Kulturális folyóirat és portál

2020. november 5 | Magyari Sára | Társadalom

A halszagú nyelvrokonok és a halványuló Szíriusz

Áprilisban van a magyar nyelv hete. Ennek apropóján feszegetjük a húrt a magyar nyelvrokonság témájában. Most arról szól a fáma, hogy miként állapítható meg tudományos módszerekkel, hogy két vagy több nyelv rokon-e. Hány elmélet él a köztudatban a magyar nyelv eredetét, rokonságát illetően? Mi lehet az oka, hogy ma is elutasítják a tudományosan alátámasztott finnugor rokonságot? És mire jó ez nekünk, de főleg másoknak?

(Constantinovits Milán)

Napjainkban reneszánszukat élik az alternatív nyelvelméletek, térdig járunk a sumér, inka, szanszkrit, kínai vagy épp hun nyelvrokonításokban. Vajon mi az oka annak, hogy a tudományos konszenzust felrúgva új és új elméletek szökkennek szárba, illetve régi, délibábos rokonítások kerülnek újra az érdeklődés homlokterébe?
Talán a legkézzelfoghatóbb magyarázat az lehet, hogy a nyelvrokonságot, illetve a magyar őstörténetet mindig is övezte valamiféle misztikum. A források relatív hiánya, a középkori krónikák, nyelvünk elszigeteltsége kiapadhatatlan inspirációt jelenthet a nagy világmegfejtésekhez, áltudományos nyomozásokhoz. Márpedig a nyelvet mindenki használja, sokkal közelebb áll hozzánk a mindennapokban, mint a kvantumfizika vagy épp a génsebészet.
Másrészt kitapintható szándék a magyarság egyediségének, utánozhatatlanságának, sajátos népkarakterének igazolása. Mások vagyunk, elkülönülünk a minket övező szláv, de tágabban az újlatin vagy épp angolszász kultúrkörtől, ennek okát-nyomát pedig a múltban kell feltárnunk. Ez a különállóság-érzet gyakorta társul kiválasztottságtudattal, ez esetben pedig a minél unikálisabb, minél magasztosabb származás azonosítása válik céllá. Így jöhetünk a Szíriuszról, lehetünk az inka birodalom leszármazottjai, vagy épp eredeztethetjük nyelvünket a hunoktól (akiknek a nyelvéről jószerivel semmi biztosat nem tudunk egyébként).
Mindezekre rárakódhat egyfajta idegenkedés is az Akadémiától, az akadémikus tudományosságtól. Egy kevéssé megközelíthető, „önhittségében” vitába sem bocsátkozó, a hétköznapi ember számára ismeretlen testület. Amely kinyilatkoztat, és utána megfellebbezhetetlenül képviseli sarkos igazságait. Innen nem nehéz különféle összeesküvés-elméleteket szőni, hogy miért is „viselkedik” így az Akadémia, milyen nemzetrontó, titokzatos célokat akar ezzel elfüggönyözni. Vagyis a hivatalos tudományossággal szembeni averzió is táplálhatja a komolyan vehetetlen, ám viruló teóriákat.
Ennél sötétebb aspektusa az alternatív elméletek terjesztésének az üzleti érdekeltség. Magyarországon könyvesbolthálózatok, előadás-sorozatok, nyári táborok épültek a hivatalos tudományosságtól eltérő nyelv- és őstörténeti tanok hirdetésére, és bizony komoly vevőkör is alakult ki körülöttük. Így a fanatizmus mellett az anyagi szempontokat is számba kell venni, amikor az „alternatívok” népszerűségét vizsgáljuk.
Azért is különösen érdekes, hogy különféle nyelvrokonság-elméletek élnek a köztudatban, mert bár egy évezred homályában kell keresnünk nyelvünk eredetét, és igen kevés írásos emlékre támaszkodhatunk, mégiscsak egy tudományterület eredményeiről van szó. Ezeket a kipróbált és elfogadható módszerekkel igazolt kutatásokat oly könnyedén kérdőjelezik meg az alternatív nyelvelméletek hívei, mintha a Pitagorasz-tételt vagy épp az atomok létét vonnák kétségbe. Tegyük hozzá, az oltásellenesség és a laposföld-hívők korában azért nem volna illő ennyire meglepődnünk.
Rögzítsük azért azt is, hogy a finnugor nyelvrokonság kevésbé izgalmas, mint a délibábos rokonítások. Sokkal kevésbé misztikus, mint a sumér civilizációval való összevetés vagy épp az Atlantiszról vélt exodus. És akik romantikát keresnek a tudomány helyett, azok bizony nem a finnugor rokonságot fogják preferálni.
S akkor hogyan is érdemes közelíteni a délibábos elméletekhez? Szentgyörgyi Rudolf nyelvészprofesszor ajánlását érdemes felidézni, aki úgy vélekedett, hogy az emberi fantázia és a szórakoztató irodalom sok mindent elvisel, mindenki megtalálhatja a magának legkedvesebb nyelveredeti vallást, de ezt ne tekintsük tudományos ténynek. Őrizzük meg inkább a science fiction mindent elbíró dimenziójában.

(Magyari Sára)

Állítólag több mint 260 „elmélet” van arról, milyen eredetű is lehet a magyar nyelv, mely nyelvekkel rokonítható: a rokontalanság elméletétől kezdődően egészen odáig, hogy már Jézus is magyarul beszélt, igen színes a paletta, s ez is jelzi, valamiért nagyon érdekli a (mai) magyar embert, hogy mi is az igazság: kik vagyunk mi, honnan is származunk? Alapvető kérdések ezek, amelyek ott vannak az egyénben s ott a közösségben, de jól is van ez így. A válaszok sokféleségére is mondhatnánk, hogy egészen helyénvaló, mert ha az ember nem tud valamit biztosan, akkor majd kevésbé biztosan ugyan, de sokkal nagyobb érzelmi töltettel kreál hozzá magyarázatot – és azt el is hiszi. Mindenáron. S mivel az ember hiedelemhordozó közeg – meg is bocsátanánk neki, ha nem okozna ekkora kalamajkát minduntalan ez a kérdés. Mert mikor az ember nyelvész lánya elmegy könyvbemutatóra vagy egy előadást megtartani az igazi emberek közé, akkor két alapvető kérdést mindig feltesznek neki: az ugye úgy helytelen, hogy kezdetűt, és hogy akkor honnan is ered ez a mi szép, nehéz, képszerű, nehéz, megint nehéz magyar nyelvünk?
Régebben megpróbáltam elmagyarázni a finnugor rokonság bizonyításának lényegét, mely a hangalaki és hangtani hasonlóságokon alapszik, a közös eredetű szókészleten és a nyelvtani rendszer egyezésein. Igyekeztem szemléltetni, hogy ne a szavak szintjén próbáljanak hasonlóságot vagy különbséget keresni, mert az nem elégséges, hanem a hangtörvények megfigyelésében vagy a ragozási sorok egyezésében keressenek hasonló tendenciákat (pl. a birtokviszony kifejezése a rokon nyelvekben hasonló módon történik: magyarban kezem, vogulban kātәm, lapp nyelven giettam). De mindhiába! Nem hittek nekem. És ez a lényeg, hogy nem hittek. Mert úgy tűnik, ez a rokonság téma hit kérdése, és nem tudásé. Ezért talán mi nyelvészek, magyartanárok is hibásak vagyunk. Tapasztalom, hogy a szaknyelv nagyon messze áll a hétköznapi ember beszédmódjától: nem értik az emberek, hogy mit mondunk. Mi kutatók, egyetemi oktatók talán nem fektettünk elég energiát a közérthető, tudománynépszerűsítő programokba, és nem jutott el az emberekhez, érthető módon, hogy – mai tudásunk szerint – a magyar az uráli nyelvek közül az ugor ágba tartozik és közvetlen rokona az osztják és a vogul (saját elnevezésük szerint manysi és hanti).
Valahogyan azt sem tudtuk elmondani közérthetően és meggyőzően, hogy a különféle korai forrásokban a magyar nép nagyjából 12 néven szerepel: pl. madzsar, baskír, hun, avar, onogur, szkíta, szauromata stb. Mert az úgy van, hogy egy nép megnevezi magát valahogyan (mi azt mondjuk, hogy magyarok vagyunk), és a többi nép is megnevez minket valahogyan: pl. a románok vagy úgy neveznek minket, hogy maghiari vagy unguri (árnyalatnyi különbség van a két elnevezés között, de erről majd máskor), az angolok Hungariansnek, a németek ungarnnak, az oroszok венгры-nek (ejtsd vjéngré) mondanak. És kutya legyek, ha átlagemberként értem és elfogadom, hogy ez a sok elnevezés ugyanazt az egy nyelvet és nyelvközösséget jelöli.
Én nem vagyok nyelvtörténész, kutatóként értem és elfogadom azt a tudományos bizonyítási módszert, amely elvezetett a mai rokonsági elmélethez. S ugyancsak kutatóként főként az érdekel, miért van szüksége egy-egy közösségnek az alternatív eredetelméletekre, mire jó az nekik. Mert ez is igen érdekes kérdés.
Antropológiai sajátja az embernek, hogy önmagát szembeállítja a másikkal, és szerencsés helyzetben a sajáthoz pozitív értékeket társít, a másikhoz negatívakat. Viszont néha ott vannak a tények is. Ilyen lehet, amikor összemérve az erőnket, huzamosabb ideig vesztesek vagyunk (ez most nem a magyar foci), vagy számokat hasonlítunk össze: pl. van kb. 15 millió magyar a világban, és van majdnem 1,5 milliárd kínai. S akkor már árnyalni kell azt a képet, hogy mi vagyunk a pozitív tartományban. Állítólag a kis népekre jellemző egyfajta paranoid történelemszemlélet: valamikor nagyok voltunk, mi voltunk a legnagyobbak, de összefogtak ellenünk (sokan, mert ketten nem bírtak volna el velünk, tehát nagyon sokan, pontosabban az egész világ), így legyőztek és elvettek tőlünk sok mindent. Például a nyelvünk kialakulásának eredeti történetét. De sebaj, mert mi visszatalálunk az eredethez és megtaláljuk hozzá az ilyen-olyan bizonyítékokat is. És a lényeg az, hogy ettől kevésbé érezzük magunkat rosszul a világban, mert valamiért jobb nekünk, ha azt érezzük, hogy ellopták, eltitkolják, elvették.
Nem is lenne evvel semmi gond, ha ezeket az elképzeléseket hiedelemként kezelnénk, de a valóságban családok, baráti kapcsolatok, szakmai fórumok bomlanak szét, mert pártoskodunk, mert az egyik ebben hisz, a másik abban, s így szépen lassan szétforgácsolódunk. Pedig az igazság az, hogy a magyar nyelv egy klassz nyelv: mindent el tudunk vele mondani, amit szeretnénk; énekelünk, írunk, olvasunk ezen a nyelven; vannak színházaink, egyetemeink, rádióink, tudományos akadémiánk ezen a nyelven. És én szeretem ezt a nyelvet – mert az enyém. Ez az egyetlen objektív érvem rá. Az összes többit nyelvészként vagy elfogadom, vagy cáfolom, de magánemberként ez ilyen egyszerűen működik. S hogy kivel rokon, honnan ered, majd a tudomány bizonyítja, a tanárok elmondják: s akkor én büszke leszek arra – vagy nem.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu