Kulturális folyóirat és portál

2013. augusztus 1 | Balázs Tibor | Kultúra

Gondolattöredékek a versről

1.

Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa, Jean-Paul Sartre asztalánál, és arra gondolok: aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint Ő maga. Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok: Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a Saint Germain des Pres. Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés –, vajon Isten házával kellett szembenéznie Sartre-nak ahhoz, hogy képes legyen ilyen végletesen tagadni Istent? Ez a templom kellett magasztosuljon előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmiben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem! Ahogyan Sartre ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta, roncsolta őket gondolataival, azzal a szellemi vértezettséggel, azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis – ez a költői állapot.

2.

Amikor ezeket a sorokat írom, akkor eszmélek rá: napra pontosan két éve történt… Robog velünk a rohammentő, át Európán, Párizs felé. A rohammentőben, mellettem, az én tündéri Fiam, András, aki Szenteste született és még nincs 12 éves… Békésen alszik, arca gyönyörű, simogatom a kezét, azt megszokta az évek során, ilyenkor nyugodt. Ekkor békés az ő álma. Nézem Európa fényeit, amint beszűrődnek ebbe a magyar rohammentőbe, nézem Fiamat, és arra gondolok: ez a pár négyzetméter egy teljes világ, ebben van az Élet a maga teljességében, fényeivel, árnyaival, lélegzetvételeivel, csöndjeivel, szavaival, a megváltottság állapotával. Viszem őt, mert az én Fiam nem pusztulhat el, mint zsenge ág, nem hullhat el, mint vadonélő zerge, nem múlhat el, mint egzisztencialista gondolatfutam, az ő léte nem „hiábavaló passió”, az ő létében van az én létem is. Meg kell mentemen Fiam életét, mert lemondtak róla majdhogynem mind az emberek… de én nem… A Jóisten és a párizsi orvosok kezébe teszem az Ő életét, és ezzel ő, az én Fiam megvált engem… Beszüremkedik, tapogatózva jár-kel a fény az éjszakában robogó rohamkocsiban, nézem Fiam kivilágosodó, elhalványuló, majd ismét felragyogó arcát – és ez már egy vers nyitánya bennem…

3.

Ülök Sartre kávézójában, és megpróbálom őt cáfolni: a modern ember (legfőként: a költő) létparadoxona ugyanott gyökerezik, ahol az archaikus ember létparadoxona. A civilizáció, az írott történelmünk előtti ún. primitív, „archaikus” ember és a modern kor embere között semmilyen különbség nincs abban a vonatkozásban, hogy egyik is, másik is csak egész világként (azaz: végtelenként), és itt jön a létparadoxon: világegészből való kivetettségként (azaz: végesként) képes felfogni önmagát, értelmezni saját létét. Avers ebből a paradoxonból él…

4.

Megtörtént az életmentő műtét, Fiam még pihen, arcán most is valami transzcendentális nyugalom, hosszú, szőke göndör hajával olyan, akár a freskókra a legnagyobb természetességgel és nonsalansszal, mondhatnám kedves pimaszsággal odasettenkedő angyal. Éjfél előtt lépek ki a párizsi kórházból, úgy ismerem már ezt a várost, mint Budapestet. Mintha ebben az utcában laknék, hazavárnak a fények, az útszéli fák. Fiam meggyógyul!!! – üvölteném szerte az örömtől –, megyek a párizsi világos éjben – és ez már a poézis eufóriája bennem…

5.

Az épületkomplexum kilencedik emeletén tágas, nagy térbe lépünk, derűs itt minden, világosak, színesek, rajzosak a falak, a bútorok, vidám a hangulat, kellemes a zsivaj, üdék a csivitelések… Csillogó szemmel motorozgató kisgyermekek, bújócskázó, nevetgélő kisfiúk, kislányok, rajzlapok fölé hajoló emberpalánták világa ez. Csak a fejük kopasz ezeknek az élénk tekintetű kicsinyeknek! Csak a szüleik tekintetében fészkel a riadalom, amikor ezeket a kopasz fejecskéket simogatják, és amikor mosolyognak, erőltetetten. Villejuif. Rákkutató Intézet – itt vagyunk. Fiam kezét szorítom, ő a műtét utáni állapotban hordágyon fekszik, bizakodva néz rám égkék tekintetével. Valami hirtelen megfogalmazódik bennem, feljegyzem egy cetlire: „És nem tudom eldönteni / most száll-e le ide, a kilencedikre / vagy most landol innen / a kilencedikről / az Úristen”. Leírom, és csak annyit tudok: a versnek hatalma van az ontikus képzetek felett…

6.

A modern költő hitparadoxona létparadoxonából ered. Korunk költőjének hitparadoxona abban áll, hogy miközben úgy véli, archaikus képzeteit, amelyekben az „ősidők istenei uralkodnak” (ahogy Jung fogalmaz), immár tudatosította, és el is fordult tőlük, azaz nem hisz már különféle istenségekben, babonákban, démonokban, boszorkányokban, varázslókban, jósokban, kuruzslókban, a kereszténység Isten-képzetéhez mégis a már megtagadottnak, túlhaladottnak vélt archaikus tudatával fordul. Azzal az ősi tudattal, amely mégsem fogadhatja, nem fogadja el saját létezésének végességét a Végtelennel szemben. Ez a drámaian feszítő állapot: Isten-hiány. Az Isten-hiányban megszűnik a „hívő” vagy „hitetlen” költő ellentétpárja. Ülök a legnagyobb istenfélő ateista, Jean-Paul Sartre asztalánál, a fentieket fogalmazom meg vele szemben, miközben Fiamra gondolok, az ő nem hiábavaló passiójára, és ami szorongat belülről, az már a versem legbelső tere…

7.

Fiam sebe gyógyul, békésen alszom el a kis párizsi szobában, mégis rémálomra ébredek: állok pilisborosjenői házunk előtt… bent beteg Fiam, kopaszon immár… szeretném vigyázni lépteit, lába ne törjön, ne töredezetten zerge lába, szeretném átölelni, simogatni az arcát, a kezét, beszélgetni szeretnék vele. Szólni hozzá és szólni mindegyik gyermekemhez. De nem lehet, mert hiába próbálom, nem nyílik ki nekem a kapu… már nem nyílik ki… létem kezd „hiábavaló passióra” emlékeztetni… Izzadtan ébredek a rémálomból, kinézek, fények csorognak arcomra, és tudom, ez versdráma, ami, úgy tűnik, több felvonásos lesz, mint véltem az elején…

 

Budapest, 2012. október 31.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu