Kulturális folyóirat és portál

2012. július 12 | Tar Károly | Irodalom

Gyagyás gyilkosok (részlet)

Gyilkosok családjába született. Megölte az anyját.

Az anyja nem akarta megenni a spenótot. Csak feküdt az ágyban, nézett a fiára szigorúan. Nem ellenkezett, nem is biztatta.

Tömködte szájába a spenótot. Rábeszélősen etette. Vagyis hát inkább csak szerette volna etetni. Nem sikerült, mert még soha senkit nem etetett. Ez valahogyan kimaradt az életéből. A gyerekeit sem kellett etetnie, mert gondoskodott róluk az anyjuk, és mindig akadt valaki, aki elvégezte ezt az aprólékos bíbelődést, ezt a türelempróbát.

Kanalazta anyja öregkorára elvékonyodott ajkai közé az ételt. Honnan volt bátorsága etetéséhez, nem tudta. Úgy érezte, az egész gyerekjáték, hiszen csak ismételnie kell anyja egykori mozdulatait, azokat a lágy mozdulatokat, amelyek csordultig voltak szeretettel, amikor lelohadt emlője helyett, sűrűn ismételten, fél kiskanálnyi tejbegrízzel csillapította gyermeke folytonosan növekvő étvágyát. Anyja nem tanította neki az élet apró mozdulatait. Bizonyára tudta, hogy ezek maguktól reá ragadnak. Sohasem hallott a génekről, de úgy viselkedett, mint aki nemcsak génjeik, hanem lélegzetük hasonlóságát is magától értetődőnek tartja. Még a hasában rugdalózott, amikor példamutatással készítette fiát az életre. „Édes gyöngyvirágom, én már alig várom…” – hallotta dúdolását, és megjegyezte a dal tetszetős szövegét is. Nyilvánvalóan így történt, másként honnan tudná most is, hiszen nem tanulta ezt a dalt. Amikor pedig konokul késő estig versre tanította az anyja, hogy másnap felmondhassa a gimnáziumi magyar órán, egyetlen szakaszt sem tudott hibátlanul, de reggel már mosakodás közben betéve fújta az egész Családi kört. Nem történt csoda, tudta jól, hogy anyja csöpögtette belé azokat a szép szavakat álmában az éjszaka folyamán, szép sorjában, betűnként az ő akaratos bámulni valóan nagy szorgalmával.

Útban volt az anyja foga, igyekeztem fogsora közé lapátolni a remény színű kotyvalékot. Nem sikerült. Anyja szája szögletéből lecsorgott az étel, a lefolyt az állára és onnan a nyakára, a hálóingének kerek gallérja mögé. Törölgette a nagyját. Akkor vette észre, hogy az anyja nem nyel. Nem akarta a spenótot. Nem akart már semmit sem. Hetek óta vizet sem ivott. Időnként szemével intett, hogy meg akar halni. De ezt senki sem vette komolyan. Nem szólt senkihez. Csak nézett szigorúan. Furcsállotta ezt, mert az anyja egész életében csak magával szemben volt szigorú. Most csak feküdt a kórházi ágyon, bal felét érte a gutaütés. Nem hihette, hogy csak úgy heverészik az anyja, hiszen egész életében keményen dolgozott. Mániásan. És hihetetlen kitartással. Nem érzékelte az időt, örökké hajtotta magát. Az volt az ő legnagyobb baja, hogy mindig, de mindig többet akart tenni, mint amennyit elvégezhetett. Minden percét túltömködte tennivalókkal.

Kötött neki egy svéd mintás fejfedőt. Vacsora után fogott hozzá, szaporán forgatta a négy kötőtűt.

– Lefekvés előtt befejezem – mondta.

S mert kimondta, úgy is lett. Hajnaltájt került az ágyba. Ez a fejfedő ma már csak kopaszodó feje búbjára elég, ha néha feltette, úgy érezte, az élet bármely területén verhetetlen, akarata töretlen. „Kár, hogy nem vagyok zsidó”, gondolta. Ezzel járhatnék templomba.

Miután kiszenvedett az anyja, feljelentette magát, vallotta, hogy maga okozta a halálát. Az orvosok szerint megpattanhatott az anyja agyában egy vérér, aztán az agyvízbe fulladt részek nem működtek, ezért nem tudott nyelni, szólni, mozdulni. A szájába erőltetett étel a légcsövébe jutott, köhögési rohamai tüdőgyulladásban folytatódtak. Ekkor már, a mozdulatlan fekvéstől, fenekén tenyérnyi tályog kínozta. A vénás táplálás meghosszabbította szenvedéseit. Élt élettelen. A magas láz gyorsan végzett vele. Félig zárt szemein a fény se ki, se be. Sötétség borult a fia agyára is.

– Zárjanak el, végezzenek ki, mondta a kezelőorvosnak. Felindultságában indult a rendőrségre. Mindenfélét ordított. Azt is, hogy kétszer halt meg az anyja. Először, amikor hónapokkal ezelőtt, a nővére ismételten rátelefonált az anyjára.

Késő ősz volt. A nyaralókörnyéki gyümölcsösben bokáig ért a sok földre szédült falevél.

Anyja szolgálatra mindig kész, makacs asszony volt, általában hagyta, hogy szerettei kívánsága érvényesüljön mindenben, de most az egyszer kitartott elhatározása mellett.

– Ő is gyilkos! – ordította a fiú, és megnevezte a nővérét. Azt sem hallgatta el, hogy gyilkos az egész családja.
– Egymást gyilkoljuk, mindannyian arra várunk, hogy eltegyük láb alól valamennyi közeli hozzátartozónkat.

A kórházi folyosó végén kapták el azok a markos emberek. Küzdött az igazságáért. De semmibe vették.

– Nálunk leszel és punktum! – A nővére bevallotta, hogy ezt ordította az anyjának a telefonba mielőtt lecsapta a kagylót. És azt, hogy „…garzonod foglalt, oda költözött egyetlen és imádott fiú unokád!” Ezt számtalanszor elismételte előbbi telefonbeszélgetéseik alkalmával is. Naponta elmagyarázta az anyjának a sok utánajárással bevezetett tanyasi telefonba, hogy másként nem lehetséges.

Nyár elején rendszerint kiköltöztették anyjukat közös nagyfalusi tanyájukra, ahol szívesen kertészkedett, és magas vérnyomása is csökkent. Azt mondták róla, hogy harmadik emeleti garzonjában nyitva felejtette a gázt, s csak a véletlen műve, hogy nem repült a levegőbe szomszédjaival együtt.

– Nem igaz! – mondta az anya.
– Csak azért volt gázszag, mert a városi gázellátók büdösítették a gázt! Az anya bevallotta, hogy valamiért évek óta nem érezte a szagokat, csak fejfájásáról tudta, hogy akkor valami nem volt rendben a lakásában.
– Elájultál! – emlékeztette a lánya.
– Nem igaz! – csattant fel anyja.
– De igaz! – Folyton agyvérzés kerülget. Akármikor elájulhatsz…
– Jól vagyok! Csak hagyjatok már békén! Nem elég, hogy a hét majd minden napján cselédetek vagyok?!

És ez így ment egész héten. Hét végére az anyja rendbe tette a tanyát, leszedett minden gyümölcsöt, felásta a zöldséges kertet. Október vége volt. Szép, hosszú ősz. Egyre halasztotta a hazajövetelét. A fiának mindegyre át kellett állítania magát, mindig új napra kellett igazítania anyja hazahozatalának idejét.

Az anyának nem akaródzott a lányával együtt laknia. A tanév majd minden napján náluk szolgált. Főzött, mosott, takarított. Cselédkedett. Lánya, kétgyermekes tanítónő, ha beszámítjuk a mindig harminc tanulónál népesebb, neveletlen gyermekekből álló osztályát, valójában sokgyermekes anya volt. Nehezen boldogult annyi sok gyermekkel. Az sem vált előnyére, hogy olyan társat választott, akinek a nevelését is magára vállalta még házasságkötésük előtt, de sok más elképzelése mellett erre sem jutott ideje. Válófélben volt. Férje nagyhangú piaci ember, italosan kibírhatatlan, fröcskölt belőle a többségi nemzet felfuvalkodásából eredő gyűlölet. Hetenként legalább egyszer anyósát lekurvázta, feleségére kezet emelt, tizenéves lányával is összeverekedett. Aztán szégyellnie kellett lánya manikűrözött körmeinek nyomát az arcán.

Az anya hetvenhárom éve kitartó szorgalmával, minden elnapolt hazautazása előtt aprólékos gonddal rendbe tette a tanyát, összepakolta a zöldségféléket, almát, diót, sajtot hozatott a közeli esztenáról, még frissen főzött szilva ízet is vásárolt a falusiaktól, a telefonba pedig naponta azt mondta a lányának, hogy csak akkor küldje a bátyját a Trabanttal, ha saját kicsi lakásába viszi.

– Azt nem lehet! Már minden el van intézve… – erősítette jónak hitt elképzelését a lánya, miszerint az anyját nem lehet magára hagyni. Addig erősködött, amíg az anyja kezéből kihullott a telefonkagyló.

Este talált rá a szomszéd tanyán élő asszony, amikor a szokásos fél liter tejjel beállított hozzá. Mentőt hívott. Mire a fia oda érkezett, már a közeli kisvárosi kórházba szállították. Akkor már félhalott volt.

– De én öltem meg – állította a fia. – Én vagyok a gyilkosa – ordította azon a kopott kórházi folyósón. Nem érdekelte, hogy hihető vagy sem, amit mondott, hiszen tényekről szólt. És azt állította: az sem véletlen, hogy visszaeső bűnöző. Visszaeső gyilkos.– A rendőrségre akarok menni! Feladom magam! – zokogta, de nem hittek neki. Hitetlen volt.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu