Kulturális folyóirat és portál

Hajdú Farkas-Zoltán

2020. szeptember 15 | Tóth Hajnal | Irodalom

Három bőségszaruból meríthetek ihletet

Az idén a Román Írószövetség a magyar szerzőnek járó díját Hajdú Farkas-Zoltánnak ítélte oda. A csíkszeredai születésű, 1987-ben politikai okokból Németországba emigrált íróval, műfordítóval, néprajzkutatóval, rendezővel ennek apropóján készítettünk interjút.

 

– Mit jelent Önnek a Román Írószövetség díja?

– Ez az első elismerés, amit írói munkásságomért kaptam. Megtisztelve érzem magam.

– Miért választotta legutóbbi, Csonkamagyar 1919 című regénye témájául ezt az esztendőt? Miként adódott az ötlet?

– A regény a -né című könyvsorozatom negyedik része, amelynek két főszereplője, a dunavecsei Weiß Lujza és a cseh-sziléziai Haissig Heinrich 1913-ban Polában kötnek házasságot. Itt vészelik át a háborút, de 1918 legvégén kiutasítják őket a már olasz fennhatóságú városból. Jägerndorfba kerülnek, Heinrich szülővárosába, amit közben átkereszteltek Krnovnak, és a fiatal Csehszlovák állam része. 1919-ben Cseh-Sziléziát éppúgy elcsatolták, mint Erdélyt. Ez az az év, amelynek során Európában milliók kerültek megalázó kisebbségbe. Lujzát és Heinrichet sorstársamnak érzem, innen származik az ötlet, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem ezt a végzetes évet.

 

Kávézás Kafkával, borozás Joyce-al

– A regényben megjelenik többek között Babits Mihály, Bartók Béla, Bánffy Miklós, Csinszka, Füst Milán, Franz Kafka, Kassák Lajos, Móricz Zsigmond. Melyik szereplő, melyik karakter a legkedvesebb önnek? Továbbá: ha vissza lehetne menni az időben, kinek a bőrébe bújna legszívesebben? Vagy melyikőjükkel ülne le kávézni, poharazgatni, beszélgetni egy jót?

– Nehéz választanom, hisz ezek a szereplők a maguk módján mindannyian kedvesek számomra, viszont a bőrébe egyiknek sem bújnék. Kávézni Kafkával szeretnék a prágai Café Louvre-ban, poharazni meg Joyce-al a zürichi Zeughauskellerben, ahol természetesen az író kedvenc borát, a Fendant de Siont innánk – biztos el is fogyna néhány palack belőle.

– Milyen volt a regényhez való anyagok gyűjtésének, a dokumentálódásnak az időszaka?

– Izgalmas. Óriási anyag állt rendelkezésemre, élvezet volt mérlegelni, válogatni, úgy összeilleszteni a cselekményszálakat, hogy az olvasó is felfedezze az általam teremtett világ szabályait.

– Milyen volt az együttműködés Vidák Zsolt grafikusművésszel, a regény illusztrátorával?

– Vidák Zsolt már két kötetemet illusztrálta (A homályban maradás ösztöne, Békebeli 1913), félszavakból is megértjük egymást. Az egyéves, közös munka legkedvesebb élményei közé tartoztak az e-mailben érkező, újonnan elkészült illusztrációk, élvezetes volt látni, ahogy képpé sűrűsödnek a sokrétű cselekményszálak.

– Az íráshoz mi ad Önnek ihletet?

– Erre a kérdésre hadd válaszoljon helyettem Ipse a Ki ez az ipse? című könyvemből: „Van egyfajta ember, akit nem hagy békén az alkotás, a kényszer, hogy betűvel, színnel, hanggal valami újat létrehozzon. Ez áldott állapot, katartikus érzés: kiúszni a végtelen óceánba, új partokat felfedezni. Ilyenkor az ember közege mindig a magány, mert szükségszerűen megfeledkezik mindarról, amit hazai kikötőjében hagyott. Magányosan áll a nagy folyam partján, eltökélten figyeli a víz sodrását, arra a pillanatra várva, amikor valaki odasúgja neki: Most ugorhatsz! És ugrik, nyugodtan, mert tudja, hogy ott bent valami olyasmiben lesz része, amiben a biztonságos parton soha. A part a barlangbeli árnyék; a habok sodrásában megszabadulhat tőle. Boldogan elterül a vízen, úgy érzi, egyedül van a világon, kiválasztott, akinek a parton érthetetlennek tűnő, kellemetlen összefüggések itt világosak és jólesőek. Lebegő magánya boldogítja. De csakhamar fenyegető örvények ölelik át combját, karját. Fejét lehúzzák a mélybe. Kapálózni kezd, levegő után kapkod, egyetlen vágya, hogy újra leheveredjen a napszítta, szúrós füvek partjára, és a fák közül előlépjen a nyáját legeltető pásztor.”

– Miként határozta meg írói mivoltát az erdélyi magyar és erdélyi szász származás és kultúra?

– A magyar és német kultúra mellett a román is nagyban befolyásolta szellemi eszmélésemet. A szerencse fiának érzem magam, hogy gyerekkoromtól fogva háromnyelvű vagyok, három bőségszaruból meríthetek ihletet. De az írói mivolt nemcsak a nyelvre vonatkozik. Én a szemlélet tágasságát is odatartozónak érzem. Hogy is mondja Danton Büchner drámájában? „Mindig ugyanabban a kabátban szaladgálni, mindig ugyanazokat a ráncokat vetni. Szánalmas dolog olyan hangszernek lenni, melynek húrja csak egyetlen hangot ad.”

 

A periféria előnye

– A járványhelyzet miatt a kulturális élet is nehéz helyzetbe került. Ön hogyan éli meg ezt az időszakot?

– Magányos ember vagyok, hogy„animálisra” fordítsam a szót: megveszekedett könyvmoly és éjszakai bagoly. Imádom a családomat, feleségem, lányom, fiaim, unokáim okossága és szeretete mindenfajta szociális igényemet kielégíti. A közéletben sohasem vettem részt, bizony előnye is van a perifériának. Nem érzem nehéz helyzetben magam, de persze sajnálom, hogy Bukarestben nem vehettem át a díjat, és a csíkszeredai könyvvásáron sem lehetek ott. És persze alig várom, hogy elutazhassak Jägerndorf-Krnovba, hogy anyagot gyűjthessek a Nem kikötő hajóhoz, a sorozat ötödik kötetéhez.

– Mit jelent önnek a Bookart Kiadónál végzett tevékenysége?

– A Bookart a horgony számomra. Egyrészt mert öcsémnek, Hajdú Áronnak köszönhetem, hogy könyveim az általam megálmodott formában jelenhetnek meg – hál’ istennek a Bookart habitusa éppen ellenkezője a népszerű regények ideges kiadóiénak, akik az „átlagos olvasót” azzal kényeztetik, hogy nem kényszerítik gondolkodásra – no, meg Hajdú Krisztinának, aki profi módon végzi a tördelést. Másrészt izgamas szellemi kalandnak tartom a szerkesztést és fordítást is: augusztusban jelent meg Bartos Tibor csodaszép könyve, a Sosemvolt cigányország, amit én szerkesztettem, s hamarosan az olvasó kézbe veheti Hans-Erhard Lessing könyvét a bicikli kultúrtörténetéről, ezt Domokos Zsófiával fordítottuk magyarra.

– Jelenleg min dolgozik, lett légyen az prózaírás, műfordítás vagy film?

– Említettem, a -né ötödik kötetén dolgozok, és gyűjtöm az anyagot két újabb regényhez. Közben Takács Ferenccel szerkesztem a méltatlanul elfelejtett Bartos Tibor nagyszabású önéletírásának első kötetét (Arany vasmacska), és írok egy szinopszist (noha ez nem tartozik a számomra kellemes foglalatosságok közé!), mert dokumentumfilmet szeretnék készíteni erről a titokzatos Bartosról, Keveseket szerettem, azokat is utáltam címmel.

 

Címlapkép: Hajdú Farkas-Zoltán író Leánder fia társaságában

Fotó: Hajdú Kinga

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu