Kulturális folyóirat és portál

2012. július 12 | Szalay Miklós | Irodalom

Hús

Szeret-nemszeret. Szorongva tépdesem sorban a szirmokat. Izzad a tenyerem, pedig most itt nem is a szeret a tét, hanem csak a test vagy a lélek. Hogy melyiket adjam el, pontosabban. Test-lélek-test-lélek… és amilyen peches vagyok, a testre jött ki az utolsó szirom. Kár, pedig de eladtam volna a lelkem! Az mindig olyan komolyan hangzik, és van benne valami szexi is. Na, mindegy: akkor hát indulok. Beköszönök a nagyszobába, lemegyek a térre, órákig ácsorgok merev arccal a Hús-felirat előtt, valami jelre várva. Már épp azon vagyok, hogy ez a nem-jel is csak jel, de akkor mégis megjön, megjön az igazi jel, és múltidőbe teszi az eseményeket.Így, visszagondolva érzem, hogy talán ezt is, mint annyi mindent, nem jól csináltam. Újpesten történt, a Főtérnél, ha ismered. Bementem a henteshez, és felajánlottam neki. Kedves kézmozdulatokkal, finoman tapogatva végigmért – jó testem volt. Puhítózni kell majd egy kicsit – mondta, miközben épp szíjas alkaromat tapogatta – de rendben, rostélyos árában átveszem. Úgy beszélt velem, mintha maszületett nebulóhoz szólna nagy-nagy tapintattal, aztán ráállított a mérlegre, levonta a beleket, a csontot, kihozta az összeget, csekken jó lesz-e, kinek küldjem, kérdezte. A feleségemnek, mondtam, itt a bankszámlaszám, ezt a tárcát kérem adja át neki, szombat 10 körül jön majd combért, olyan erős, vörös asszony, ágbogas műkorall nyaklánccal, magyaráztam, de már alig vártam, hogy levágjon. Világéletemben mindig szerettem gyönyörködni benne, ha valaki értő mozdulatokkal művelte a szakmáját, így most is megnyugtatott, hogy úgy vágott le, vigyázva, hogy holtomban ne verdessem véresre a helyiség csempéit. Vártam, hogy lepereg előttem az életem, meg azt a bizonyos alagutat is, a végén a fényességgel, de mindehelyett mindössze egy hátsó szellőzőn éreztem kiáramolni éteri testem, ki, az utcasor mögé, a poros kis udvarok fölött a háztetők irányába, lazán el. Már épp jóérzéssel eloldódni éreztem volna magam a magasságban, ez is megvolt, de szerencsétlenségemre pont akkor szemerkélni kezdett az eső, és a lelkem százfelé permetezve visszahullt a földre. Aki nem élte át, annak hiába magyarázom, milyen nehéz egy széttartó, szétoszló lélek-nyalábot újból összeterelni, valami olyan, mintha egy halrajra akarnánk ráadni a kardigánt. És mivel ráadásul épp úgy jött ki a lépés, épp Újpest polgárainak – mintegy négyszáz embernek – alakult úgy a sora, hogy részük legyen bennem, vagy másképp szólva, finomra csiszolt, érzékeny, de épp e korban kissé hasznavehetetlen lelkem egy-egy darabkája-darája beléjük szálljon.Így tehát a továbbiak leírására több módozat kínálkozik: egyfelől megírhatom megfigyeléseimet, mint megannyi szövevényes utazásomat az egyszerű, vágyakozó emberekben, meg ki is választhatom akármelyiküket, hogy írjon – úgymond ő – arról a finom változásról, ahogy egyszerre egy vaskosabb irodalmi-filozófiai élményanyag készre csiszolt, kompakt lencséit is odatarthatja önmaga és a története közé. De, mint azt talán a kedves olvasó már ki is találta, ezt is, mint annyi mást, rosszul csináltam, meg valahogy lusta is voltam a gondolkodásra. Belecsöppensz egy nyugdíjas könyvelő életébe, vagy egy fajáték-áruséba, és annyira más, mint amit vártál, hogy egyszerűen elfelejtesz okoskodni. Még emlékezni is elfelejtettem; csak éltem. Éltünk. Szerettünk, szeretgettünk, de valahogy nem csináltuk igazán jól. Kilencven év múlva, mikor végre az utolsó lélekfoszlányom is fölszabadult újpesti polgári porhüvelyéből, és újra együtt lehettem, megint ott lebegtem a város felett – olyan volt, mint valami régi szerelmes találkozás. Derült idő volt, vigyázva libbentem, tanultam a történtekbôl. A végigélt sok-sok zavart és unalmas élet szövevényéből szinte alig emlékeztem valamire, talán egy-két focizás, friss rostélyos-vásár a hentesnél, korallnyaklánc-válogatás a sarki trafikban, ilyesmik – de már nem érdekeltek. Ami a furcsa volt, hogy azok ott mind a szerelmet keresték, kicsik és nagyok, félénken, állhatatosan és elfuseráltan, és eltelt az egész életük, és nem találtak semmi említésre méltót. Így viszont én sem szállhattam föl, mint egykor áhítottam, a vágytalanság magasába, mert akkor még keresnem kellett a szerelmet. Először nimfának öltöztem, és vártam, hogy megidézzenek, hét évig, de senkit nem érdekeltem – nem volt kapás. Úgyhogy elindultam inkább, szagtalan, langyos leheletként libegtem végig az utcákon, szakértő szemmel bámultam a csajokat. Egyszerre csak megláttam őt: ott ment a Megyeri úton, szép volt, szerény és kedves, szóval igen megtetszett. Jól tudtam, hogy langyos lehelet formájában aligha egyesülhetnék vele, amúgy is egész összetéveszthető voltam a platós kamionok keltette nyári légörvényekkel, így az egyutcányira lakó fiúban ütöttem fel a tanyám. Aznap rakott össze egy erősítőt, és úgy gondolta, tovább növelhetné a teljesítményét, ha… de tovább nem juthatott, mert ekkor gondoltam egyet, gondolt egyet, fölkelt, kiment a kapun, és mindketten együtt értek a sarokra. Mintha ő lenne. A lány lépett volna tovább, de megtorpant, finoman csúsztatva visszahúzta a lábát, a fiún meg látszott, hogy 400X90 év tapasztalata sem volt elég. Vagy, hogy ennek integrálását végzi el most három másodpercben, majd ujjával finoman intve kérdi: elkísérhetlek? Ő bólint. Másnap is találkoznak, a lányon most fehér műmoherpulcsi van, 85% akril, a fiún vékony bőrkabát. Egymásba karolva indulnak el. Jómagam a tekintetét kerestem. És – milyen fucsaság – a mélységben mintha ugyanaz a 400X90 év pillantott volna vissza. Húszévesek voltak, kedvesek, de amit félig motyogva beszéltek, az enyhén szólva is untatott. Vagyis nem, nagyon is érdekes volt, mert közben mi is ott lebegtünk egymás feneketlen mélységében, 36000 évesen, vagy úgy is lehet mondanom, hogy önmagamat szemléltem. És miközben ők épp a Duna irányába ballagtak egy útbontás mellett elhaladva, én már élettel, szerelemmel betelten föl is szállhattam volna, ha akarok. De nem akartam, pedig éreztem, ahogy a tekintetek finom ide-oda-tükröződésében lassan és visszahozhatatlanul eloldódom a szerelemben.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu