Kulturális folyóirat és portál

2012. október 18 | Lászlóffy Csaba | Irodalom

Híradás Indiából

„Kénytelen vagy vándorolni a nap után, minduntalan utazol a meleghez… Mi többiek esetről esetre élünk, a történeteket emberestül, az embereket szőröstül-bőröstül úgy írjuk meg, ahogy éppen eszünkbe jut. Te igazságokat látsz és keresel, törvényeket találsz és kitalálsz. Magasabb rendű vagy nálunk, amiért sokan nem értenek, sokan haragusznak reád. Az igazat megvallva, én is irigykedem egy kissé… Kiválsz közülünk, előttünk vagy talán húsz évvel, betegebb vagy, mint mi.” (Bródy Sándor)

A metszett poharak csengése; elragadta őket a mámor. Ez már őrület, nem közönséges jókedv. Skót szoknya lebeg, a táncos tiszt fanyar arcán végigcsorog az izzadtság; a másik asztalnál néger dalokat énekelnek. A brit birodalmi gőg most ellágyulón engedékeny, s megbocsátóan férfias a máskor merev, kihegyezett fölény. „Ezek a fiúk – gondolja a magyar zsurnaliszta –, nem félnek attól, hogy egy idegen meglesi és gyengeségen fogja rajta őket… Különben én vagyok ma itt az egyetlen búslakodó, nem kell hát tartaniuk tőlem, hogy kinevetem őket, amiért ilyet még nem »pipáltam«.” Az újdonsült magyar polgár is naiv (a parasztlegényekről – amilyenek utolsó regényében dühösködnek, nekiveselkednek a nehezének, vagy csak téblábolnak – nem is szólva), de óvatos, minden ó és pláne új keletű (nyugati!) előítéletre fenemód kényes. Ezek viszont itt a messben nem tartanak senkitől, bámulatosan, szinte öntudatlanul frissek. Hová párolog uniformisukból, agyukból ilyenkor az a nagy angol fegyelem!

No persze, nem otthon látott kantin volt az. Állítólag csak tisztek számára. Szerencsére meghívták villásreggelire, elvárták ebédre is. Az ebéd kissé feszesnek tetszett, csak a feketekávénál kopott le a hadfiak képéről a smink, s ütközött ki rajtuk a gyermekes báj meg az őszinteség. Miután az őrnagy a királynéra emelt és ürített poharát letette az abroszra, már fölöslegesnek látszott eltitkolni, hogy kemény földet túró ír paraszt, wellsi mészáros ivadékait is megtalálni köztük. Kedvükre verték a blattot a kártyaasztalnál, néhányan biliárdoztak; a legtöbben betódultak a zeneterembe. Az egyik pirosdolmányos odaült a zongorához, s egy induló ütemeit kezdte verni. Az iskolás mutatványt avatott muzsikálás követte: a fiúk egymásba karolva ringatóztak a zongora körül, a szentimentális dal olyannyira magával ragadta őket, hogy a refrént már közösen fújták. „Ready and strong, marching along / Like the boys of te old Brigade…” Vacsora után a hangulat még jobban elszabadult; a biliárdozó öreg generálisoknak csak futtában szalutáltak, egyikük felkapott egy dákót s bravúros ügyességgel megforgatta a feje fölött. (Ennyi bolondozástól visszatérhetne az ő duhajkodó arisztokrata kedve bár, ha az egészség nem is.)

A székekre felállva egymás után toastoztak. A magyar zsurnalisztára – aki civil estélyi öltözetben valahogy kilógott a katonai egyenruhát feledni kész bagázsból –, utólag, napok, hetek múlva is lenyűgöző hatással volt annak a nyúzott arcú, beteges kinézésű tüzértisztnek a fellépése, aki váratlanul vált ki a csapongó társaságból, és egy ugrással az asztalra szökve komikus komolyságával – így fogalmazhatná meg talán a legpontosabban – kezdett szónokolni. Azokra emelte pezsgős poharát, akik oly messzire távoztak, mégis mindenütt velük vannak, a mosdóban, a terített asztalnál, nemcsak zászlóbontáskor. A társaság tapssal jutalmazta a bizarr köszöntőt. (Mi fogja átsegíteni s nemcsak őket az önsajnáltatás könnyeztető hangulatán? – tusakodott magában az egészség kényes egyensúlyába mióta már hasztalanul kapaszkodó J. Zs.? Aki akkor még nem sejtette, hogy Nizza napsugarainak gyógykúrája is késő már neki.

„Csak arra akartalak kérni benneteket, hogy ne felejtsétek el azt a kertet, tőlünk egy angol mérföldnyire – suttogta száraz hangon a tüzértiszt, szeme kidülledt, s az alig kivehető, némelykor csak megsejtett szavak nagyobb zsongást idéztek elő, mint a rideg, szigorú kaszárnyaéletet feledtetőn kifogástalan öltözékben és eleganciával felszolgált legkitűnőbb borok. – Abban a kertben – folytatta sötéten csillogó tekintettel (s a kimelegedett zsurnaliszta hirtelen megborzongott) – a rózsaszínben virágzó tamariskák alatt nagy darab üresség tátong; ha egyszer odaszegődhetnék kertésznek, arra kérlek, derék társaim, hogy ne felejtsetek ki a távollevők közül…Hisz nem saját akaratomból leszek ott majd, távol… Ne felejtsetek megemlékezni rólam, ti, akiket a vakondok s a szárazföldi patkányok társaságánál jobban kedveltelek…” Az erős »találattól« sokan hátrahőköltek, tán meg is tántorodtak, de aztán felhangzott kórusban a „Hip, hip, hurrá!” A tudatalattiban felkavart rémületen átsegítette őket a durva angol humor.

„Az első gondolatom az volt, hogy barátommá kellene fogadnom. Aztán eszembe jutott, hogy kevés a »haladék« és egyre több a megemésztetlen élmény. Ennek a tüzértisztnek (mesélték a háta mögött) kevés ideje van hátra. Egy mérges indiai láz rágja évek óta szervezetét, melytől – jól tudta – csak ott, az örökzöld levelű tamariskák alatt fog megszabadulni. (Akkor tanultam meg ezt a különös virágnevet.) A többiek a „távoli” barátokra gondoltak, akiket egy esztendő leforgása alatt a „Fairy India” aranysugarú napsütése örökre elvitt. Koccintgatás közben – férfimulatság ez a javából! – mégis vígan kacarásztak tréfáltak, csúfolódtak a sorssal. Önmagukkal. Ez minden erényük, ez teszi őket rokonszenvessé egymás előtt. Meg vannak győződve arról, hogy minden úgy van jól, ahogy van… De számomra egy kicsit riasztónak tűnik ez az »összhang«… Mintha nem az öreg kontinens »kikapós« gyermeke volnék magam is. Honnan hát a kételkedés s az utálat, mely, sokszor már azt hiszem, idő előtt megöl?!”

Még gyakran hitegeti magát, miközben mint sunyi állat, rejtőzködik benne a láz. Alattomosan befészkelődött bensőjébe, onnan üzenget ki ugatva, s mikor a kin már tűrhetetlenné válik, egymásra vicsorognak. Mikor még a romantikától balgán s a párizsi tivornyák mágusaitól, céhtanoncaitól, többnyire dilettáns haszonlesőitől körülajnározva szajkózta, hogy boldog az, akiben valamilyen démon lakozik. Képtárakban, gótikus templomokban, elegáns éttermekben és olcsó lebujokban kereste – nem csupán betegségére – a gyógyírt. A múlt mérgeinek ízére ismert ételben, italban, szerelemben, mindenben. Petyhüdt keblű lotyók lelógó kövér hassal, hiú hiúz- vagy unott macskatekintettel: a civilizáció megannyi romlott falatja, szétspriccelt sperma, kiköpött flegma; mégis őrajta, a kiábrándult mágnásivadékon szánakoztak egy idő után!… Indiában egész éjszakákat töltött virrasztva a csillagok alatt. Örökös várakozás, szorongás, mintha bűntudatától akart volna szabadulni. Férges hazugságok helyett félig vad, kultiválatlan világban lepra (a csonkaság irtózata), és tízezreket pusztító ragályok. Áradás idején, hiába a gyarmattá tett új országrészek, a királyné parancsa sem segít; akkora az éhség, hogy a holttetemek elől menekülő majmok teljesen lekopaszították a fákat, a méhálcákat is felfalták, s elropogtatták még a vörös hangyarajokat is.

S mégis akad olyan lebírhatatlan lény, aki anyja halála után irtózva hagyta hátra a fehér faj világrendjét vakon szolgáló atyját (vajon amiatt is, mert büntető ezredet vezényelt?), s a kíméletlen reumatikus láz ellenére, mely hónapokra ágyba döntötte, fejébe vette, hogy megtanul perzsául, afgánul; a hindu és a punjabi nyelvet már jól beszéli. „Ez Mian Mir, az angol szigetről nézve egy darab paradicsom télen – avatja be J. Zs.-t kedélyesen az új barát –, nyáron azonban az angolok »a fehér ember koporsójának« nevezik (coffin of the white people). A 42 fokos hőséggel kevesen képesek megküzdeni, elnyel a mocsaras vidék. A kolerasátrakat kellene látnia, hogy megértse: miért környékezte meg őt is az öngyilkosság gondolata, meg az őrült vágy, hogy elmeneküljön a tibeti fennsíkokra!

Sétára indul ifjú barátjával, aki épp egy csinos házra mutat: „Ez a klub, valóságos trópus közepén – mondja. – Látja, az a kert ott?… Az ezredes lakott itt.” „Az ön atyja?… Már nem lakik itt?” „Meghalt. A nyáron napszúrást kapott.” Továbbmennek. „Abban a nagy épületben a volt tábornok rezidenciája. Kellemes fickó volt, jókat mulattunk nála.” „Most miért tartják zárva?” „A lányukat gyászolják. Az ősszel halt meg tífuszban.” Végül J. Zs. mutat egy közeli bungalóra. „Itt ki lakik? Eléggé elhanyagoltnak látszik…” „Itt az őrnagy fekszik vérhasban. Ha egyáltalán életben van még.” A pesti zsurnaliszta sietve jegyezget (indiai híranyagnak tán nem is lesz rossz): „A punjabi királyságnak 15 millió lakosa van, s az elmúlt héten 30 ezer ember halt meg az intermittens láz következtében. A csatornázás magával viszi a bennszülöttek jó részét – az anyaföldbe.”

A mulatozó angol bajtársak kijózanodva, kora reggel kint templomépítésbe fogtak. Nyilván nemcsak imádsághely lesz a visszatérő himlő és kolerajárvány idején. Az ő számára azonban nincs olyan boltív vagy fedél, amely megóvhatná, megszabadíthatná saját története nyomorától, a mellkasa alatt tüzesen szikrázó (hamis) gyémántoktól. Egyszer ki ne gyúljon minden ott belül. Ki fogja helyette megírni a kiválás genezisét? Erőfeszítéseket tett és tesz, habár lehet, hogy a tüdőláz tiltakozás az élet szörnyűségei, ocsmányságai ellen. Az agylágyulásos ürességben minden nehéz lélegzetvétel egy tűrhetetlen titok; de képtelen kiizzadni, kiköhögni magából őket.

Álmában aztán minden ismétlődik: a birtoklásvágy és morális pusztulás képei, a húsába költöző pondrók, s Isten nyugodt lélegzete.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu