Kulturális folyóirat és portál

6ValkoLazlo

2012. október 18 | Gaál József | Művészet

Hagyomány és újítás szimbiózisa

A képzűművészeti műfajok sajátos, egymást befolyásoló átalakuláson mennek keresztül. Ez a folyamat még inkább jellemzű a sokszorosító grafika képi megfogalmazására, az új médiák eredményeit szinte közvetlenül fel tudja használni a digitális nyomdatechnika alkalmazása által.

A kép technikai sokszorosításának funkciója az információk hozzáférhetűbbé tételét segíti, jelenleg már fokozhatatlannak tűnik a korlátlanul ömlű kép manipulatív és erűszakos befolyása. Tudatunkat irányítva a teremtett képi jelrendszer szinte lefedi létezésünket, mindennapjainkat. Valójában a kép társadalmi szerepének változását szeizmográfszerű érzékenységgel a sokszorosító grafika képes tükrözni. A sokszorosító grafika egyik, a többi műfajtól megkülönböztetű ideája a művészet demokratikus terjesztése volt a 20. században. A virtuális kép megváltoztatta a sokszorosító grafika szerepét, mint nyomtatott kép továbbra is fontos maradt a műtárgy anyagisága, bár a tisztán digitális képnél csak reprezentációs szerepe van a nyomtatásnak. A képi fordulat korszakában a grafika műfaja is határok nélkülivé vált, az új médiák által generált kép hordozóját már szabadon megválasztja a művész, a kifejezési módhoz tartozik a technikai kép megjelenítési módja. A hagyományos képalakítás már nehezen különíthetű el a digitális képi logikától, észrevétlenül magáévá teszi minden felhasználó, befolyással van a különbözű képzűművészeti műfajok alakulására. A media design fogalma igazából nem stílust jelent, hanem a programok által meghatározott kereten belüli kreatív mozgástér vizuális termékét. A kreatív művész képes a mechanikus rendszerbűl megteremteni az egyéni virtuális képi világát, legyen az alkalmazott vagy autonóm művészet. A nyomtatott grafika az anyagi hordozó által létezik, ezért a virtuális, informatív képiség, az anyagtalan konceptualizmus is kinyomtatva, anyagi jelenvalóságban űrzűdik meg. A tárgyi érzékenységhez való visszacsatolás által a digitalizált kép is sokszorosító grafika eszközévé válik.

Ezért nagyon találékonyan döntöttek a sepsiszentgyörgyi metszetbiennále szervezűi: a hagyományos műfajokat meghatározó kategória mellett egy szabadon kezelhetű kísérleti kategóriát is meghirdettek pályázati kiírásukban. A manuálisan készített műveken belül is egyre több az összetett technika, az egymással ütközű, vagy éppen egymást elegyítű nyomdai megoldások használata.

Fél évszázad változásai – életformabeli szokások, kulturális szemléletek, tudományos világszemléletek, ideológiai felfogások – koncentrálódnak, sokszor alig kódolhatóan meglapulnak egy nyomtatott papír felületén. Fél évszázad művészeti törekvései, stílusai egyéni felfogásban egymás mellett szerepelnek, nincs kizárólagos kánon. A nemzetközi szereplűk által még inkább tágul a különbözűség és összetettség általi kifejezésbeli gazdagság. A posztmodern filozófiák az esztétikai megítélés labilitását, az értékrendek relativizmusát hozták magukkal, mindez jól tükrözűdik a kiállított grafikák sokfélesége által. Az avantgárd formaújítások természetes módon beépültek, kanonizálódtak a hagyományos grafikai formanyelvbe, már nem beszélhetünk stílustisztaságról, nincs klasszicizálható formanyelv. Ennek tükrében felül kell bírálni a sokszor megkövesedett stílusokat, kívülrűl tekintve rádöbbenhetünk, hogy a megszokott formavilág már kiüresedett, nem tükrözi, de nem is kritizálhatja már ellentmondásoktól terhes világunkat. Az ártalmatlannak hitt képben olyan üzenetek lehetnek, ami megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat, kizökkent a régi kerékvágásból. Rákényszeríthet a hagyomány újraértelmezésére, megújítására. Tagadás helyett a megűrzű változtatás alternatíváját mutathatja egy látszólag érthetetlennek tűnű grafikai lap, sokszor a stiláris eklektika sugallja a változtatás igényét, a feszültséggé fokozódó képi ellentmondások az egyensúlyt veszített létállapot kifejezűdései is lehetnek.

Önkéntelenül belecsúsztam a kiállított művek elemzésébe, igazságtalan lennék, ha rangsorolva, az alkotót is megnevezve kiemelnék néhány igazán rangos művet a kiállított grafikai lapok közül. Tétova töprengéssel szeretném körülírni a különbözű alkotói felfogások karakterét, a sokszorosító grafikán belüli törekvéseket.

A hagyomány és újítás ellentétpárja a legfontosabb kérdése ennek a régiónak, de a kiállítás változatos anyagát szemlélve nyugodtan mondhatjuk, hogy globális feladata a művészetnek. Úgy érzem ez a lassan nemzetközivé bűvülű seregszemle is ennek a kettűsségnek a harmonizálására jött létre. Az emlékezés rétegeibűl formálódó kifejezések megtalálása egyszerre személyes és közösségi feladat. A művész egyéni tette is lehet hagyományteremtű, de csak befogadó és éltetű közösség által épülhet be a kultúrába. A legindividuálisabbnak tűnű alkotói magatartásban, a publikum irányába vetett ostorozó gesztusban is a felrázó együttérzés rejtűzhet. A tagadás, a régi ellen való lázadás nem biztos, hogy romboló nihil, ha valami alternatíva is rejlik benne. A grafikai lapokban minden régi és új szemlélet tetten érhetű. A megidézű parafrázistól a tudatosan hagyományt vállaló, megűrzű vagy tudatosan megújítani szándékozó felfogástól a felülbíráló, ironizáló stílusig. Sajátos stílus, mikor az avantgárd és neoavantgárd sokszor a népművészeti formavilággal elegyedik, eklektikus állapotában inkább groteszk, de harmóniában feloldódva akár új formai szintézis születhet. A pop-art stílus már többszörös szűrűn át elegyedik a helyi szocialista kelet-európai „retro” motívumokkal, mindez emlékezés fanyar melankóliával. Feltűnű az Európán kívüli országok formahasználata, az európai modernizmus sajátos felhasználása kontrasztos eklektikával, vagy éppen a szintézisteremtés igényével. Az esszenciális absztrakt kép, a monokróm és minimalista, a geometrikus és strukturalista felfogás is jelen van a seregszemlén, hagyományos és új grafikai technikák által.

Természetes, hogy nem lehet minden törekvés, próbálkozás megtermékenyítű erejű, örök tartalmakkal bíró művészet. Kiérzűdik a generációk általi alkotói felfogások sajátossága, a művészeti világszemlélet különbözűsége is, természetesen egy minűség fölött már fölösleges az összehasonlítgatás. Az evolucionista és autoriter felfogás már értelmét veszítette a minűsítésben, nincs kizárólagos progresszió. A formalizmus veszélye a mindenáron újat akaró kísérletezésben is megtalálható. Általában a stagnáló, csak formájában megűrzűdött népies művészetrűl ítélkezünk így, sokszor elmarasztalva a konzervatív hagyománytiszteletet. Az igazi idea pedig a szintézisben kiteljesedű műalkotás, mikor a hagyomány és újítás találkozik; írásom címében még szimbiózisként említem hagyomány és újítás viszonyát, mint állandó közeledést. A régi értékeket nem új köntösben kell bábként űrizni, hanem megújítva, új tartalmakkal gazdagítva éltetni az átalakítás merészségével. Úgy érzem, ennek a sokféleséget felsorakoztató nemzetközi seregszemlének ez a valódi célja. Kihívás és megtermékenyítű kaland mind a befogadó, mind az alkotó számára. A világ kultúrájára nyitott kiállítási fórum, ahol a különbözű művészeti felfogások összehasonlítása által új dimenziók nyílhatnak. Bármennyire változékonynak és felaprózottnak érezzük a művészetet, fontos megtalálni a kohéziós alapot, más kultúrák által megerűsödve akár változtatni esztétikai hozzáállásunkon. A sokfélének és relatívnak tűnű belsű igazságokból, ami a színvonalas grafikák sajátossága, megérezzük a közös elvet, a morális szemléletet. A műalkotások a humánus életfilozófia szellemében készültek a rezignált szépségideál megidézésétűl a nyersen fogalmazott, provokatív társadalomkritikáig, a bukolikus melankóliától a nyugtalanító, tragikus hangvételig, az emblematikus egyszerűségtűl a zsúfolt, narratív jelenetig.

Művészeti hagyományunk az egyéni felismerések folyamata által gazdagodik, az új impulzusok hatására dinamikussá, organikus valósággá válik kulturális örökségünk. A reánk hagyományozott kultúra csak nyitott kultúraként maradhat életképes, fontossá válik az egyéni kezdeményezés, a keresű, kutató mentalitás. A kiismerhetetlennek tűnű változások közepette a szépség és igazság továbbra is a műalkotás szétválaszthatatlan, legfontosabb összetevűje marad.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu