Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 28 | Tar Károly | Irodalom

Hajnalban vadnyuszik ablakom alatt

     fénypártás lány járt nálam az éjjel
közös párnánkon bársony a nyoma
kerek fele belefért ölembe
kipattant szépen szemhéjam mögül
copfja szivárvány hajnali kedvemen
trillázva leng magányom szárnyán

1.

Testem rég elfelejtette a feleségemet, amikor meglepett azzal, hogy újra nőre vágyott.
Nem emlékszem, hogy holmi kéjes álom biztatott volna, de az ilyesmi akaratlanul is előfordul az olyan talpig férfiak esetében, amilyen én vagyok, és akiket elkerülnek a prosztatagyulladásokkal járó nemi kedvetlenségek.
Elég az hozzá, három lábon keltem fel az egyik kora reggel, s mert nem vagyok babonás, nem érdekelt, hogy a három közül melyik a bal. Ifjúember koromban, társaimmal együtt büszke voltam az ilyen jelenségre, kötelező katonai szolgálatom alatt, többen is fennhangon dicsekedtek a közös hálóban, hogy szívesen látnának valamely lánycsapatot friss uborkaszedésre.
Nyolcvanon túl, az ilyen pasik, mint amilyen én vagyok, könnyen isteni jelzésnek vagy figyelmeztetésnek veszik az ilyen jelenségeket, de én nem éreztem tehernek, és angyali üzenetnek sem, mert a feleségem halála után messze elkerültek a földre szállt angyalok, nem találtam magamban akkora hajlandóságot, hogy szép szavakkal, nyájas képet és sóvárgó tekintetet mutatva, legalább egy-egy éjszakára befogjam és megszelídítsem őket. Olyanok ők, mint a szelídséget mutató galambok, körülöttünk röpködnek egész életünkben, és mi kedvünkre kezünkből etetjük őket.
Álmomban egyszer egy szőke nő megkérte a kezem. Mindkettőt gondolkodás nélkül odaadtam volna, de tudtam, hogy ez csak álom, hiszen szokásainkat követve, az idősek tanácsát követve, már harmincadik évem előtt megnősültem.
Életem úgy alakult, hogy ősi mesterségükért nőknek eddig még nem kellett fizetnem.
Akik valamiért vigasztalni akarnak, szép öregembernek mondanak. Fiatalabb koromban sem voltam éppen taszító képű, az ördögnél bizonyára valamivel elviselhetőbb, mindenben csak közepes ember.
Amióta kitanultam a bútorasztalos szakmát, jó tulajdonságaim közé tartozik, hogy odaadóan bársonyossá simogatok minden fafelületet. A kezem alól kikerülő biedermeier asztalok gömblábát, a támlaszékek karcsúságát, a sarokvitrinek fényét és a rekamiék hívogató szépségét a Mancikák gyönyörű alkatrészeihez hasonlítom, s elmondhatom, hogy a fa szelíd melege okozott már nekem olyan szívdobogtató örömet, amilyennel csak az igazán odaadó szépasszonyok képesek megajándékozni az embert.
Szabó Károly hídelvei asztalos-kárpitos műhelyében tanultam a szakmát.
A nagyállomás közelében laktunk, egy ócska bérház második emeletén. Elődeink szokás szerint ragaszkodtak a nagycsaládos együttléthez, de a sors kegyetlensége folytán apai nagyapámat nem ismertem, mert szófogadó ember lévén, hadnagya buzdítására Isonzónál egyszerre kapta el a lelkesedés és a méreg, ész nélkül kiugrott a lövészárokból és hősi halált halt az olaszok hegytetőre állított latrinájának elfoglalásáért vívott egyenlőtlen küzdelemben. Nagyanyám, fáradságot nem ismerve, kiderítette, hogy szeretett urának nemcsak az ellenség golyóit kellett kerülgetnie, hanem az osztrák–magyar monarchia csapatainak bosszantására, az állóháború során telítődött olasz latrinák völgybe tartó sajátos szagú tartalmát is.
– Szar helyzet volt – mesélte nagyapám egyik bajtársa, aki hasra vágódott a pöcegödör rájuk zúdított híg levében, és szerencsésen megúszta egy sarkába fúródott golyóval. Nagyanyám időnként ötórai teán vendégül látta ezt a háborús rokkantat, tőle tudom, hogy az életnek sokszor irtóztató a szaga.
Miksa bácsinak egyébként átható bagószaga volt, és mert nagyanyám nem kért belőle, előkelő özvegy maradt. Hadiözvegy.
Anyai nagyapámat sem ismertem. Azt mesélték, székelykocsárdi szegény ember volt, anyám szerint rá hasonlítok. Magas a homlokom és lapátfüleim majdnem szabályosan elállóak, ha megerőltetem magam, még most is úgy mozgathatom őket, mint az elefántok, amikor legyezik magukat. Füleim, ellentétben valamikori átlagos, a használatlanságtól egyre zsugorodó falloszommal, folyamatosan növekednek. Nem tudom, miért van ez így, eleinte azt hittem, hogy gyengülő hallásom miatt. Egy darabig mindkettő hosszát, szélét naponta colostokkal mértem, de most már nem izgat, növekedését-zsugorodását megállítani amúgy sem tudom.
Nagyapám emlékére kaptam a Lőrincz nevet. Anyám ezzel kívánta bizonyítani, apja előtt, amikor az reményei szerint, valahonnan előkerül majd Amerikából, hogy nem felejtettük el.
– Áldott jó ember volt – sóhajtotta olykor anyám, pedig sohasem látta az apját, mert még az anyja hasában üdült, amikor nagyapám megérezte az első világégés szelét, és nagy hirtelen úgy otthagyta Emma nagyanyámat, mint Szent Pál az oláhokat. Ez lehetett az oka annak, hogy apám hiába kardoskodott a nekem szánt Pál név ősi szépségét és tömörségét dicsérve, anyám a szülőágyban is hajthatatlan volt. Miközben agyam lágyabb részét mutattam a zordon külvilágnak, nyögései közötti szünetekben olyan csatarát csapott, hogy a bábaasszonynak kellett közbelépnie, s csitítani apámat, nehogy elriasszon a világrajöveteltől. Miután pedig oktalanul előmerészkedtem, azzal vetett véget a szülők befejezhetetlen vitájának, hogy istenesen lehordta őket, amiért nem gondolnak azzal, hogy az ilyen perpatvartól összemegy, vagy mit tudom én, teljesen elmegy az anyám teje. Hála az okos asszonyságnak anyám tejében nem esett kár, olyan finom volt, hogy hároméves koromban időnként ölébe kérezkedve petőfisen „csüngtem mellén szótlanul, mint gyümölcs a fán”. Ott szunyókáltam kedvemre, s ezzel anyámat is mentesítettem a sokféle házimunkától. Csoda, hogy most is ilyen bubukálásra vágyom, s ezért vizsgálom olyan kitartóan, mondhatnám önkéntelenül beléjük felejtkezve a női kebleket, hogy meggyőződjem, alkalmasak-e bús fejem pihenőhelyéül.
Az biztos, hogy édes szülőanyám, nemcsak másoknál, hanem saját magánál is mindig többet tudott, mert apró termetével szemben, önbizalmától dagadó hite öröké terebélyes volt. De lehet, hogy inkább csak az átlagnál akaratosabb volt a természete. Nálunk mindig övé volt az utolsó szó. Azt is szemrebbenés nélkül állította, hogy az anyja hasából is látta imádott apját, s azóta sem volt olyan jó dolga, mint akkor.
Hogy valójában milyen dolga volt gyermekkorában? Erről képet alkothattam rövidnadrágos koromban, amikor egyszer meglátogattuk falujában Emma nagymamát. Apró sárházban lakott. Mi a tisztaszobában aludtunk, miután étkezések előtt a nyári konyhában ücsörögtünk, amelynek szürke egén sötét légyfelhők gomolyogtak. Féltem, hogy eleszik előlünk a vacsorát.
A csirkepaprikásnak való csibék lefekvés előtti egészségügyi sétájukat végezték. Emma nagyanyám hirtelen felkapott egyet közülük, és szűk félóra múlva, asztalon volt a vacsora puliszkástól. Anyám imádta az anyja kosztját. Nekem a csirke zúzája jutott és a szomszéd bocija, aki elől igyekeztem elinni az összes tejet. Nővérem utálta a tejet. Jószívű voltam már akkor is, benyakaltam mind, amit a törött fülű bögrében nekünk szánt a szomszéd. A nővérem aztán még szűzlánykorában meghalt. Elütötte egy állomásra siető taxi.
Tejimádatom jutalmául erős, egészséges fogaim nőttek, negyed-évszázadonként egyszer megyek fogorvoshoz. Mielőtt elhagytam hazámat, elnehezült a fejem. Szülővárosom legidősebb fogorvosa számba pakolt jó néhány uncia aranyat. Sejtem, hogy tizennyolc karátossal dolgozott, és úgy érzem, ez feljogosít arra, hogy aranyos embernek mondjam magam. Azt, hogy egynegyedem milyen más anyagból van, nem kutatom, meghaladja iparos szintre nem könnyen emelt tudásomat. Reszketett fogorvosom keze, pedig nem nagy értékről volt szó. De csak ennyi az összvagyonom. Hova dugjam, ha nem a számba. Ha lenyeltem volna, másnap vagy harmadnap keresnem kellett volna újabb rejtekhelyet. Jól van ez így. Szerencsére, csak zápfogaimat kellett pótolni. A sok „pofa be!” parancsra megszoktam, hogy ritkán nyitom nagyra a szám, ha nem jön világunkra egy újabb auschwitzi gyűjtőszenvedély, aranyaimat magammal viszem a sírba, hogy évszázadok múltán legyen minek örvendjenek a régészek.

Emma nagymama nem szerette a várost, de egyszer mégis behozták mentővel, és kivettek a hasából egy kisebb káposztafej nagyságú daganatot, amit a szénásszekér elszabadult nyomtatórúdja okozott valamikor a két világháború közötti egyik nyárvégén, szénahordáskor. Karcsú öregasszonyként utazott vissza a falujába. Élt vígan, összesen nyolcvankét esztendőt.
Életemre inkább a másik nagyanyámnak volt jótékony hatása. Szerencsésnek mondhatom magam. Van, akinek, mert elfogynak időnap előtt, egyáltalán nem jut nagyszülő.
Régi szomszédainktól tudom, Róza nagyanyámat lány korában családnevével bosszantották. Segges Rózsi volt a neve. Régi irataiban két g-vel írták a nevét, de nagymamám így is szégyellte, és egy g-t spórolva, igyekezett enyhíteni örökölt családi nevének vaskosságán. Hiába vigasztalta az apja, hiába büszkélkedett, hogy a város első népszámlálásakor már itt éltek ősei, nagyanyám pirult, amikor nevén szólították. Állítólag ezért maradt ki az iskolából a hatodik elemi után. Különben sok mindenből kimaradt. A harmincas évek elején kimaradt a dohánygyárból is. Gerincbántalmai miatt. Akkor már nagyapám nevét hordta. S hordta volna büszkén a gyárban is, ha le nem nyomorodik. Sanda gyanúm, hogy nagyapám neve is közrejátszott abban, hogy éppen az ő felesége lett. Helyébe én megtartottam volna leánykori nevemet, és megtoldottam volna a férjem uram nevét vele. Joó Segges Roziként ma is menő nevű lett volna. Csakhogy annak idején, a társadalomtudományok fejletlensége miatt nem értettek eléggé a markentingmixhez. Ezért aztán pechje volt. Öregjeink örökké vicceken törték a fejüket. Azzal szórakoztak, hogy vajon mekkora a nagyanyám pechje.
Nagyapám ugyancsak tősgyökeres kolozsvári család sarja, neve után sikeresebb életpályát érdemelt volna.
– De nem volt hozzá érkezése – mesélte Rózsi nagyanyám.
Joó Jenő nagyapám beleszületett az akkoriban virágzó suszterségbe. Kellett a lábbelit készítő ügyes kéz, még akkor is, amikor egy okos és pénzes zsidó ember kitalálta, hogy a Dermata gyárban egyesítve a tímár-, a cipőfelsőrész- és a cipészmesterséget, nagy mennyiségben olcsó árut dobhat a piacra. Ezután a suszterapák, ha volt cseppnyi sütnivalójuk, ugyancsak meggondolták, hogy fiaikat a saját mesterségükre tanítsák.
Így történt, hogy apám borbélymesterséget tanult, s néhány esztendeig jobb sorsára várva, a boldog békeidőkben odaadással csattogtatta ollóját a Szamoson átvezető vashíd közeli borbélyüzlet segédjeként. Nagyapámnak be kellett érnie az első világháborús – post mortem – hősi halott címmel. Egyetlen fia ifj. Joó Jenőként vonult be a város borbélyainak előkelő társaságába. Ő volt az én szeretett apám. Én csak az egyik szeretője voltam. Fiúi szeretettel szerettem. Girardi kalapot hordott, csokornyakkendőt, sétapálcát, finom szarvasbőr kesztyűt, cipője színéhez illő kamáslit, esős, sáros napokon kalucsnit húzott. A háború elvitte a régi divatot, szokásaink javát is a bombázás, apám régi ruhatárával együtt. A kalucsni a második világháború végén, amikor utcáink télen-nyáron elhanyagoltan szemetesek, sárosak, piszkosak és porosak voltak, még divatban volt. Némi utálattal magam is használtam.
Mire felcseperedtem, Rózsi nagyanyám elnyűtte az ószerestől vásárolt karosszékünket, amit aztán a közeli Boldog utcai asztalosnál, a mi kedves és szomorú Szabó bácsinknál javíttattunk.
– Jó munkához idő kell! – jelentette ki a mester, miközben játszva darabokra szedte a karosszéket, de az összerakást halogatta, mert nem volt kéznél olyan megfelelő cseresznyefadarab, amelyből pótolhatta volna a karosszék karcsúra esztergált, nagyanyám terebélyesedő súlya és dühös fickándozásai miatt, anyagkifáradás következtében kettétörött lábát.
Nagyanyám megszokta, hogy egész nap a Baross teret a Főtérrel összekötő forgalmas Ferenc József utat bámulta karosszékéből. A karosszékbaleset után, ágyban, párnák között sóhajtozva, cincogó egérhangján naponta kért, hogy ugorjak át a bútorasztalos-műhelybe, sürgessem a szék javítását. Leckéimről megfeledkezve szívesen mentem, és egyre hosszabban ácsorogtam a finom fenyőfaillatos műhelyben. Aztán nem bántam, sőt ugrándozva örvendtem, amikor szüleim mesterségtanulásra adtak, és annak rendje és módja szerint megegyeztek Szabó mesterrel, hogy inasául fogadjon.
Fiaként kezelt. Tanított és nevelt. Esténként az ipariskola padjait koptattam, amíg megkaptam a segédlevelet. Vizsgamunkám virágdíszes képráma volt, amit diófából faragtam. Tetszett az iparkamara elöljáróinak, munkámért dicséretet érdemeltem. Csak Szervátiusz Jenő előzött meg, s kapott méltán nagyobb dicséretet iskolatáska nagyságú domborművéért, amelyen leeresztett karddal a fedetlen mellű, szépséges Judit áll, miután levágta Holofernész fejét. A bibliai jelenet ábrázolásáért szaktársam párizsi tanulmányutat nyert, később neves szobrászművésszé vált, merthogy akkoriban ilyen szinten gyakoroltuk mesterségünket.
Felsőiskolai tanulmányaimat a Fások Klubjának tánciskolájában végeztem, ahol megtanítottak a hölgyekkel való előzékeny bánásmódra, a testi higiénia alapvető szabályaira, a civilizált társalkodásra és az angolvalcerre, amit azért szerettem, mert az egy hosszú lépés után következő két röviddel lábujjhegyre emelkedve, mindig közelebb kerülhettem páromhoz, miközben úgy éreztem, elszállok, mint egy piruló luftballon. Ha pedig derekától sikerült a megfelelő ütemben magam felé húznom partneremet, az ő apró lépéseinek köszönhetően, pillanatra éreznem kellett mellemen feszes ütközőinek forróságát. Amikor nálam magasabb begyes lánnyal táncoltam, arcommal ütköztem eszméletlenül kéjes puhaságába. Akkor még nem volt hivatalos mesterképzés, ezen a szakterületen szívesen vállaltam volna tanulmányaim folytatását, sőt, megkockáztattam volna mindenféle vizsgát és plagizálást ahhoz, hogy ebben a szakmában a kisdoktorit is megszerezzem.

Moldovába vittek katonának, ott is asztaloskodtam. Meg kellett szoknom, hogy nevemet Joó helyett Zsó-nak mondták, később, akik hízelgéssel próbáltak ingyen munkára fogni, közvetlenkedve az irataimba önkényesen beírt Laurenţiut használták. Műhelyem volt a bákói kaszárnyában, s gyakran jártam a városban, mert az egyik kapitány felesége nagyon szerette a szép bútorokat. És engem is. Hogy mondjam, hogy ne tűnjön dicsekvésnek: kimondottan kedvelt szolgálataimért.
– Laurent, maga bátor és csodákra képes… – biztatott, amikor ruganyos szökelléssel kecsesen felugrott az általam tükörfényesre politúrozott komódra, hogy kitárt lábakkal kalimpálva, sajátos várakozó pozitúrájában ellentmondást nem tűrve, karmesteri mozdulatokkal, szeszélyeinek megfelelő ütemű, gyorsuló vagy kíméletes mozgást parancsoljon felajzott testemnek. Mire megszoktam franciásra módosított nevem, és sportszerűen teljesítettem mindenféle, nem hétköznapokra való parancsát is, leszereltek, visszatérhettem Erdélybe.
Szabó bácsi visszafogadott műhelyébe. Úgy kiéltem magam katonaságom alatt, hogy nősülésre jó ideig nem gondoltam.
A magyar időkben támogatták a kisipart, nem panaszkodhattunk.
Jött a háború.
Magyar honvédnek is kellettem.
Megjártam Lengyelországot, megfutamítottak Voronyezsnél. Egy hadiszekér gebéjébe kapaszkodva caplattam hazafelé a nagy és fagyos orosz síkságon. A háború után úgy alakultak a dolgok, hogy minden, ami orosz volt, az nagy is volt. Nekem egyedül a nagy orosz tél stimmelt.
Mire hazatértem, bérházunkkal együtt eltűnt a családom. Szüleim, testvérem… És nagyanyám is, hibátlanra javított karosszékestül. Ezernél több amerikai bomba hullott akkor városunk állomásának környékére. Az állomás köré dobott minden bomba nyomán három ember maradt hajlék nélkül. Összeszámoltak minket megmaradt lakosokat, másfél ezren voltunk. Háromszázvalahány szomszédunk felismerhetetlenül került közös sírgödörbe a kardosfalvi temetőbe. A bombázók pedig örülhettek, hogy megúszták ép bőrrel az amcsik magasból végzett sietős városnézését.
Nagy marhaság volt ez a háború is.
Megint mi, az iparosok, húztuk a rövidebbet.
Véres harctereket megjárt katona létemre az esztelen bombázások miatt jutottam hirtelen árvaságra. A rajtam lévő kopott mundér volt minden vagyonom.
Szabó bácsi Boldog utcai háza csodával határos módon megmenekült a bombázáskor.
– Repedés-múzeum – sóhajtozott mesterem, és befogadott. Évekig tataroztuk a házát. A műhelye fölötti kicsinyke padlásszobájának padlózatát átütötte és lavórnagyságú lyukat hagyott egy kisebb meghibásodott bomba, amit a pince földjéből ásott ki mesterem, és átadott a tűzszerészeknek, hogy megsemmisítsék. Kedvükre volt, hogy nagyot durranthatnak vele. A lyukat Szabó bácsi meghagyta emlékül. A háború után a padlásszobában laktam, reggelenként, ha késtem, Szabó bácsi felszólt a lyukon:
– Mi van, fiam? Ingedre feküdt az asszony?
– Rögtön jövök! – ordítottam kiugorva az ágyból.
– Mozogj már! Hasadra süt a nap… – biztatott.
– Éppen most hánytam és kapartam le magamról az asszonyt, s nyomom máris lefelé a lyukon, hátha kedvet kap hozzá maga is! – feleseltem vidáman.
Sokszor méregettem azt a bombalyukat, s elképzeltem, éppen olyan karcsú nőre vágyom, aki átfér azon a résen.

Mesteremnél dolgoztam az asztalos szövetkezetek megalakulásáig, amibe mi is beléptünk.
Utána még sok mindenfélébe beléptünk, pedig kerülgettünk mindent, mint a macska a forró kását és pesti ember a kutyaszart.
És aztán az történt, meg sem lepődtem, hogy feleségül vettem Szabó bácsi lányát.
Később szakmai tudásomnak köszönhetően, kiemeltek a kolozsvári bútorgyárból, és a megyei pártbizottság karbantartó asztalosa lettem. Évekig javítgattam, felújítottam a hajdani főúri lakásokból maradt stílbútorokat, amelyek a titkárok irodáit és a pártszálló előkelő főelvtársainak fenntartott vendégszobákat díszítették.
Az egyik frissen kinevezett első titkár, bukaresti művésznő feleségének kedveskedve, kínai selyemmel borította Fürdő utcai szolgálati villájának hálószobáját, kárpitosként ezt is reám bízták. Kiszúrtak velem a nagyáruház szolgalelkű kereskedői, kisteherautó kínai selymet küldtek, a nagy választék megzavarta a főnököt, s mert megtehette, kétszer is lebontatta velem a falikárpitot, hogy a feleségével interurbán vitatkozva, más és más színárnyalatú és rajzolatú selyemhuzattal cserélje. Tudom, neki sem volt könnyű, hallottam, őnagysága azzal fenyegetőzött, a fővárosban marad, ha nem lesz eléggé tetszetős kolozsvári lakosztálya.
Aztán, ahogyan életünkben egyre gyűltek az igazságtól kiherélt évek, elegem lett abból, hogy kihasználnak, s dolgoznom kellett az egymást váltogató fejesek otthonában is.
Tele lett a tököm, ahogyan ezt mifelénk mondják, a gondolkodás nélküli hozsánnázással, amitől sokoldalúan impotenssé vált körülöttünk a világ. Ha igaz, hogy fejétől büdösödik a hal, akkor nem mondok nagyot: a fejünkbe erőszakolt sablonok és az örökös ennivaló utáni kajtatás, az egymásnak megbocsátott apró lopássorozatok nálam olyan általános szellemi és testi fáradsággal jártak, amitől nemcsak az étvágyam ment el, de lehervadt a nők iránti férfias érzésem is.
Barátaim, kollégáim, ismerőseim szerint csak a vakok nem látták, hogy közeledik a szocializmusnak nevezett diktatúra vége.
Soha nem politizáltam, elkerültem, akár a kuplerájokat, pedig legénykorom végén még javában működtek és hívogattak minden udvarolni, nőket széptevéssel kerülgetni képtelen embert a Forduló utcai nyilvánosházak. Az utca végén még most is áll az a kis elsősegélyt nyújtó patika, ahol asztalossegéd barátaim elárvult szerszámukat fertőtlenítették. Ehhez hasonlatosan működtek akkoriban a vörösre festett pártházak is, ahol az osztályellenséget elítélő elméletekkel öblögettek a dühödt szájtépők.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen
Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem
Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát,
De sohase mondd, hogy nincs tovább…”
És:
„Sohase mondd, hogy vége….”
Ez utóbbit örökölt és örökös gyávaságunkban, ősi és elavult szokásainkhoz híven csökönyösen a Legfelsőbb Nagy Öregre hagyjuk, intézze, ha már gyermekének fogadott, vagy csinált, ahogyan ezt az ájtatos emberek tudják, prédikálják, és jobb híján bebeszélik nekünk.
A fások óvári klubjának táncestélyein szedtem fel ehhez hasonló fülbemászó tangót fiatalkoromban, ma is ez hömpölyög bennem, hol vidáman, hol méltóságteljesen nosztalgiahabot úsztatva egyenruhában masírozó hétköznapjaim fölött, amelyek egykedvűen görögnek tova életem gubancaival.
Kit érdekelnek?
Engem is csak ritkán előforduló vallomásos napjaimon, amikor unom az egyedüllétem.
Mint például most, amikor laptopomba pötyögtetem gondolataimat.
Kinek a titkos napló, kinek a fejétől farkáig való kitárulkozásra megerőszakolt facebook… Embere válogatja.
Nem hiszem, hogy a mennyország kapujában mindenről számot adhatunk.
A purgatórium sem éppen igazán kontemplálásra alkalmas hely.
Tudom, hogy az ilyesmi a vének órarendjébe való. Lecke, amiről, ha megfeledkezünk, körmünkre néz és sújt nádpálcájával a bennünk élősködő és vigyorgó hasonmás, aki egyre súlyosbodó tudathasadásunkban léleknek mondja magát, mert nem lehet csupán haspárti, hanem egyféle alakmásunk, saját magunknak és feleségünknek is csak fele, hogy amikor élettársunktól időnként valamennyi időre vagy véglegesen válunk, ne maradjunk magunkra, s legyen kivel szót váltanunk az egyre nyüzsgőbb társadalomtól való elidegenedésünkben.
Szóval kényszer ide, kényszer oda, ez az egész gyónás amolyan csevegés magunkkal, amit különben agyatlan asszonyok és tökéletlen férfiak szomszédasszonyaikkal vagy ivócimboráikkal szoktak folytatni ráérős óráikban kényszeredetten, hogy eljuttassák mindenkihez mindazt, amit „nem mondhatnak el senkinek”.
Olyan ez, mintha a nyilvánosság elől ijedten valamely diófafurnéros üveges kredencbe menekülnénk, hogy „látva lássanak”.
A Biblia folytatásának kényszere vezet. Az emberiség egyharmadának Nagy Könyve készül folyamatosan, javított és bővített kiadását alkotjuk, amikor lapgépünkbe körmöljük gondolatainkat. Okos gyűjtemény lesz ez a javából, terjedelme már most akkora, hogy földi valóságunkból kitüremlik a világmindenségbe, de elfér majd kvantumszámítógépünkben és tizenhétmilliónyinál is nagyobb pontossággal bizonyítjuk majd, hogy parányokig oszthatóan egyek vagyunk az összetartozásban.
Önbizalmam folyamatosan dagad, és körmeimhez hasonlatosan hangtalanul nő.
Hiszem, hogy hozzájárulásom nélkül nem lehet teljes a mű. Ha nem másként, a kollektív tudatalatti nano-részeként az örökélet parányi része vagyok.
Begyepesedett szürkeállományomat mostanában a Google segíti. Delírium tremens környékez. Szomjazom, miközben körülöttem vígan borozgatnak a tiszta vizet a pohárba propaganda felkent hívei.
Az öregség sokunkban szagos magánnyá rohad, amióta a mostani családokból a nagyszülőket valamiért kifelejtik.
Hadiárva lettem, és sorstalanságra ítélt, aztán gyermektelen özvegy, a saját akaratomból próbababa.
Na, lássuk, mire megyek istentelen egymagamban?

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu