Kulturális folyóirat és portál

2011. október 7 | Dr. Szőcs Károly | Kultúra

Habent sua fata libelli. A könyv(ek)ről és az olvasó(tábor)ról , másképpen

„Azt ugyan tudjuk, hogy mit nem tudott megakadályozni
az irodalom és a zene. Hogyan nézne ki azonban világunk irodalom és zene nélkül –  nem tudhatjuk.”
(Marcel Reich-Ranicki német író és irodalomkritikus; 1920–)

Mennyi örömet szereznek könyveink egy életen keresztül! Nemigen gondoljuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor saját könyveink gondot fognak okozni. Még ott sorakoznak a polcon útitársaink, elolvasott, kiolvasott, már el is felejtett könyveink, aztán csomagolni kell; ha az örökösök között van értelmiségi pályára induló, könyvbarát, az lenne az ideális. Ha az örökös(ök) nincs mit kezdjen(ek) a könyvekkel, akkor…, nos, emlékszem egy ilyen esetre. Marosvásárhely egyik jó polgári házában a hagyaték – mércém szerinti – szétszórására, hogy ne mondjam… nem, inkább nem mondom. Így történt: egy szép nagy régi polgári házban fellelhető bútorokat és egy halom régi könyvet, nagyrészt az 1900-as évek elejéről, veretes nyomdai munkákat, történelmi és művészeti könyveket hordtak szét; emlékszem egy szép Mátyás király emlékkönyvre is, amit az orrom előtt vittek el bagóért. Le sem merem írni, milyen árban szedték szét a kis könyvtárat s a régi, patinás használati tárgyakat. Pontosan tudom, 1972 tavaszán volt. Néha, mikor eszembe jut, elhessegetem magamtól a végül is el nem kerülhető kérdést: lesz-e szerető lélek, aki birtokolni fogja könyveimet?

Milyen sok könyv! – és milyen kevés tolerancia! Pontosítani szeretnék: eddigelé nem két, hanem három hatalom égetett el könyveket; az inkvizícióra gondol mindenki, valamint a nácikra, s nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a katolikus egyház struktúrája szerint felépített kommunista diktatúra is pusztította a számára veszélyt jelentő, csak igazságokat hordozó könyveket. Kezdetben égették, majd az árulkodó füstöt elkerülendő – a papírmalmot foglalkoztatták. A náci-fasiszta elveket magában foglaló havaselvi, csausiszta nemzeti kommunizmus pedig újítani is tudott – fennhangon hirdetve az eszme alkotó módon való továbbfejlesztésének doktrínáját, ami a kultúrjavak, dokumentumok esetében a koncentrációs tábor elvét jelentette: a fővárosba szállították, ill. gyűjtötték be az egyházi anyakönyveket; mivel a Batthyáneumot nem lehetett elszállítani, így maga a könyvtár lett a koncentrációs tábor, ahová a jogos tulajdonos még ma is csak engedéllyel léphet be; a nacionalista eufóriában fetrengők saját cirill betűs okmányaik mellett, az erdélyi okiratok latin nyelvezete láttán, szellemi önkielégítést folytat(hat)nak.

So many books, so little time! Milyen sok könyv, milyen kevés idő! – hirdeti egy New York-i antikvárium logója. Nem valószínű, hogy akadna valaki, aki nem értene egyet ezzel. Ha azonban jól meggondoljuk, nem kizárólag napjaink gondjai ezek. Musil (1) írja le: Stumm tábornok olvasni akar, éspedig sokat, mivel azt vallja, minden rend alapja, hogy először rendet kell teremteni a fejekben. Evégett elmegy a bécsi Nemzeti Könyvtárba, és mikor kezébe nyomják a bibliográfiák bibliográfiáját, megsemmisítő erővel hat rá a könyvtár hatalmas állománya. Akkurátusan kiszámította, hogy napi egy könyvet kiolvasva, 10.000 évig kellene éljen, hogy kiolvassa a könyvtár (akkor) három és fél milliót kitevő állományát. Így hát megkérdezte a könyvtárost, ugyan biza hogyan igazodik el ebben a tébolydában. „Tábornok úr, akarja tudni, hogyan ismerek én itt minden könyvet? Megmondhatom: mert egyetlen könyvet sem olvasok. Aki a tartalomba belemerül, könyvtárosként el van veszve. Elveszíti az állomány feletti áttekintőképességét.” A könyvtáros doktori címet viselő személy volt. Ez lenne hát a hozzáértés csimborasszója. (?)

Van ennek a történetnek kiegészítője is. Az egyik frankfurti könyvvásáron, egy stand előtt szóba állt a német kancellár az egyik kiadó lektorával, majd azt kérdezte: „Ki kellene mindezt elolvassa?” Hirtelen senkinek sem jutott eszébe valamiféle válasz. Aztán egy másik standnál még egyszer megkérdezte ugyanezt, itt azonban a válasz nyomban jött: „Herr Bundeskanzler, ha Ön egy péküzletben a zsemlyék százát látja, mégsem kérdezi: kik kellene mindet megegyék?” A kancellár nyomban válaszolt: „Ez nekem nem jelent problémát!” (A nehéz súlyú kancellár tudvalévőleg nagyevő [is] volt!)

Hát… okos beszéd? Eddig nem a túl sok ennivaló jelentette a gondot, hiszen inkább kevesebb volt, mint amennyire szükség lett volna, habár voltak, akik dőzsöltek az élelemben, voltak, akik állandóan éheztek, s nem kevesen éhen is haltak.1 Az idén egyszer arról adtak hírt, hogy egy nagyobb osztrák városban minden nap nagy mennyiségű kenyeret adnak át ingyen a hajléktalanoknak, maradék felét állatokkal etetik fel, mert csak a hajnalban sütött kenyeret lehet eladni, ami megmarad, annak el kell tűnnie este az üzletből, hiszen minden kora reggelen jön a friss áru.

A könyvüzletekbe is állandóan jönnek az új kiadványok, és helyet kell teremteni nekik. Könyvet azonban csak olvasni lehet; mit lehet csinálni azzal, amire már nincs szükség? Vécépapírnak2 manapság olcsón, a célnak jobban megfelelő papírféleség áll rendelkezésre. Faluhelyen a kályhában a tűzgyújtáshoz jobban megfelel az újságpapír, ami fellelhető ott is. A papírgyárak ugyan szívesen feldolgozzák csomagolópapírnak, de ennek feltétele a külön gyűjtés és leadás, ami jelenleg csak Németországban működik.

Szóval gond van, éppen elég. Németországban van azonban egy könyvbarátoknak való, isten bizony jó lehetőség3, sok jó könyvre tettem szert ekképpen.

Mielőtt továbbmennék, elmondom egy beszélgetésem summáját: akivel beszélgettem, a székelykeresztúri unitárius főtanodában koptatott cipőt és ruhát, majd Marosvásárhelyen (velem együtt) aszfaltot, utána körorvosként taposta a sarat egy székely faluban; ezután fürdőorvosként kezelte (segítette) a gyermekáldást hiányoló asszonyságokat; ezt követően szemébe fújta a szél a sivatagi homokot Marokkóban, majd átkelt az Alpokon, de északi irányban. Magyar anyanyelvén kívül jól beszél németül, angolul, franciául és románul, valamennyit oroszul is. Kérdem, mit csinál – azt mondja, éppen nekikezdett a Harry Potter olvasásához, persze angol eredetiben: összesen hét kötet, kötetenként 350, összesen kétezer oldalnál valamivel több. Hát, aki ezt utánacsinálja, jelentkezzen! (Az olvasmány okán leghelyesebb, ha nem vitatkozunk.)

Ellenpontozásként még egy valódi eset: Beckhamnek, a híres labdarúgónak a felesége, a tinik példaképe, egy alkalommal elmondta, hogy húsz-egynéhány évesen eddigelé még egyetlen könyvet sem olvasott; érdeklődési területe csak a divatkatalógusokra terjed ki. (Szabadjon hivatkoznom a régi népi bölcseletre: a zsák meg szokta találni a foltját, különben megszűnik továbbra is zsáknak lenni.)

A 2006. tavaszi budapesti nagy könyvvásáron nemigen volt optimista hangulat: hatalmas felhozatal, de inkább zsugorodó olvasótábor. Ezt nem lehet szépíteni, hiszen az olvasótábor nagyságát megmutatja az eladott könyvek száma, és összehasonlítási alapul szolgálnak a statisztikák, visszamenőleg évekre, hosszában, keresztben, kinek ahogyan jobban tetszik.

Végh Attila írja a Magyar Nemzet 2006. április 8-i számában a könyvvásárról, idézve Nietzsche Imigyen szóla Zarathustra című művét, melynek alcíme Könyv mindenkinek és senkinek: „Minden írásból csak azt szeretem, amit vérével ír valaki. Írj vérrel: és megtudod, hogy szellem a vér. Nem   könnyű az idegen vért megérteni: gyűlölöm a henyélő olvasót. Aki ismeri az olvasót, többé semmit nem tesz érte. Még egy évszázadnyi olvasó – és bűzlik maga a szellem. Hogy bárki olvashat, idővel nemcsak az írást, hanem a gondolkodást is megrontja.4 Hajdan isten volt a szellem, majd emberré lett – és lám, most még csőcselék is leszen.” (2)

Jelentem alássan, a száz év bőven letelt – összegezett Végh Attila.

Hát… ezt a csepűt bizony sokan rágjuk.

Az irodalomnak rossz kártya jutott, sokkal jobb helyzetben van a képzőművészet, amit éppen bizonyít a jelenkori felpezsdült erdélyi képzőművészeti élet (is); se szeri, se száma az alkotótáboroknak, kiállításoknak. Ennek okát abban is látni, illetve úgy is mondhatni: a reális, a tudományos módszerrel leírható világ annyira kiábrándító, abban anynyian csalódtak, hogy sóvárognak a szép után és menekülnek a „másik” világ felé, még akkor is, ha az csak egyféle és nagyon is szubjektív képmása a reális világunknak.

Ezzel kapcsolatosan Szász István barátom (Leányfalu) a következőket írta nekem: „És azt se felejtenéd el, hogy az információáradat és időhiány korszakában a képzőművészet nagy előnyt élvez. A szobrot, a képet megnézed, és magadba fogadod a hatást vagy eltaszítod. A Háború és békét végig kell olvasni.5 Ami a nagy irodalmat illeti, azt meg kell csinálni. Akkor is, ha most nincs olvasója. Ma a dysharmónia lovagjai korát éljük.”

Amint látható, a barátom felvette a képletbe a felgyorsult életvitelt, az idő hiányát. A helyzet pedig az, hogy a mai generáció az amerikai comicsszal nő fel. Mai világunk szellemi szférája egyre inkább bordélyház, csak a gyors és rövid numera a cél. És mi több, azzal meg is elégszik! A jelen kort a kép és a melléje csatolt kísérőszöveg uralja. A szót egyre gyakrabban uszításra, gyűlölet szítására használják.

A kép uralma azonban nagyobb kárt okozott, mint gondolnánk. Az írás közvetítette információt az értelem képpé alakítja át, és szemléletessé teszi; ez a folyamat messzemenően egyéni képesség, az olvasás által szerzett műveltség függvénye. A kép, jelesül a tévé azzal adta meg a kegyelemdöfést az irodalomnak, különösen a költészetnek, hogy az olvasás indukálta képalkotás folyamatában rövidzárlatot okozva, a közönség nyakába zúdított képözön közelebbinek tűnik, mint maga a valóság; a szemlélő leginkább csak egyet tesz: átadja magát a varázslatnak. A kép zenei aláfestéssel meszszemenően manipulálható, ami akkor válik veszélyessé, amikor akár csatasorba is képes állítani a csőcseléket.

Rendben, vagy nincs rendben, marad a kérdés: Mi lesz tovább? Hogyan tovább?

Ha azonban visszagondolunk az elmúlt 150 esztendő elmélkedéseire és előrejelzéseire, akkor magasröptű eszmék csupa szárnyaszegett lezuhanásának emlékműveire utalhatunk. Nehéz használható elgondolásokat papírra vetni – legalábbis megemészthető formában. Vannak mégis, akik minden héten megírják egyik-másik lapban, ugyancsak kifogásolható elgondolásaikat.

*

Valamikor a hatvanas évek vége felé mondotta feleségem, hogy lassan vége az esti családi idillnek, az ún. genre-képnek, amikor a csendes estén az asszony harisnyát stoppol, s közben mesét mond, vagy énekel a gyermeknek, a férj pedig olvas. Hát, ilyen este még volt nálunk, habár körzeti orvos voltam, és a csendes estét gyakran szakította meg a rendelő és orvosi lakás előtt hirtelen megálló lovas szekér csengője, utána kopogtak az ablakon, s elhangzott  „Doktor úr, kérem…”, és hozták a beteget, vagy engem vittek a beteghez. Ma a feleségek harisnyát nem stoppolnak, ha kilyukad, el szoktuk dobni.

És az esték? Hát, kinek mi és hogyan, de tévé minden házban van, nem is egy, hiszen a családtagok más-más adást szoktak nézni, és a német gyermekszobákban külön készülék áll a nebulóknak.

Az elmondottak után nagyon mesze elkeveredtem, Nyugatra; de még gyakran szokott eszembe jutni, amit egy idős szásztól hallottam volt a bukaresti német nagykövetség előtt, a vízumért való sorban álláskor: „Tudja, kérem, ne legyenek illúziói, a levest Nyugaton is csak vízzel főzik!” Ez ugyan igaz, de az olvasótábor és a könyvvel kapcsolatos gondok oka valószínű nem azonos Keleten és Nyugaton, azonban a dolgok jövőbéli alakulása bizonyára azonos. (Az erdélyi magyar olvasótáborról a végén szólok, az Addendumban.)

Kezdjük hát el a történelmi tényekkel.

Az olvasótábor előtt volt a felolvasók kora, azoké, akik foglalkozásként olvastak fel kézzel írott, manapság unikumnak számító könyvekből, tudásra vágyók olyan csoportjának, akik olvasni nem tudtak, de megengedhették maguknak egyrészt a rá fordítandó időt, másrészt a felolvasót megillető díjat. Alberto Manguel (3) írta meg ezt a témát roppant tudással és dokumentáltan. Az első felolvasó, aki nyomot hagyott a történelemben, egy bizonyos Augustinus volt, aki Karthágóból ment Rómába (Kr. u. 383-ban), onnan Milánóba, majd szentként vonult be a történelembe. (3: 55. o.) Augustinus különben azért hagyta el Rómát, mert a csoport, amelyiknek felolvasott, egyszerűen eltűnt azon a napon, amikor az egyezség szerint fizetni kellett volna; latin népeknél ilyesmi előfordul ma is! Az se maradna említés nélkül, hogy voltak gazdag rómaiak, akik tartottak maguknak felolvasó rabszolgát is!

A híres közmondás: verba volant, scripta manent – a szó elszáll, az írás megmarad – a felolvasás korában született, de más jelentése volt, mint ma! Akkor ugyanis azt jelentette, hogy a felolvasó szava száll tova, a hallgatóság felé és még tovább, az írás pedig marad, a felolvasó kezében.

Maga a könyvnyomtatás elsősorban a felolvasandó könyvek elérhetőségét tette lehetővé, habár nőtt az írni-olvasni tudók száma, de olvasótáborról majd csak később, az iskolarendszer eredményeként beszélhetünk. Franciaországban azonban a 18. században a nyilvános felolvasás szociális funkciót kapott, ez volt a nagy francia felvilágosítás korának a fő eszköze, minél nagyobb tömegeket elérni. A kubai szivargyárakban pedig megalakultak a szakszervezetek, azonban Saturnino Martínez tovább ment és 1855-ben Aurora címen folyóiratot indított, a munkásság felvilágosításának céljával; vállalkozása megbukott, a munkások analfabétasága miatt! Ezután felolvasók olvastak a munkásoknak, óriási sikerrel; emiatt 1866-ban kormányrendelet tiltotta meg, hogy a munkás figyelmét eltereljék a felolvasással, s ennek ellenőrzésével a rendőrséget bízták meg. (3: 133–134. o.)

Az olvasótábor létrejöttét a reformációt követően kifejlődő iskolarendszer tette lehetővé. Ez a folyamat a szigetországban bontakozott ki leghamarabb, és az ipari forradalom egyik hordozó tényezőjének bizonyult, hiszen analfabéta tömegekkel nem lehet jelentős eseményeket végbevinni. John Mill pedig kimondotta, hogy az állam feladata polgárai számára biztosítani a szellemi fejlődés lehetőségét. (4: 236. o.)

Az olvasni tudó, egyre terebélyesedő réteggel párhuzamosan alakult ki az írók köre, mint új társadalmi réteg. Magától adódik a kérdés: mit olvasott szívesen az akkori olvasó? A Biblia után a történelmi témák vezetnek, a nagy hadvezérekről, az évszázadok nagy csatáiról, a világ nagy uralkodóiról szóló, erkölcsi-nevelő írások, de gazdasági témák is. Az olvasó pedig legszívesebben magányosan, félrevonultan olvasott. Kedvelt hely volt az ágy, amiről érdekes kultúrtörténeti tényt ír le Manguel. A 12. századig az ágy egyszerű fekhely volt, s csak a gazdagok engedhettek meg maguknak cifrán díszített ágyat, amely függönyös volt. A 11–15. században meztelen mentek az ágyba aludni, amely helye volt a nemzésnek, szülésnek, betegeskedésnek és halálnak. A nő csak a férfi engedélyével vehetett hálóinget magára. Nos, az ilyen ágy volt az olvasás kedvelt helye is! Érdekes tény az is, hogy eladósodás esetén az ágyat foglalták le, (3: 184–189. o.), ami kettős veszteséget jelenthetett az olvasni szerető számára.

Velence mint gazdasági nagyhatalom a könyvnyomtatásban is élen járt. Egyik téma a matematika, s feljegyeztek egy bohém fiúra kimondott intelmet: „lascia le donne, e studia matematica” (azaz: hagyd a fehérnépeket, s tanulj matematikát) éppen abban a Velencében, ahol 190.000 lakosra a hivatásos bájcicák számát 11.000–12.500 között adták meg. (5: 170. o.) 1535-ben pedig egy könyvben a legjobb és legrosszabb kurvák rangsorozott minősítése és árjegyzéke állt az igénybevevők rendelkezésére. (3: 164. o.) Egyébként köztudott volt, hogy a bájcicák legszebbjei cserkeszek és grúzok voltak.6

Az olvasni tudók számának emelése a reformáció idején elsősorban az igehirdetést szolgálta. Az ipari forradalom kiteljesedésekor, a gépek térhódításának korszakában azonban nem idealista elvektől vezérelve, hanem önző, kapitalista érdekből volt szükség írni-olvasni tudó munkásokra; nem csoda hát, hogy a szigetországban foglalták először törvénybe az iskolakötelezettséget, és Benjamin Disraeli7  iskolatörvénye volt az első a világon. A gépek kezelése megkövetelte, hogy a munkás tudjon írni és olvasni, ez a szakmunkás képzésének előfeltétele volt. Akárcsak a munkásmozgalomnak, hiszen az agitáció számára is az írni-olvasni tudók érhetők el jobban. Pro memoria: a rabszolgaság megtiltása sem humanitárius okból, hanem az európai államok erős nyomására, kapitalista meggondolásból történt: kiküszöbölni a rabszolgatartók piaci előnyét azokkal szemben, akik nem termel(het)tek olcsó rabszolga munkaerővel. (6) Sőt, valószínű, hogy az írás feltalálása sem gondolatok és érzelmek rögzítése céljából történt, hanem gazdasági ügyek nyilvántartása végett. (3: 207. o.) A nagy tömegekre, a köznépre mindig hatékonyabb a humanitárius, érzelmi alapon folytatott argumentáció.

Gutenberg mester tipográfiája sem győzedelmeskedett egy csapásra, és a mindmáig bevált eszközhöz folyamodva segítették győzelemre; gondoljunk itt Pietro Aretino mesterre8, aki erotikus metszetek és vulgáris versek nyomtatásával és forgalmazásával működtette saját nyomdáját, hozzájárulva a könyvnyomtatás térhódításához olasz földön.

*

Az olvasótábor kialakulása történetének van egy német kísérő jelensége: a Lesewut, aminek szó szerinti jelentése olvasási düh, olvasási mánia. Ezen a néven 1773-ból ismeretes, habár Cervantes a Don Quijotéban már 1601 és 1613-ban ugyancsak kigúnyolja hőseinek regényolvasási megszállottságát. Johann Friedrich Riederer9 Satyra von den Liebes-Romanen (Szatíra a szerelmi regényekről, Nürnberg, 1718) című művében kigúnyolja a minden rétegben elterjedt regényolvasási szenvedélyt; a kereskedőinas eldugja a regényt az áru közé, s mihelyt nem látják, nyomban olvas. Maga a fogalom, a Lesewut 1773-ban jelenik meg írásban, Rudolph Heinrich Zobel10 Briefe über die Erziehung der Frauenzimmer (Levelek a nevelésről a női szobában) című levél-regényében. Egy év múlva pedig napvilágot látott az ugyancsak levél-regény Goethe-mű, a Die Leiden des jungen Werthers (Az ifjú Werther keservei), s ez kiváltotta az ún. Werther-lázat: mindenki olvasta, sőt, öngyilkossági hullámhoz is vezetett. 1794-ben Johann Gottfried Hochen11 hosszú címet viselő munkájában (Bizalmas levelek a mostani kalandoros olvasási mániáról és annak káros szerepéről az egyéni és közjóra) olyan ragályosnak nevezte az olvasási dühöt, mint a sárgaláz. Goethét azonban a Werther sikere élete végéig tartó anyagi jóléthez juttatta.

Na már most, Goethe idejében az olvasási mánia kétségtelenül a felvilágosodás és az azt követő német romantika korszakával is kapcsolatba hozható, bár nem ok és okozati összefüggésben, hiszen az 1900-as évek elejéről is van megbízhatóan dokumentált adatunk, éspedig Rudolf Schlichter12 festőművésztől, aki ezt írja önéletírásában: „Szörnyű olvasási düh vett erőt rajtam, válogatás nélkül olvastam mindent, ami kezembe került, elsősorban természetesen, ami ebben a korban szokásos, rabló- és indiántörténeteket” – ami nemsokára eltörölte a fantázia és a valóság közötti határt, summázott saját maga.

És e jelenség mögött tulajdonképpen ez a veszély rejtőzik!

Meglepő lehet az olvasó számára, hogy ez a jelenség manapság is előfordul, habár nem annyira éles formában, de bizonyára kevesen ismerik. Doris Lessing (7) Nobel-díjas írónőtől tudhatjuk, a Nobel-díj átvételekor tartott beszédéből. Lessing kitűnő ismerője az afrikai viszonyoknak, ezt mondja: az emberek Afrikában éheznek a képzés után. Egy regényért egyhavi bérüket is kiadják. Jól ismeri a zimbabwei viszonyokatű, és ezt mondja: az olvasási vágy nem Mugabe alatt alakult ki, hanem a fehérek uralma alatt. Nos, ez a már mániás vonásokat felmutató olvasói vágy egy köztudottan elmaradott országban az éhezők felemelkedés utáni vágyából táplálkozik; Lessing következtetése pedig az, hogy a mai nyugati világ túl jóllakott tömeg, nyakig a kultúra kincstárával, kiegészítve a technika vívmányaival és a szociális viszonyok biztosította lehetőségekkel, és nincs mi sarkalljon valamire is bennünket.

*

Nem szabadulok a kérdéstől, hogy vajon miféle gondolatokra kereste Nietzsche a választ. „Gyűlölöm a henyélő olvasót.” Nyilván Nietzsche számára is ismeretes volt a mindent, válogatás nélkül olvasók tábora. Bizonyára fel is tette magának a kérdést, egyik-másik hús-vér olvasó láttán, hogy vajon mit és miért olvas, és netalán mit ért(ett) meg belőle.

A Gutenberg utáni másfél évszázad nem volt könnyű időszaka a könyvnyomtatásnak, tudniillik mint minden új, nehezen győzedelmeskedett. Miután azonban a könyv eljutott és elérhetővé vált a köznép számára is, addig soha nem tapasztalt jelenség mutatkozott: éppen a német városokban, a megszülető és izmosodó polgári rétegben létrejött az olvasó réteg és a szalonokban új fogalomként megjelenő olvasó kör. Egy korabeli festményen13 sokatmondó a résztvevők ábrázolása.

Mindazonáltal, az olvasó réteg akkor gyarapodott legerőteljesebben, amikor az ipari forradalom során jelentős számú, addig falusi életmódot folytató személy költözött városra, ahol kezdetét vette a munkásosztály kialakulása. Ezen új olvasói rétegnek elvárása, mint olyan, nem is volt, a kínálatból válogat(hat)ott: ekképpen szelektálódott ki az a genre, amire vevő adódott, ez pedig Angliában az volt, ami a mai nyelven ponyvairodalomnak felelt meg. Ez volt a tömegkultúra megszületésének időszaka, számos újság és kalandregény megjelenésével. Azonban a városra özönlő falusi népesség egy csapásra megzavarta az addigi urbánus élethez és életvitelhez szokott városi polgárt, s ezzel egy meglehetős ellentétekkel terhelt együttélés kezdődött. (És ez, ha jól meggondoljuk, valójában ma is tart.)

Erről ír Carey (8), akinek könyve meglehetősen ellentétes véleményeket váltott ki, elsősorban azért, mivel az értelmiségi réteggel szemben nem volt elnéző. A városokba csődült14 népesség (a már említett iskolakötelezettségi háttérrel) nyilván új és népesebb, de az addigi polgári elvárásoktól messze eltérő igényeket mutató olvasótábor létrejöttéhez vezetett. Kevesen írtak az új olvasótábornak, csak H. G. Wells (1866–1946) és G. B. Shaw (1856–1950), mások pedig, így Thomas S. Eliot (1888–1965), Ezra Pound (1885– 1972) és D. H. Lawrence (1885–1930) ezt kategorikusan megtagadták. Carey előtt azonban már John Mill is nevén nevezte a tömegjelenséget: „Az átlagembernek nemcsak az értelmi képességei szerények, de szerények a hajlamai is: nincs annyira határozott ízlése, és nincsenek annyira erős vágyai, hogy ezek valami szokatlan tettre késztessék, ezért talán nem érti azokat, akiknek vannak, s besorolja őket a vad és fékezhetetlen emberek közé, akiket lenéz.” (4: 155. o.) Napjainkban pedig a tömegkultúra beteljesedéséről írja Botho Strauß: „A tömeg intelligenciája elérte telítettségét. Nem valószínű, hogy tovább fokozódik, transzcendál és 10 millió RTL-néző Heidegger hívévé válik. (…) Ami hajdan a tompa tömeg volt, az ma a tompa felvilágosított tömeg.” (9: 207. o.)

Strauß tömören megnevezi a bajok forrását is: a demokráciának szüksége van, akár csak egy élő szervezetnek, a fenyegető veszély jelentette nyomásra – nos, ez a darwinizmus egyik alaptételének, a szelekciós nyomásnak a társadalmi megfelelője. (9: 203. o.)

A tömegek és a kultúra fejezethez tartozik a zeneművészet, amiről nem volt szó, így ne maradna említés nélkül, hogy az ún. sound-ipar termékeinek fogyasztója az a tömeg, amiről ezt mondja Sloterdijk15: „A zene ott kezdődik, ahol a sound-hallgatás megszűnik.” Erről meg lehet győződni, ha megfigyeljük, ahogy a modern zeneipar mint tiszta sound-ipar a népzene ürügye alatt pestist terjeszt és a popmuzsika ürügyén járványt okoz, amit csak a spanyolnátha megfelelőjeként foghatunk fel – ami ellen tudvalévőleg mindmáig nincs hatékony gyógyszer. (10)

Sloterdijk azonban másik, alig 90 oldalnyi kis könyvében (11) Carey méltó utódjának bizonyul, amikor ezt mondja: Az egykori Führer és a mai sztárok titka abban áll, hogy annyira hasonlóak legtompább csodálóikhoz, amennyire egyik résztvevő se merné feltételezni is.

A könyv jelene és jövője

Az olvasótábornak napjainkban olyan könyvajánlat áll rendelkezésére, amiről alig fél évszázaddal ezelőtt álmodni sem lehetett. A szerzők tábora pedig alkotott, hiszen a nemzetek klasszikus irodalma az elmúlt két és fél évszázad terméke, de a könyvnyomda mai technikai lehetőségei szívet és lelket gyönyörködtető könyvekkel, ma nem megajándékoznak, hanem a szó legszorosabb értelmében csábítanak. Mindezt pedig a digitális technika tette lehetővé.

Aztán egy szép napon bejelentették, hogy Gutenberg mester rövidesen a múlté, megszületett a digitális könyv, két változatban: az egyik az ún. Hörbuch, tehát a hangoskönyv, az opus a lemezen hallgatható felolvasva; a másik pedig az immár több cég által is forgalomba hozott e- vagy digitális-könyv: zsebméretű képernyőn olvasható egy könyv, gombnyomással forgatható előre és visszafelé. Ez a technikailag minden elismerést megérdemlő tsinálmány hivatott úgymond helyettesíteni a nyomtatott könyvet. Mondják.

A hangoskönyv valójában a felolvasás korának visszatérését jelenti, s mint ilyen, nem egyéb, mint kulturális atavizmus, ami mögött némely tényező is szerepet játszik, úgymint a silány oktatási rendszer, hiszen mindennap elhangzik szóban és írásban, hogy az alapfokú iskolát elvégzők nem tudnak sem olvasni, sem értelmesen fogalmazni, sőt, szakiskolák arról panaszkodnak, hogy ezek az ifjak nem is értik a szabatosan fogalmazott beszédet sem, emiatt nem minden ifjú alkalmas kézműves tanulónak sem! Van azonban a hangoskönyvvel egy nem elhallgatandó probléma, nevezetesen: a felolvasó hanghordozása és hangsúlyozása egyazon szövegnek az értelmét többé-kevésbé befolyásolhatja. Arról pedig alig szükséges beszélni is, hogy a szöveg hallgatásakor számos külső körülmény és tényező megzavarhatja, akár el is terelheti a figyelmet, ami az olvasáskor is előfordulhat, de a szövegben való visszaugrás nem jelent problémát.

Az E-könyv rendkívüli technikai megvalósítás! Egy lapos, zsebben elférő számítógép tartalmaz több száz könyvet, tetszés szerint lehívható és olvasható mint egy könyv, csupán a billentyűzet segítségével. Nemrég közzétett statisztikai adatok szerint, sem az Egyesült Államokban, sem Európában nem következett be az E-könyv hívei által hangosan beharangozott áttörés, és csak 8 százalék forgalmat jelenthettek, ami elvárásaik alatti.

A digitális technológia áldásairól írni nem érdemes, két okból: aki saját tevékenysége okán nap mint nap részese ennek, annak felesleges erről beszélni; aki pedig az új médiumnak csak az olcsó igényeket kielégítő lehetőségeit veszi igénybe, annak ugyancsak felesleges beszéd lenne. S akkor kinek lehet beszélni a dolgokról? Csakis azoknak, akik manapság megengedik maguknak a gondolkozás luxusát. Leginkább a problémákról érdemes beszélni. Arról például, ahogyan a számítógép bizonyosan csökkenti az ún. rövid távú memóriának nevezett emlékezési funkciónkat. Továbbá az emberi agyban a számítógép használata révén funkcionális átrendeződés történik; érdekes módon orvosoknál találtak erre utaló jelenséget. (12: 31–42. o.) Azt pedig, hogy a rövid távú memória csökken, felmérésekkel igazolták. (12: 63–67. o.) Ezekre a megállapításokra van egy kézzelfogható bizonyítékunk, csupán gondolkozni kell: a számítógépünkben tárolt adatok helyét egy billentyű, illetve billentyűkombináció, vagy címszavak, illetve önkényesen választott betű- és/vagy számkombináció jelöli meg, azt kell memorizálni. (Régen, a 80-as évek előtt a titkárnők kívülről tudtak sok telefonszámot; a programálható mobilkészüléknél már csak a billentyűszámot kellett memorizálni, amelyiken a szám volt.)

Van azonban az interneten olvasható újságcikkeknek – a mindenki által való elérhetőség okán – egy el nem hanyagolható vetületük, ami láthatóvá válik az olvasók számára lehetővé tett hozzászólások vagy kommentálások révén. Annyi gyalázkodás, gyűlölködő soviniszta uszítás, mint amennyi a román sajtóban (is) látható, nyugati mércével mérve mindenféle mérhetőség alatti. Ezt pedig csak a digitális technológia tette lehetővé. Ha azonban csak azt eredményezné, hogy levezeti egy primitív, elmaradott, sovén-nacionalista tömeg ösztöneit, akár pozitív is lehetne a mérleg; mindenesetre elhamarkodott véleménytől ajánlatos óvakodni!

A könyv jelenéről és jövőjéről a legtöbbet mond egy interjú, az Umberto Eco16 és Jean-Claude Carriere17 szerzőpárossal, (13) kettejük francia nyelven megjelent könyvének anyagával kapcsolatosan.

A davosi világgazdasági konferencián négy előrejelzést fogalmaztak meg 2008-ban: hogy az olaj ára 500 dollár/barell lesz, hogy a víz áruvá válik, hogy Afrika a következő évtizedben gazdasági hatalom lesz, és a negyedik, hogy a könyv el fog tűnni. Ezzel kapcsolatosan Eco kifejti, hogy a könyv olyan, mint a kanál, a kalapács és a kerék. Szebbet lehet ugyan csinálni, de jobbat nem. Próbálták a dugóhúzót is optimizálni, meglehetősen szerény eredménnyel. A Carriere által közbeszúrt kérdésre pedig, hogy vajon a kereket miért nem fedezték fel már a maják – hiszen az égen kitűnően eligazodtak18 –, Eco azt válaszolta: „ert nem volt szükség kerékre, a láma megfelelt a teherhordásra.” – Nos, ez igaz is kell legyen; de ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk, azonos okra vezethetjük vissza a gutenbergi könyvnyomtatást is: szükség volt reá! az igényeket már nem lehetett kielégíteni a kézzel írott, másolt kódexekkel, könyvekkel.

A könyv lehet, hogy nem papírra íródik, de mint könyv megmarad – mondja teljes meggyőződéssel Eco. Carriere úgy véli, hogy az E-könyv a könyv komoly versenytársává válik. Eco erre: persze, egy államügyésznek könnyebb egy per 25.000 iratát egy E-könyvben hazavinni és este későig szaladgálni rajta. Hogy aztán az orosz klasszikusoknak rég kiadott és jelenleg a könyvtárakban a tönkrement papíron porló művei E-könyvön megjelennének-e? – Nehéz lenne megmondani.

Ecónak van azonban egy meglehetősen meggyőző véleménye a maroktelefonról, amely szerinte elsorvasztotta az interperszonális kapcsolatok eddigi – írott és íratlan szabályok megszabta – formáját.

*

Befejezésül lenne egy érdekes megállapítás az irodalmi művek és létrejöttük korszakának jellemzése között. Marcel Reich-Ranicki19 megkérdőjelezi, hogy az olvasói igény döntené el az irodalommal szembeni igényeket, és azt mondja, hogy például a világirodalom legszebb darabjai, mint Maupassant és Csehov kis elbeszélései, a 19. század végén születtek, és egy viszonylag nyugodt korszak termékei. Ezzel ellentétben a nyugtalannak, zaklatottnak nevezhető 20. század húszas éveiben születtek meg a nagy regények: Thomas Mann (1875–1955): A Buddenbrook ház (1901); Alfred Döblin (1878–1957, orvos-író): Berlin, Alexanderplatz (1929); Robert Musil (1880–1942): Der Mann ohne Eigenschaften (1931–32); Joseph Roth (1894–1939): Radetzkymarsch (1932); Franz Werfel (1890–1945): A Musza Dag negyven napja (1933–37); Stefan Zweig (1881–1942): Sternstunden der Menschheit (1927). Mindazonáltal összefüggés állapítható meg az olvasók általános életviteli formája és bizonyos irodalmi termékekkel szembeni előszeretet között. Csakhogy az elvárásokkal szemben fordított a viszony: minél gyorsabbak, hektikusabbak hétköznapjaink, annál erősebb a vágy a nyugalomra. (14)

Hogy ez a 19. század végén és a 20. század első felében létező irodalomra tett megállapítás mennyire érvényes napjainkra, tehát a digitalizálás dominálta életvitel és az irodalommal szembeni elvárások közötti viszonyra, s ha igen, milyen formában? – nem áll módunkban feltételezéseken túl jutni. Annyit azonban kimondhatunk, hogy a könyv él, és élni is fog! Ne felejtenénk: az elektronikus-digitális médiumban rejlő lehetőségeket is valójában csak az tudja értékelni és használni, aki könyve(ke)t olvas –  mondja Umberto Eco.

Ezzel pedig csak egyetértenünk lehet.

Addendum

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Erdélyben meglehetősen eltérő módon alakult ki az olvasótábor attól, amit már előbb megemlítettünk a közép- és nyugat-európai eseményekről az iparosítás korában, ok és okozati összefüggésben. Fordítva ülünk vesszőparipánkra, éspedig:

Az 1970-ben megalakult Kriterion Könyvkiadó húsz év alatt, 1991-ig 22.500 címet adott ki, összesen 22 millió példányszámban, s e könyvek vásárlói az akkori másfél milliós erdélyi magyarságból kerültek ki, amihez persze hozzászámítandó valamelyes – de nem döntő nagyságrendű – anyaországi piac is. Ennek oka abban jelölhető meg, hogy a népi demokratikus rendszer által végrehajtott tanügyi reform eredményeként felszámolták az analfabetizmust, majd kezdetét vette az 50-es évek elején az egyre erősebb kommunista uralom.20

Az elkövetkező húsz év alatt, a megélhetést addig biztosító földbirtok elvesztése miatt, világossá vált az, amit az én apám is úgy fogalmazott meg: fiam, tanulj, mert a tudást nem veheti el tőled senki. Érdekes módon a nagy olvasótábor éppen a proletárdiktatúra idején alakult ki, egyrészt a tudás utáni vágy miatt, másrészt az eseményeknek a párt diktálta magyarázata nem lévén hihető, a ki nem mondhatót mindenki a közben kialakult ún. „sorok között való közlés és üzenet” révén, olvasás útján próbálta megszerezni, és megelégedéssel vette néha tudomásul azt, amit a „bunkó” pártaktivisták meg sem értettek. És micsoda üzenet volt már csak egyszerűen az erdélyi magyar történelmi hagyományok, Brassai, Kelemen és társaik munkáinak kiadása. A mai olvasó nehezen képzelheti el, hogy egy-egy könyv a megjelenése után három nappal már nem vagy ritkán volt még kapható!

A kommunista párt elsősorban úgy gondolta, hogy ki fog alakulni a párthoz hű értelmiségi réteg, ezzel szemben pedig az történt, hogy az új értelmiségi réteg olyan tudás birtokában, amit a pártkáder fel sem ér(hetet)t, máris kételkedő, majd ellenzéki beállítottságú lett, amit kezdetben egy új kifejezéssel illettek: elhajló, szemben az ugyancsak új szóalkotás osztályellenség (ennek „anya”-országi változata: osztályidegen) megjelöléssel. Nos, e politikai háttérrel szükségszerűen alakult ki a sorok között kiolvasható, az olvasói következtetés szellemi útjához vezető új, irodalmi elbeszélői mód és kiadói stratégia.

Irodalom

  1.  Robert Musil (1880–1942): Gesammelte Werke, Bd. 2. – Der Mann ohne Eigenschaften. Rowohlt Verlag, 1978, 459– 465.
  2. Friedrich Nietzsche (1844–1900): Das Hauptwerk, III. Verlagsbuchhandlung GmbH. München, 1990; Also sprach Zarathustra, Ein Buch für alle und keinen, Erster Teil; Vom Lesen und Schreiben, 41.
  3. Alberto Manguel (1948–, kanadai állampolgár, író, fordító, szerkesztő): Eine Geschichte des Lesens. Rowohlt Verlag, 1999. (Orig. engl.: A History of Reading. Alfred A. Knopf, Canada, 1996.)
  4. John Stuart Mill (1806– 1873, angol filozófus és közgazdász): A szabadságról. Téka kiadás, 1983, 155., 236. o. (Orig. engl.: On Liberty.)
  5. Hermann Schreiber (1920–, osztrák író és történész): Das Schiff aus Stein – Venedig und die Venezianer. Rowohlt Verlag, 1988, 169–170., 292–293.
  6. Maria u. Franz M Wuketits: Humanität zwischen Hoffnung und Illusion. Kreuz Verlag, Stuttgart, 2001, 83.
  7. Doris Lessing (1919–, szül. Doris May Tayler, nagy-britanniai írónő): ünnepi beszéd 2007-ben az irodalmi Nobel-díj átvételekor; a beszéd német fordítása: Das Lesen erst sättigt; in: FAS (Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung) Nr. 50; 14.12.2007, 15.
  8. John Carey (1934–): Hass auf die Massen. Intellektuelle 1880–1939. Steidl Verlag Göttingen, 1996; (orig. engl.: The Intellectuals and the Masses. Pride and Prejudice among the Literary Intelligentsia, 1880–1939. Faber and Faber, London, 1992). A német cím tömör és megnevezi a lényeget, az angol eredeti cím azonban árnyaltabb és többet mondó; Carey az angol irodalom professzora Oxfordban.
  9. Botho Strauß (1944–, német író és drámaíró): Anschwellender Bocksgesang, in: Der Spiegel Nr. 6/1993, 202–207.
  10. Peter Sloterdijk (1947–): Der ästhetische Imperativ. Philo&philo Fine Arts Verlag, Hamburg, 2007, 14.
  11. Idem: Die Verachtung der Massen – Versuch über Kulturkämpfe in der modernen Gesellschaft. Edition Suhr-kamp, 2000, 25.
  12. Frank Schirrmacher (1959–, a FAZ [Frankfurter Allgemeine Zeitung] egyik kiadója): Payback. Blessing Verlag, 2009, 31–42., 63–67.
  13. Umberto Eco – Jean-Claude Carriere: Die große Zukunft des Buches. (Orig. fr.: N’espérez pas vous débarrasser des livres.) Interjú a két szerzővel in: Die Zeit, Nr. 30, 22. Juli 2010, 41.
  14. Lásd Marcel Reich-Ranicki, in: FAS (Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung) Nr. 6., 11. Febr. 2007, 28.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu