Kulturális folyóirat és portál

Jovián-György-Bontas-II-2009-olaj-vaszon

2015. március 18 | Gulyás Gábor | Művészet

Időjárás-jelentések

„Forma óhajtott volna lenni,
S nem-formaként,
de gazdagon
Időt virágzik most a Rom.”
Térey János: Paulus 

Jovián György klasszikus iskolázottságú festő – klasszikus témaválasztásokkal. Az egyik itt kiállított sorozaton is tetten érhető rom meglehetősen régi, klasszikus téma. Már a középkor bibliai tárgyú képein is megjelent mint az emberi hatalom korlátjának szimbóluma, a reneszánszban pedig mint az antikvitás egykor volt nagyságának bizonyítéka. Néhány évszázaddal később Franciaországban rendkívül népszerű lett egyfajta elégikus, már-már idilli hangulatú romfestészet. Ezt követte a német kora romantika emelkedett rom-ábrázolása, ez hiteles kifejezőjévé vált a fenséges ideájának. A magyar historizmusban a rom motívum többnyire az egykorvolt nemzeti nagyság megidézéseként bukkant fel – mellesleg egy olyan történelmi korban, amikor Magyarország európai nagyhatalomnak számított, azaz ebből a szempontból jóval kevésbé volt indokolt a nemzeti kesergés, mint az elmúlt közel száz évben.

Jovián György rom-képei nem a valahai nagyságot siratják, nem a fenségest állítják elénk, híján vannak az idillikus hangulatnak, nem sulykolják a „Memento mori” gondolatát, nincsenek bibliai vagy antik utalásaik. Másról szólnak. Az enyészet, az elmúlás itt kulturális konstrukció, a létezés újrateremtődő formája, amelyhez a viszonyunk szükségképpen közvetett. Az épített környezetünk, a bennünket körülvevő tárgyak szükségképpen veszendőbe mennek, hogy átadják helyüket valami másnak. Ez a folyamat mintha egyre gyorsabb lenne, legalábbis ezt érzékeljük – de ki tudja persze, hogy ezer évvel ezelőtt nem valami hasonlót érzékeltek-e elődeink? Mindenesetre az, amit emberöltőnek szokás nevezni, 25-35 év, az az időtartam, amely alatt egy gyermek maga is szülővé válik, egyszersmind a környező világunk lecserélődésének is az ideje, annak az ideje, ahogy a bennünket körülvevő dolgok veszendőbe mennek. Másfelől persze a mindenkori új világ megjelenésének az ideje is, de mindazoknak, akik a régihez, mulandóhoz ezer szállal kapcsolódnak, mert ez az életük, ez az életünk, természetesen az utóbbi a fontosabb. Jovián György rom-kompozíciói erről szólnak. A lineárisan telő idő ismétlődő körkörösségében felbukkanó mulandóságról, a romokról mint önnön életünk visszhangjáról.

Mi vesz körül bennünket? Gépek. Technika. Gyártósorokról kikerült konstrukciók. Jovián romhalmazai jórészt használhatatlan, funkciójukat vesztett vagy éppen elromlott szerkezetek. Amelyek helyett vannak újabbak, jobbak, divatosabbak. Valójában szeméttelepeket látunk, a posztindusztriális világ lerakatait, amelyekben a fejlődés ütemének legbiztosabb fokmérője a szeméttermelés volumene – egyszersmind az egyik legnagyobb gond is a mindent elöntő szemét. A szervetlen anyagok, amelyek nem bomlanak el. Nincs bennük semmi fenséges – egy szeméttelep inkább visszataszító. Nem szép látvány. Csakhogy Jovián György képsorozata nem a fogyasztói társadalom kritikája – több annál: számvetés az enyészet esztétikumával. Mintha a hulladékok új életre kelnének, egy új konstrukcióban. Ez az új konstrukció pedig a képi kompozíció. Olyan „kivágásokban” láthatjuk a romos állapotú anyagokat, amelyek hangsúlyossá teszik az elhagyatottság és méltatlanság érzetét. Sorozatokban, ahogy azt a kitűnő festőtől már megszokhattuk. A képeken a természet is megjelenik, de a távolban feltűnő fák lombja vagy a vascsövek alól kitüremkedő fűcsomó itt csak háttér. Másodlagos – a festőnek az örök természettel itt nincs dolga. Pontosabban mintha megkérdőjelezné azt, hogy az ember egyáltalán hozzá tud-e még férni a természethez. Hozzáférhet-e, elérheti-e még annak az ideának a genezisét, amit pedig létezése alapjaként, otthon-metaforaként a vágyott paradicsomi kert alakzatában tételezett? Sőt, Jovián nem is kérdezi ezt, inkább állítja: az ember az eredeti természetet már régen elpusztította, s ha az itt-ott mégis felüti a fejét, ha kitüremkedik a dolgok alól egy-egy elszáradt fűcsomó képében, akkor is csak a saját maga által alkotott utánzat, a műviség alig észrevehető részleteként tudja látni. A rom redőjeként. Jovián rom-tanulmányait a geometrikus alakzatokba rendeződő gépi összevisszaság, a számos finom árnyalatot megjelenítő kolorista gazdagság uralja. És ez a gazdagság az, amivel meghaladja, elevenné és aktuálissá teszi a metafizika roppant közhelyét, az elmúlás, az enyészet gondolatát. A hétköznapi, (Tandorival szólva) talált tárgyak szépségének felmutatásával. Mert ahogyan Théophile Gautier írta A művészet című 1917-es, Babits Mihálynak ajánlott versében: „Minden rom. A művészet / örök.”

Új konstrukcióról beszéltem, de valójában dekonstrukcióról van szó. Nem egyszerűen rombolásról, destrukcióról, hanem visszabontásról: dekonstrukcióról. Annak megjelenítéséről, hogy a hagyomány milyen roppant kényszerítő erővel rendelkezik. Amikor rombolunk, akkor is építünk valamit. Nem lehet mindent végképp eltörölni – a hagyománytól nem lehet megszabadulni. Számomra ez Jovián György rombolás- és rom-képeinek ethosza. A tradíció – tetszik vagy sem – örökre velünk marad, az egyes rétegei felfejthetők, fellelhetők. Néha akkor jelenik meg, amikor senki nem számít rá. De sohasem tűnik el végleg.

Jovián György itt látható művei szeriális alkotások. Az ilyen művek esetében szükségképpen felmerül a mozgás és a narrativitás kérdése. Joviánnál nincs olyan egyenes vonalú kauzális rendszer, amely egyértelmű menetet adna az értelmezésnek. A permutáció a romok esetében egyfajta vizuális grammatikát követ: a szín- és formavariációk a téma grandiózusságát emelik ki. Más a helyzet a csendéleteknél: ott a három különböző színvilág a folyamatjelleget hangsúlyozza: a fény és árnyék változásának folyamatát. A címek is ezt erősítik: Akadémiai tanulmányok III. – Csendélet egyszarvúval reggel. Aztán ugyanez délben, ugyanez este. De biztos, hogy ugyanez? Ha jobban megnézzük, nemcsak a színvilág változik, nemcsak a fény, nemcsak az árnyék – az egyszarvú koponya-csontváza is. Apró elmozdulások tetten érhetők, kissé mintha más lenne a szemgödre például, de közben minden változatlan – ez utóbbit megfellebbezhetetlenül jelzi az óramutató mozdulatlansága. Megállt az idő? Igen és nem. Az, hogy az idő mennyire relatív, miképpen sűrűsödhet bele egyetlen pillanatba egy egész korszak, egy emberi élet teljes hossza, mindannyiunk számára jól ismert tapasztalat – de itt, úgy vélem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy az idő mindig valaki számára adott – úgy általában nem értelmezhető. A halott egyszarvúnak már nincs ideje. Időnk csak nekünk van, akik szemléljük ezt a rendhagyó témaválasztású csendélet-sorozatot, de ez esetben – a szemlélődés szempontjából – ez is inkább csak egy aspektus. Mint a fény és az árnyék. Ennyiben elmozdulás ez az impresszionisták felfogásától, akik még kimentek a „tiszta természetbe”, hogy közvetlenül megfesthessék a légkör, a napfény változását – reggel, délben és este. A 21. századra ebből szinte magától értetődő közvetettség lett. Jovián György természetesen reflektál az iskolateremtő nagy mesterekre, hiszen ő maga is mester.

(Elhangzott 2014. október 15-én Leányfalun az Aba-Novák Galériában, Jovián György Akadémiai tanulmányok című kiállításának megnyitóján.)

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu