Kulturális folyóirat és portál

2016. május 31 | Péter I. Zoltán | Társadalom

Gyermekkorom városa: Nagyvárad az ’50-es években (3.) – Részlet egy készülő szubjektív váradi korrajzból

Óvodáskor

 

A gondtalan gyermekévek számomra 1955-ben értek véget. Bár már betöltöttem a hatodik életévemet, szüleim nem az iskolába, hanem az óvodába írattak be. Román óvodába, mondván: tanuljon a gyerek románul, mielőtt iskolába menne. Gyakorlatilag addig nem volt hol tanulnom románul, hiszen a családban, a barátokkal is csak magyarul beszéltünk.

Egy szeptemberi reggelen anyám megfogta a kezemet és elindultunk az óvodába. Nem tudom, kettőnk közül ki izgult jobban, talán anyám, hiszen én nem is sejtettem, mi vár majd rám. A Schubert utca, az Ady tér, majd a Fő utcának az Úri utcai torkolattól kezdődő szakasza, ahol elhaladtunk, egyaránt ismerős volt számomra. Ekkor már az Úri utcát József Attiláról nevezték el, de úgy emlékszem, a sarki utcanévtáblán az szerepelt, hogy Iosif Attila. Olvasták volna az illetékesek a költőnek A Dunánál című versét, amelyben azt írja, hogy: „apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az…”? Nem hinném, meg aztán nem is sokáig viselte az utca költőnk nevét, mert a hatvanas években már Porţile de Fier, azaz Vaskapu lett.

A József Attila utca sarki háztól egészen a Moscovei utca sarkáig egy hosszú emeletes házsor húzódott. Akkor még nem tudtam, hogy a felső szinten a 3. számú magyar tannyelvű középiskola található, ahová majd én is járni fogok.

Az utóbbi utcasarkon befordultunk, hogy a színház mögötti Moscovei utcán menjünk tovább, amíg a Bariţiu utcai leágazás után, a második háznál el nem értünk az óvodához. Többablakos földszintes ház volt, széles bejárattal, tágas füves udvarral. Bementünk az első terembe, ahol egy fekete hajú, meghatározhatatlan korú óvó néni fogadott bennünket. Néhány szót váltott anyámmal, majd felém fordult, s számomra valami érthetetlen nyelven – románul – kezdett el beszélni. Hamar észrevehette, hogy nincs kivel, ezért ismét anyám felé fordult, hogy elmondja a szükséges tudnivalókat. Újabb gyermekek érkeztek szüleikkel, hogy most már velük foglalkozzon. Anyám láthatóan sírással küszködve próbált lelket önteni belém, biztatva, hogy majd megszokom az ittlétet. Azzal búcsúzott el, hogy délben értem jön.

Mikor már minden új gyermek megérkezett, az óvónő – akit úgy kellett szólítani, hogy tovarasa, azaz elvtársnő – összeterelt bennünket, hosszasan beszélt hozzánk, amit nem értettem, majd vezényszóra mindenki elindult egy nagy terem felé. Én is… Hát így kezdődött az óvodai kálváriám, amely a következő év nyaráig tartott, és számomra egy örökkévalóságnak tűnt.

Az óvónő meg sem próbált bevezetni a román nyelv rejtelmeibe, úgy tekintett rám, mintha ott sem lettem volna. Amikor valamilyen foglalkozást, például rajzolást tartott, nekem is a kezembe nyomott egy darab papírt és ceruzát, hogy rajzoljak, mint a többiek. De verset, mint a román gyermekeknek, nekem nem tanított meg. Beszélni csak szünetekben és szabad foglalkozások alatt a többi gyerekkel tudtam. Magyarul. Egyébként úgy voltam ott, mint egy süketnéma. Így aztán románul sem tanultam meg egész ottlétem alatt. Egyetlen „eredménye” az óvodás évemnek az lett, hogy egy önbizalmát vesztett gyermek lett belőlem, amit csak nagyon sok év elteltével sikerült kihevernem.

Már az első napokban észrevettem, hogy az épület utcai homlokzatán, a középső két ablak között egy emléktábla található. Nagybetűkkel – amelyeket már el tudtam olvasni – az szerepelt rajta, hogy Szilágyi Dezső. Otthon, érdeklődésemre apám elmondta, hogy valamikor így hívták ezt az utcát. De hogy miért lett belőle Moscovei, arról már nem szólt… Aztán egyik nap már nem láttam ott az emléktáblát, helyét bevakolták. Idővel én is elfeledtem az egykor látottakat, mígnem jóval később, az 1989-es fordulat után olvastam Szilágyi Dezső életéről és munkásságáról. Ekkor tudtam meg azt is, mi szerepelt az emléktáblán:

 

Itt állott SZILÁGYI DEZSŐ SZÜLŐHÁZA

          Született 1840. április elsején

           Meghalt 1901. július 30-án.

          A jogtudomány tanításában,

          az igazságügy szervezésében,

         a közszellem irányításában

tudásra, ékesszólásra, és jellemre egyaránt

            nagy fia emlékezetének,

              Nagyvárad városa.

 

Az emléktáblát 1903. március 1-jén helyezték a falra. Szilágyi Dezső szülőházát 1902-ben bontották le, hogy helyébe kisdedóvót építsenek, ahol napjainkban is a tanítóképző gyakorlóóvodája működik.

Visszatérve az 1955. esztendőre, az első napot kivéve, később már egyedül jártam óvodába, nem úgy, mint a mai gyermekek, akiket még a negyedik osztályba is a szülők visznek gyalogosan, de legtöbben autóval. Igaz, azt sem szabad elfeledni, hogy a mai közúti forgalmat össze sem lehet hasonlítani a hat évtizeddel ezelőttivel.

 

Az egykori Arta mozi

 

Egyedül járva alkalmam volt meg-megállni a számomra érdekesebb helyeken, mint például az Arta mozi két kirakata előtt, amelyben az éppen játszott film meg a műsoron következő filmek fényképei voltak kitéve. Talán amiatt is volt bennem a képek iránt olyan nagy kíváncsiság, mert ebben az időben még a szüleimmel mentem moziba – nagyon ritkán. Ők inkább a színházat kedvelték, ahová – anyám szerint – már karon ülő csecsemőként engem is elvittek. De ettől még jól emlékszem arra, hogy az Arta moziba zárt kapualjon keresztül kellett bemenni, majd több lépcső megtétele után juthattunk az előcsarnokba. Itt volt a pénztár is, amely előtt, ha jó filmet vetítettek, mindig hosszú sor állt. Az előcsarnokból széles lépcsőn vezetett az út a mozihelyiség irányába. A jegykezelő a lépcsőforduló előtti vaskorlát mögött állt, hogy „kezelje” a jegyeket. Majd csak a jegy elszakítását követően juthattunk, egy újabb lépcsősor megtétele után, az emeleti előcsarnokba, s innen a félhomályos moziterembe, ahol akkor még az ülőhely megkeresését segítő asszonyok is szorgoskodtak. Főleg akkor akadt munkájuk, amikor a későn jövőket elemlámpával a kezükben vezették a helyükre. Akkor is szerephez jutottak, amikor ugyanarra a helyre két személynek is szólt a jegye. Ez eléggé gyakran megtörtént. Ilyenkor az egyik nézőt egy másik szabad helyre kellett kalauzolniuk. Miután végre leültünk, jöhetett a csoda, elkezdődhetett a várva várt filmvetítés, de előtte még a híradót is meg kellett nézni, hiszen ekkor még nem létezett televízió… Alighogy véget ért a film vetítése – sőt megesett, hogy kevéssel előtte is –, a nézők többsége felpattant és a kijárat felé tódult, emiatt csak ritkán lehetett látni a stáblistát. A kijárati ajtó a hátsó szabadtéri mozira nyílt, ahol nyári estéken tartottak vetítést.

Honnan tudtam volna, hogy az Arta filmszínháznak otthont adó épület eredetileg a XIX. század utolsó évtizedében a Katolikus Kör székházának épült, majd 1914-ben kibővítették az udvari szárnnyal – ennek emeleti részén volt a mozi is. E helyiség eredetileg színház-, koncert-, illetve bálteremnek készült, de már a harmincas években is tartottak benne vetítéseket.

Talán azon sem lehet ma már csodálkozni, hogy arról sem szereztem tudomást, hogy a 3-as középiskola épületeit egykoron az orsolyita rend zárdája számára építették a Szent Anna-templommal együtt.

E tanintézet Fő utcai földszintjén már jó ideje üzletek sorjáztak. A József Attila utca sarki Merinos nevű szövetüzletre jól emlékszem, állítólag itt lehetett a városban a legjobb szöveteket kapni. Engem nem is ez fogott meg, hanem az, ahogy az öltönyös, elegáns kereskedő levette a polcról a kiválasztott vég szövetet, majd lendületből a pultra csapta. Ez mintha törvény lett volna náluk, de utólag visszagondolva talán csak így sokkal könnyebb volt bánni a nehéz göngyölegekkel.

Aztán a Fő utcának ezen a szakaszán emlékszem még egy cipőüzletre, egy szabóságra, ahol később az érettségire szánt öltönyömet is készítették, meg egy orvosi műszereket árusító boltra. Két másik olyan üzlethelyiség is volt itt, amelynek érdekességét majd csak jóval később fogtam fel. Az egyik talán egy rövidárubolt lehetett, közvetlenül a templom mellett. Eredetileg itt a zárda udvarára vezető zárt kocsibejárat volt; 1905-ben szüntették meg, amikor az épület ezen részének földszintjén öt üzlethelyiséget hoztak létre. Ekkor alakították át a zárda itteni gyalogos bejárati részét is egy kis bolttá. Gyermekkoromban, de még később is, hosszú évtizedeken át, dohánybolt működött benne. A tanintézetbe ekkor már a színház mögötti kapukon lehetett bejutni.

 

Az iskolának a Fő utcai házsorával szemben, a Nagy Sándor utca sarki ház földszintjén patika volt – ma is az van ott –, a mellékutcai homlokzatára magyarul is felírták: 3-as számú állami gyógyszertár. A sarki rész emeletére egy időre hatalmas vörös csillagot is odabiggyesztettek, hogy ne legyen senkinek se kétsége afelől, hová is tartozunk… E ház eredetileg az Orsolya-rend számára épült 1906-ban, emiatt a régi váradiak még ekkor is az Orsolya-szüzek palotájaként emlegették, de leginkább mint Szent István palotája lett ismert. Az eredetileg túlzsúfolt díszítésű, árkádos erkélysoros homlokzatú épület 1944. október 13-án ismeretlen okból kiégett. Helyreállítása nyomán jellegtelen lett. Lecsupaszították róla a díszes erkélyeket a homlokzati stukkódíszekkel együtt. Így láthattam már én is, természetesen, ha felnéztem az emeleti részre, mert a figyelmemet ekkor még inkább a kirakatok kötötték le.

Ezen az úton mentem és jöttem óvodás koromban hazafelé, örülve annak, hogy kiszabadulhattam a számomra idegen világból…

 

Sztálin téri nézelődés

 

Igen, ebben az időben így nevezték az egykori Bémer teret, napjaink Ferdinánd király terét. Mint mindenhol ezen a vidéken, az utcák és terek neve Nagyváradon is a pillanatnyi politikai helyzetet tükrözte. Az eredeti Bémer tér az 1920-as évek elejétől Regina Maria tér lett, majd 1940-től ismét Bémer László püspök nevét viselte, hogy 1944-ben a generalisszimusz Sztálin nevét kapja. Az 1960-as évek derekán Republicii – azaz Köztársaság – tér, majd 1995-től Regele Ferdinand tér lett.

Az 1950-es esztendőkben, ahogy az egész városban, a Sztálin téren és a szomszédos utcákban is a szürkeség jellemezte a házakat. Csak helyenként bontotta meg ezt az egyhangúságot egy-egy sárgára festett épület. A Moscovei és a Patrioţilor utca sarkán levő emeletes Adorján-féle ingatlan, valamint a mellette levő hasonló nevű homlokzatán is a Komor Marcell és Jakab Dezső által megálmodott gazdag virágmotívumok belevesztek az egyszínűségbe. Majd csak jóval később váltak ismét láthatóvá ezek az újraszínezett szecessziós virágdíszek.

Nem járt jobban a közeli Sztarill-palota sem, melynek földszintjén egykoron az EMKE kávéház csábította a váradiakat. A rendszerváltás kezdetén a kávéházzal együtt eltüntették a szecessziós stílusú belső stukkódíszes dekorációt is. Hogy mi lett a kávéház helyén az ötvenes években? Textil- és készruhaüzlet – amit a mellékelt korabeli felvétel is igazol. A sarki bejáratot nagyméretű reklámpannó takarta el, rajta románul és magyarul is az volt olvasható, hogy készruhák részletre is kaphatók. De nem akárhogyan, hanem „pontra”. Erről sokat hallottam gyermekkoromban, de túl kicsi voltam hozzá, hogy megértsem a lényegét. Ebben segített most érdeklődésemre egykori kitűnő tanárom, Szűcs Loránd Gyula mérnök, aki jól emlékezett a pontrendszerre. Elmondása szerint ebben az üzletben is csak pontra adható ruházati cikkeket lehetett vásárolni. A pontrendszer valójában jegyrendszer volt. A családok a munkahelyen keresztül vagy a városházán kapták a „kartellákat”, melyeken ollóval kivágható szelvénykék voltak. Ezeknek a „kartelláknak” a papír bankjegyekhez hasonlóan különböző pontértékük volt (talán 5, 10, 25, 50, 100 pont). A rendszernek az volt az érdekessége, hogy az egyes árucikkek mellé ki volt írva a lejben kifejezett értékük és a pontértékük is. Vagyis az árat nemcsak lejben kellett kifizetni, hanem a szükséges pontértékű szelvényeket is le kellett adni. A kivágott szelvénykéket a pénztáros egy külön erre a célra készített ívre ragasztotta rá, és éppen úgy el kellett számolnia velük, mint a pénzzel. Hogy az emberek mekkora pontértékű „kartellákat” kaphattak, az függött a beoszlásuktól, munkakörüktől (fizikai vagy szellemi munkás, értelmiségi, tanuló, gyerek, nyugdíjas). A hiánygazdaság körülményei között az akkori rendszer ezzel a módszerrel igyekezett szabályozni a kereslet és kínálat közötti egyensúlyt. Mert hiába volt valakinek sok pénze, az alapvető árucikkek megvásárlásához „pontokra” is szüksége volt.

Később képkiállításokat tartottak a fehérre meszelt falú korábbi készruhaüzletben, majd visszaállították a kávéházat Astoria névvel. De ez már nem őrzött meg semmit az egykori szecessziós belső térből. Belesimult a szocialista társadalomra jellemző – egységes, vasvázas, műanyag lapos asztalokkal, székekkel ellátott, sivár jellegű – kávéházak sorába…

A készruhabolt főbejáratának két oldalán már gyermekkoromban is egy-egy márvány emléktábla volt látható. Az egyik román, a másik magyar nyelvű volt. A magyar nyelvű tábla szövege így szólt:

 

             Ebbe a házba járt

irni, pihenni, barátaival beszélgetni

a nagy magyar forradalmár költő:

               ADY ENDRE,

 a kapitalizmus és feudalizmus elleni

küzdelem harcosa és az együttélő népek

       testvériségének hírdetője.

 

Mindkét tábla 1953-ban került a falra, a korra jellemző ideológiának megfelelő szöveggel. Ráadásul a román nyelvű változatban az szerepelt, hogy e házban 1901–1904 között dolgozott a forradalmár költő, miközben az ingatlan csak 1902 októberére készült el, az EMKE kávéházat pedig ugyanezen év december 10-én nyitották meg!

Sokkal szerencsésebb volt az egykori EMKE kávéháznál a vele szomszédos Transilvania szálloda étterme, amelynek kissé giccses, színes faldekorációi máig megmaradtak. Ezt csak később ismerhettem meg, gyermekként nem jártam benne a szüleimmel.

A szálloda melletti épületben volt a Transilvania mozi, ebben már kisgyermekként is megfordultam. Az egykori bankpalota udvari részének földszintjén az Apolló mozit 1912 novemberében nyitották meg. A korabeli sajtótudósítás szerint a tágas bejáratot óriási pálmák és délszaki növények díszítették, mintha valamelyik előkelő párizsi teátrum vesztibülje lett volna. Az én gyermekkoromra ebből már nem maradt semmi, a gyengén megvilágított sivár bejárat díszeiként csak a falra helyezett megsárgult nagyított színészképeket lehetett megtekinteni. Úgy emlékszem, még köpőcsészék is voltak a fal mentén, mint ebben az időben a legtöbb közhivatal folyosóján. E bejárati folyosó nem az egykori bankpalota földszintjén volt, hanem a vele szomszédos emeletes házban. A folyosó mélyén nyíltak jobb felé a moziterembe vezető ajtók. Maga a moziterem hagyományosnak volt mondható, s egy tágas erkély is tartozott hozzá. A kijárat is – mint minden moziban – más irányba vezetett, az akkori Breiner Béla (mai Ady Endre) utca felé, az itteni emeletes bérház alatt. Hogy miket vetítettek itt gyermekkoromban? Ki tudná ma már ezt megmondani? De a Fanfan la Tulipe Gérard Philipe főszereplésével megmaradt az emlékezetemben.

A térnek ezen az oldalán levő többi létesítményből csak a mozi bejáratával szomszédos cukrászdára emlékszem. Talán Berecz-féle cukrászdának nevezték a bérlője – vagy még a tulajdonosa – neve után. Nagyon finom gesztenyepürét lehetett itt enni. A sütemények is jók voltak, de számomra a csúcsot a gesztenyepüré jelentette. Bármit is rendeltél, adtak hozzá egy pohár vizet is. Váradi csapvizet, amely akkor még nagyon jó minőségű víz volt.

A tér közepén, akárcsak Újváros főterén, az elesett szovjet katonák emlékére obeliszket állítottak még 1944-ben. Hogy mi volt a két emlékmű között a különbség, nem tudom. A Sztálin térit talán csak a 2. ukrán front katonáinak emlékére emelték. Az obeliszk négy oldalán levő nagyméretű fekete labrador gránit lapokra vésték fel cirill betűkkel az elesett szovjet katonák nevét. Majd csak a rendszerváltás után – amikor mindkét emlékművet lebontották – tudtam meg Méder Árpád köztiszteletben álló geológus barátomtól, hogy e lapok a Fő utca 13. szám alatti emeletes házból származtak, ahol a XX. század második évtizedétől Weiszlovits Lajos temetkezési vállalata működött.

A tér jobb oldalán levő házsor földszintjén is üzletek voltak. Ezekből csak egyre emlékszem. Azt ma sem tudom, hogy mit árultak benne, de kisfiúként megragadta a figyelmemet és sokáig nézegettem Houfnagel ma már jól ismert metszetének nagyméretű színezett másolatát, amely magasan volt felfüggesztve az üzlet falára.

Aztán ott volt a Poynár-ház; földszintjén az Eminescuról elnevezett könyvüzlet csak később vált kedvencemmé.

A Rimanóczy utca az idősebb jeles építészünk halála évétől, 1908-tól 1958-ig az ő nevét viselte. Csak ekkor változtatták át Iosif Vulcanra. Ennek az utcának a sarkán volt az a szállodaépület, amelyet a régi váradiak akkor is, most is Rimanóczy szállodaként emlegetnek, pedig a szállodát már rég bezárták. Én is így hallottam gyermekként, s nem mint Crişul Repede, azaz Sebes-Körös szálloda… Ebben az időben a földszintjén, az egykori Royal kávéház helyén már a Szedosz vendéglő volt. E név talán a Szervezett Dolgozók Szövetkezetének a rövidítése lehet. A vendéglő belső dekorációja szerencsésen megmaradt, s így még őrizhette az egykori Royal emlékét. Az ötvenes években még jókat lehetett itt vacsorázni, cigányzenekar mellett, mintha itt megállt volna az idő. Csak a vendégek cserélődtek ki, ők már nem a régi kávéházak törzsvendégei voltak…

Illik néhány szót ejteni a tér emblematikus épületéről, a színházról is. Be kell vallanom, gyermekként az épület külseje nemigen kötötte le a figyelmemet. Annál inkább az, amit benne játszottak. Leginkább operettet néztünk. A Csárdáskirálynőre biztosan emlékszem. Ilyenkor idejében kellett jegyet venni, mert zenés darabok mindig telt házzal mentek. Prózai darabot kevesebbet láttam, nem mintha a szüleimet csak a zenés darabok érdekelték volna, de ebben az időben a repertoárt a proletkultos művelődéspolitika kötelező előadásai uralták. Szovjet darabok katonákkal, partizánokkal. Mellettük színre kerültek a kollektív gazdaságot dicsőítő román színdarabok is. Az utóbbiak mellé felsorakozott a helyi munkáskáder színigazgató Kézfogó című darabja. De ez a korszak is elmúlt, a hatvanas évek végén már középiskolás bérletesként egészen más, értékes darabokat láthattam itt, kitűnő rendezésben és kiváló művészekkel. Ekkor már túlléptünk az ötvenes éveken, ez egy másik korszak volt, de még előttünk voltak a nyolcvanas évek megpróbáltatásai…

 

 

Megjelent a Várad folyóirat 2015/10. számában.

Copyright © 2018 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu