusba kerül”. Ugyancsak ide sorolom KASSAI ANDREA Táskaleltár című, szép textúrára helyezett drót-„rajzát” vagy KÓNYA KINCSŐ konyhai mosogatóban naponta rögzített vizuális naplóját. Amit a lapon látunk: az egymásra másolt képek – azaz az idő – vizuális sűrítményének kísérlete. CRISTIAN OPRIŞ Pontjaiban a mikrokozmosz és az univerzum Nyilas csillagjegyét kirajzoló pontok közé húzott párhuzamot. A legkonkrétabb alkotás MÁTÉ ANNA két lapból álló printje, a Rész és egész, melyet egy szkenner segítségével dogozott ki. Itt a kéz mint egész és a levágott köröm mint rész viszonyával kísérletezett.

A tervező- és a képgrafika műfaji határait feszegeti SZABÓ RÉKA Az ember tragédiája című lapja, enyhe túlzással interdiszciplináris műnek számít, vagy a szintén narrációs eszközökkel dolgozó KÓSA GERGŐ alkotása: Bulcsú utca 21/a – Gizi néni történetei, ahol a nyomathordozó felület hat újszerűen. ZSIROS EMŐKE Génmanipuláció ellen tiltakozó nyomata pedig könnyűszerrel plakát is lehetne. KÓNYA RÉKÁNAK a nagyvárosi stresszre, ugyanakkor az emberek közötti elidegenedésre utaló „zárkózott szívekből” összerakott városa (Town Trans) vagy Flower Power című alkotása – a béke, a szerelem szimbóluma – szintén a két műfaj határesete.

A fogalmi vagy inkább a vallásos művészet árnyékéban a tengerparti homokba rótt egyetlen felirattal – „Kyrie Eleison” (Uram, irgalmazz!) – dolgozik STEFANOVITS PÉTER. Homokrajzának időtartamát a természet ritmusa, a víz hullámzása őrzi, mely más léptékkel egy emberöltőnyi pillanat, addig tart, ameddig a triptichon Időszámítása. Ez nem más, mint a három isteni személy szeretetének Szentháromsághoz való könyörgése.

A montázs-elvet alkalmazók közül most csak ötöt említek. Elsőnek az analóg emlékképet felhasználó DARADICS ÁRPÁD Lovas mesék című C-printjét: egy hármas portré elé hímzett függönyt helyez, és a nyomat érdekességét az adja, hogy vörössel színezi a rajzolatát. A két kép egymás fölé rendeléséből többolvasatú narrációt hoz létre. Hasonló eszmével dolgozik FERENCZ S. APOR is az Every day is the same (Minden nap ugyanaz) című munkájában, azzal a különbséggel, hogy míg Daradics stílusát meghatározza a fekete-fehér fényképen a vörös árnyalatú beavatkozás, addig Ferencz S. a fényképét a lilás-szürkétől a semleges szürkéig színezi, és olykor szimmetrikusan duplázza a képet, míg az egyiket fehér vonalkontúr rajzzal, addig a másikat szöveggel egészíti ki. A következő alkotók egymás mellé rendelésből teremtenek újfajta üzenetet: LÁSZLÓ HAJNALKA Nem eladó című printje a magritti montázsgondolat elvén működik, akárcsak iskolatársai, DOMOKOS ZSOLT Életvonal című ötletes megoldása és BENDE ATTILA Vörös ablakok című kompozíciója.

A fent kiemelt attitűdökből is látni lehet, hogy a két kategóriában sokféle hagyomány került egymás mellé. A kétféle megközelítés között annyi a különbség, hogy míg a hagyományos eljárások művelői a technikai megoldások eszközével az intuíciók és reprezentációk művészetét részesítik előnyben, addig a kísérleti csoportba tartozók nemcsak az új médiumok által hozott üzeneteket, hanem a „kifinomult ideákat”4 is keresik és kedvelik. De továbbra sem fogjuk megtudni, hogy a sokszorosítás és az egyedi grafikai munkák kísérleti határesetei miért nem kerülnek a hasonló rendezvények fókuszába (a krakkói és más kivételektől eltekintve). Az már egyszer megtörtént az analóg kultúrában, hogy fényképek felületi struktúrája a maratás, metszés gondolatot követte, s az így létrejövő mű fotóként volt látható a metszetbiennálén. Az ilyen és más típusú határeseteknek a mai digitális kontextusban sokkal nagyobb kísérletezési terepük lehetne. Egyre pragmatikusabb világunkban mégis miért ennyire kevés van belőlük? Erre a kérdésre az egyik lehetséges választ a képzőművészet szótári definíciójában találtam: „A képzőművészet olyan tárgyak érdek nélküli előállításával foglalkozik, amelyek a képzelet és az ízlés termékei, és nincs közük a hasznossági szempontokat szem előtt tartó tárgykészítéshez.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu