Kulturális folyóirat és portál

2012. október 21 | Péter I. Zoltán | Társadalom

Ifj. Rimanóczy Kálmán szakmai hitvallása

Emlékezés a jeles műépítészre halálának 100. évfordulóján

Ifj. Rimanóczy Kálmán (1870. április 30. – 1912. július 12.) Nagyvárad jeles műépítésze, jó ideig a törvényhatósági képviselő-testület tagjaként is tevékenykedett. A tehetséges műépítésznek nagy szerepe volt a korszerű Nagyvárad arculatának kialakításában. Akárcsak édesapja, ő is a város közismert, köztiszteletben álló polgára volt. Rövidre szabott élete során, alig több mint két évtizedes munkássága alatt sok épület tervét elkészítette, vállalkozóként részt vett a saját és mások terveinek megvalósításában.
Nagyváradon született 1870. április 30-án. Itt végezte az elemi iskolát, míg a középiskolát vélhetően Budapesten vagy Bécsben. A Berlin egyik kerületében, Charlottenburgban levő jó hírű műszaki főiskolán nyert műépítészi oklevelet 1891-ben. Hazatérve előbb Budapesten dolgozott Czigler egyetemi tanár, majd Váradon édesapja építészi irodájában. Időközben 1894-ben Budapesten építőmesteri oklevelet is szerzett. Ugyanebben az évben vette feleségül a módos kereskedő, a Kereskedelmi Kamara elnöke, Janky József 18 éves lányát, Augusztát. A házasságból három gyermek született: Kálmán József János (1895), József László (1897) majd Rózsika Mária Edit (1900). A századfordulót követően ifj. Rimanóczy Kálmán saját építészeti irodáját tartott fenn.

Ifj. Rimanóczy Kálmán nagyváradi munkássága

Az első közimert váradi alkotása ifj. Rimanóczy Kálmánnak 1895-ből a Katolikus Kör utcai épületrészének tervezése és építése volt. Úgyszintén ő tervezte és kivitelezte a Szent Vince Intézet emeletráépítését 1899-ben, melyet eredetileg az édesapja épített. Ezt követően munkássága töretlenül fejlődött szülővárosában, s az ország más településein is. Az alábbiakban a legismertebb nagyváradi ingatlanjait ismertetjük.
Ismeretes, hogy a nagyváradi színház építését (1899–1900) id. Rimanóczy Kálmán Guttman Józseffel és Rendes Vilmossal együtt vállata fel, illetve az, hogy a különböző szakmunkákra kiírt pályázatok közül a szobrászati munkákat Peller Ferenc és ifj. Rimanóczy Kálmán nyerte el. A valóságban ifj. Rimanóczy Kálmánnak ennél jelentősebb szerepe volt a színház építésénél, ugyanis 1899 szeptemberében id. Rimanóczy Kálmán közjegyzőileg felhatalmazta fiát, hogy a színházépítés során a három építésszel azonos jogokkal bírjon, s nevében is eljárhasson, ahogy erről Nagy Béla kutatásaiból tudomást szerezhetünk.
A legjelentősebb önálló munkája ebből az időből a pénzügy-igazgatósági palota megtervezése és kivitelezése volt 1900-ból. Ezt követően Rendes Vilmossal közösen felvállalta a vasútállomás átépítését, illetve kibővítését, amellyel 1902-re lettek kész.
Ugyanebben az évben kezdett hozzá a városháza építéséhez, amelynek tervét már jó ideje elkészítette. A teheséges műépítész e legjelentősebb alkotásával 1903 őszére lett kész. Úgyszintén ebben az évben végzett az evangélikus templom építésével is, amelyet Pecz Samu terve alapján készített.
Új színt hozott a város építészetében pavilonszerű megoldásával az Ideg- és Elmegyógyintézet Kórháza, amelyet 1902–1903 között épített, saját terve alapján. 1903-ban elkészítette az Úri utcában saját palotáját  neoreneszánsz stílusban, majd két évre rá a Fő utcai id. Rimanóczy Kálmán bérházát is ugyanebben a stílusban valósította meg. Ez utóbbinál a velencei Ca d’Oro palota előképe köszön vissza. Dolgozott tervezőként és kivitelezőként 1903–1905 között a görög katolikus püspöki palotán, illetve az olaszi római katolikus plébániatemplomon is. Ez utóbbinál a régebbi templomból csak a tornyot hagyta meg, de azt is átépítette, azt követően, hogy két kisebbet tervezett mellé.
Kevésbé ismert, hogy 1904-1905 között ő építette fel Rendes Vilmossal közösen a Fő utcai szecessziós stílusú Stern-palotát. Komor Marcell és Jakab Dezső túl költségesnek vélt eredeti tervét Rimanóczy megváltoztatta: az alaprajz részbeni módosítása mellett a homlokzati díszítés is visszafogottabb, egyszerűbb lett. A Stern-palotával szembeni sarkon levő Moskovits-palotát már ifj. Rimanóczy Kálmán tervezte és kivitelezte 1905-re a müncheni szecesszió, a Lilienstil szellemében. Egy kisebb alkotása 1905-ből a Várnai-villa a Körös-parton. Ő tervezte és kivitelezte 1906-ban a ligetben az egykori Bihar Megyei Gazdasági Egylet székházát (a későbbi tüdőszűrő-intézetet).
A Bémer téri Nagyváradi Központi Takarékpénztár tervezése és 1907-beli kivitelezése is ifj. Rimanóczy Kálmánt dícséri. Öt év elteltével az udvari bővítést már Rendes Vilmos vállalta fel. Rimanóczy tervezte még az 1909-ben felépített Ügyvédi Kamarát is. Az ő nevéhez fűződik a Szaniszló utcai Bölöny-ház tervezése 1912-ből, amelyet már munkatársa Krausze Tivadar kivitelezett. Az utolsó alkotása a Fő utcai Apolló palota volt, amelyet már halála után, 1912-1914 között úgyszintén Krausze Tivadar mérnök épített fel.
A tevékeny, nagy ambícival dolgozó műépítész 1912 elején betegeskedni kezdett. Aggódó családja és orvosai tanácsára pihenni megy. Előbb feleségével hosszabb olaszországi útra indul, de mivel állapota nem javul, neves budapesti professzorok javaslatára májusban egy bécsi szanatóriumba vonul. Két hónap múltán utókezelésre egy Bécs melletti gyógyintézetbe ment, ahol július 12-én váratlanul elhunyt, vélhetően szívinfarktusban.
Ady váteszi hajlama ifj. Rimanóczy Kálmán életével, életpályájával szemben is megmutatkozott még a városháza átadása előtt, amikor a Nagyváradi Napló 1903. június 21-i számában A fölforgatott Nagyvárad és az új városháza című cikkében megjegyzi: „Jaj lett volna ifj. Rimanóczy Kálmánnak, ha épít csak egy jól megcsinált alkotmányt, s csak az elvállalt kötelességét teljesíti. De így? A művészember beteges ambíciójával feküdt neki régi kedves ideájának. Száraz, józan, hozzáértő emberek mondják, hogy erre az ambíciójára rá kell fizetnie, azon kívül, hogy lelkének, erejének legjavát rakta a kövekbe. Miután a mai modern arcú Nagyváradot jó részben ő rajzolta meg, triumfálni akart az új székházban, s ez sikerült is neki…”   És valóban ráfizetett ambíciójára és a megfeszített munkára a város jeles műépítésze: 42 évesen elhunyt, és ezzel egy ígéretes építészi pálya tört ketté.
A műépítész váratlan, korai halála mély megdöbbenést és részvétet keltett Nagyváradon. Nagy részvét mellett temették el az Úri (ma Ciorogariu) utca 3. szám alatti palotájából. Az 1912. július 16-i Nagyvárad napilap szerint: „…az egész Úri utca és Rákóczi (ma Republicii) utca feketéllett a temetésen részt vevő közönségtől. Ott volt a város apraja-nagyja, a vármegye és a város vezérkarával az élen. [… ] Az olaszi sírkertben talált örök nyugvóhelyet az életben nyugodni nem tudó Rimanóczy Kálmán.” A sors kegyetlen fintora, hogy ott sem találhatott örök nyugvóhelyet. A temetőt feldúlták, majd felszámolták, ezért Tempfli József apátplébános – a későbbi megyés püspök – az 1980-as években a Barátok templomának kriptájában helyezte el a Rimanóczy család és több más jeles váradi személyiség földi maradványait.

„Új ízlés az építésben”

Kutatásaim során örömmel fedeztem fel a Nagyvárad napilap 1906. május 9-i számában ifj. Rimanóczy Kálmán Új ízlés az építésben című cikkét, amely azt bizonyítja, hogy Nagyvárad talán legsokoldalúbb építész szakembere nemcsak tehetséges tervező, szakmailag jól képzett, gyakorlott kivitelező építészmérnök, hanem egyben az építőművészet megújításának elkötelezett teoretikusa is volt. Ez utóbbi kevésbé ismert. Ezért is közöljük teljes egészében az ifj. Rimanóczy Kálmán szakmai hitvallásának, credójának is felfogható cikket.
„A középkorban a nagy mesterek alkotásait a középkori népek szellemi arculata irányította és éppúgy megvonta azokat a kiterjedő határokat, melyek között az ő hatalmas egyéniségük mozoghatott, mint ahogy a mai kultúra, a változott életviszonyok a technika haladása, az ipar és kereskedelem erős kialakulása és a mindenek fölé emelkedő demokratikus szellem az építőművészetet is újabb feladatok elé állította.
A 19. század, mely a műtörténelem szorgos tanulmányozásában, a tradiciók szigorú ápolásában és követésében az unottságig megismételte a ránk maradt műformákat és gondosan óvakodott minden újítási törekvéstől, követett irányzatával természetszerű előidézője lett a legújabb kor építőművészeti reakciójának. S ez a rakció a legnagyobb realizmussal indult el harci és hódító útjára, sarki tételül fogadván el mindenben a szükségszerű célszerűséget. Különös gondot fordított az anyagok ismertetésére és természetüknek megfelelő alkalmazására, az új formákat pedig szerves összhangba iparkodott hozni a belső maggal: a szerkezettel, amelynek nemcsak jónak, szilárdnak és helyénvalónak kell lennie, hanem olyannak is kell látszania.
A modern építőművészet az új feladatokhoz új ideákat keresett, s a fősúlyt a tömegek széles koncepciójú kezelésére, azok harmonikus elosztására, továbbá a belülről kifelé való logikus fejlesztésére és a festői hatásra kívánta fordítani. S ha mindezekhez még hozzáadjuk a hangulatos, lágyan elmosódó, majd erősen kiemelkedő hullámos vonal és falsík kezelést; a belső és külső architektúrában a legapróbb részletig kiterjedő, egységes összekapcsolásra irányuló törekvést; az alkalmazott anyagok megmunkálási technikájában és formai kiképzésében a természetes igazság érvényre juttatását; a hamis elváltoztatások és csalódásokra alapított hatások kerülését; ornamentikájában a természet és a lüktető élet valóságainak átültetését az absztrakt építészetbe, úgy kellőképpen körvonalaztuk a modern ízlést.
Az ipar és kereskedelem fejlődése új életerős törekvést indított meg, s az építőművészetben  u. n. üzletház stylust nemcsak eredményezte, de szükségelte is egyúttal. A nagy nyílású kirakatok s az ezek fölé emelt több emeletsor ablakosztásainak nyugtató hatását az esztetikával kellett össszhangzásba hozni. A modern technika és higénia bevonásával alkotott célszerű beosztások a választott szerkezetek jósága és biztonságának logikus érvényre juttatása mellett a művészi feladatot főképpen az határozza meg, hogy a formai kezelés az anyag természetének megfeleljen, a kifejezés mérvében pedig a lényegesnek szem előtt tartásával művészi mérséklet gyakoroltassék. Az új társadalom kialakulása viszont a lakóház új megoldásához vezetett. A patriciusok és koldusok helyét a munkás polgári középosztály foglalta el, melynek műízlésével az otthon iránti szeretete is lépést tartva fejlődött. A támasztott igények különfélesége a legegyszerűbb eszközök alkalmazása mellett is egészen új művészi feladatok elé állította az építőművészeket. Tiszta és fejlettebb látást követelt az alaprajzi beosztásoknál; a célszerűségi, kényelmi s a modern egészségügyi szempontok erős figyelembevételével s az anyagi eszközök kellő arányítása mellett, a súlypontot a belső kiképzésre kívánta fordítani. Ennek egyenes következménye lett a külső architektúra mérsékelt egyszerűsége, mely a beosztást kiképző ritmikus tömegelosztásával s az építési anyagok természetének megfelelő biztos és öntudatos kezelése által közvetlenségével hatott.
A lakóház építésének modern művészete egységes koncepcióból indult ki, s hol csak skiccszerűen kontúrozza, hol pedig széles ecsetkezeléssel pompás forma- és színhatásban állítja elénk a részleteket. A modern ízlés azonban, mint jobbára minden újítás a maga kiforratlanságában ma még a legnagyobb szertelenségeket, és igen sok esetben esztétikailag el nem fogadott túlhajtásokat és eredetiség hajhászatot mutatja. S ennek a legpregnánsabb oka elsősorban is az az elkeseredett élet-halál harc, melyet a tradícióknak mai napig is hűséges ápolói, a minden újítástól tartózkodó öregek, a fiatal mesterek szinte forradalmi törekvésével szemben vívnak, s amely küzdelem a reakciót is a legélesebb szélsőségekbe kergeti. A két áramlat közül az egyik nem akar újat alkotni, csak amit már jónak és szépnek elfogadtunk azt jobban csinálni. Az újítók a változott irányú kultúra és a mai életviszonyok esztétikai kivánalmainak kielégítését abban az emelkedettebb szellemben akarják megtalálni és szolgálni, melyben a tradicióktól magukat függetlenítve, saját kultúrlelkükből merítenek új ideálokat és az új anyaghoz, új szerkezetekhez új formákat is teremtenek. Ennek a tagadhatatlanul jogos és helyénvaló új irányzatnak sikerét, művészeti szempontból a szó legnemesebb értelmében vett hús és vérré válását azonban csakis az biztosíthatja, ha minthogy kevés számban most is vannak, úgy a jövőben is lesznek szolgálatában olyan igazi zseniális építőművészek, kiknek erős egyéniségét kijelölt útjából semmiféle maradi felfogásnak áramlata el nem téríti.
A mai kor sok tekintetben bürokratikus szelleme másik nagy akadálya a mai építőművészeti irány egészséges, szabad fejlődésének. Pedig igazi művészet csak szabad szellemű művészek által gyakorolható.
A nagy németek baurathjai mind megannyi tudósok lehetnek, de voltaképpen vér és lélek nélküli alkotások az ővéik és művészi példaadásra nem alkalmasak. Bármerre, ha mihozzánk tekintünk is, mindenütt láthatjuk, hogy a hivatásos mesterek professzorokká lesznek, s ebben a minőségükben vagy felélik a saját művészi erőiket, vagy irtóhadjáratot indítanak minden újítás ellen.
A műegyetemek sem azt a célt szolgálják, hogy a technikai tudás terjesztése mellett a művészet templomaivá is legyenek és inspirálják az igazi tehetségeket, hanem kevés kivétellel építőhivatalnokokat nevelnek. Ezek aztán, ha az életbe kilépnek, a kenyérért kell dolgozzanak és vagy állami hivatalnokok lesznek, vagy vállalkozókhoz kerülnek, amely helyzetekben pedig a legerősebb művészi hajlamaik is még jobban, sőt teljesen visszafejlődnek. A magánépítészeknek viszont olcsón és gyorsan kell dolgozniuk, s csak igen ritka, kiváltságos esetekben nyílik alkalom ezeknél is művészi invenciók kialakulására. Az idő és a pénz kérdése a mai generációnak legnagyobb erőpróbájú tényezője, lépten-nyomon elébe áll annak a megkívánt művészi törekvésnek, hogy az építőművész újra és ismételve, zavartalanul átgondolhassa leendő alkotását s az első vázlattól az utolsó részletig egységes művészi formában olyképpen állíthassa elénk, mely az ő tudásának a legjobban megfelel.
Az egységes fejlesztés irányítására és ápolására elsősorban a mesteriskolák vannak hivatva. Az osztrák Wagner ezelőtt 12 évvel állott elő programjával, s ma már erős a fiatalok gárdája körülötte – a fiatal Olbrich befolyása az egész Németországra kiterjedt, ahol különben erősen nemzeti alapon indult meg az új irány kultiválása. Nálunk e téren még semmi sem történt. Pedig például a magyar díszítő motívumok eredeti és népies zamatját egy igazi művészlélek már régen megérezte és számos kiváló alkotásában megszólaltatva, be is bizonyította, hogy művészi szempontból a magyar díszítő motívumok a továbbfejlesztésre mennyire kiválóan alkalmasak. Hiábavaló azonban a kartársak elismerése, és egy fiatal nagy gárda lelkesedése a szerény poétalelkű mester iránt, ha mindezidáig elmaradt részére a kormányhatósági támogatás, hogy egy mesteriskola élén rendszeres és iránytszabó hasznos munkásságot kifejthessen. Első nagy művészünk, Lechner Ödönre is ráillenek a zseniális porosznak, Bruno Möhringnek kemény szavai: »der Künstler ein Fürst war im seiner Welt und kein Knecht!« [Szabadfordításban nagyjából azt jelenti: a művész a maga világában fejedelem és nem szolga.]
A modern ízlés egészséges kialakulásának akadályaként még a felburjánzott dilettantizmust említhetjük meg, amely talán egyetlen korszakban sem jutott olyan hatalomhoz, mint éppen napjainkban. Szinte elszomorítóak a városok utcasorai, melyek gipszházai között, mint a magasra nőtt gyom között csak elvétve jutott hely művészi becsű alkotásokra. De ez ne vezesse félre tisztalátásunkat, s emiatt még ne törjünk pálcát a tradiciókat legtöbbször ez alapon védelmezőkkel egy sorban az új irány felett, hanem bízzunk abban, hogy a gyomok, a stylkorumpálók kiírtásához hozzá fog segíteni a társadalom minden rétegébe beszívódó műízlés ereje.”

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu