Kulturális folyóirat és portál

2020. május 26 | Czellár Csiba Judit | Irodalom

Genfi karanténban

Voltak előjelek, voltak hírek és hangok, hogy valami rossz közeledik, de mégis megdöbbentően váratlanul ért a jelenség, hogy az áruházi polcok üresek lettek, mikor egy péntek este beléptem Genf legnagyobb élelmiszerboltjába. Jeges rémület és értetlenség fogott el! Egyetlen egyszer már átéltem ilyet valaha, valamikor: a Szovjetunióban. Akkor – megérkezvén az ismeretlenbe -, senki se figyelmeztetett előre, hogy milyenek lehetnek ott a hétköznapok, hogy telik az egyszerű emberek élete, így ifjonti lelkesedéssel, megérkezésem másnapján, boltba készültem: vásárolni.

Szeretek boltba járni, ott érezni lehet az emberek gondjait, figyelni lehet az arcokat, találgatni, hogy ki honnan jön, mit szeret, merre megy és miként él. A bolt az élet egyik színhelye, az ország egyik tükre. Így hát a felfedezés örömteli lelkesedésével vágtam neki az orosz bolti világ ismeretlen hétköznapjainak. Belépvén szinte megbénultam az üres polcok láttán, sehol semmi áru, jóllehet a bolt óriási volt, de az üresség félelemmel töltött el. Magamhoz térve felfedeztem, hogy egy sarokban valami mégis van: krumplihalmok sokasodtak. Boldogan vittem magammal egy csomaggal és a kasszához léptem, hogy fizessek. –Asszonyom, kérem a talonját! – mondta a pénztáros. – Te jó Ég, mi lehet az a talon?? Vajon mi lehet?? Próbáltam az agyam tornáztatni, miközben körbefogtak a lelkes helybéliek, lám, hogyan is lehetséges az, hogy valaki nem érti ezt a szót, hogy TALON! Nem éltem háborúban, a forradalomra, járványra sem emlékszem, de akkor, ott, hirtelen, mint valami atavisztikus örökség, bevillant a szó, amit nem ismertem: Jaj, hiszen itt jegyrendszer van!

Most ugyanez a félelem kerített hatalmába, mert ismeretlen volt az ok, ami miatt kiüresedtek kedvenc boltom polcai. Az emberek ősi ösztöne előtört, úgy érezték, ki tudja mi történhet az ismeretlen jövőben, mindent meg kell venni, hátha nem lesz semmi, és mint valami utolsó kapaszkodó: óriási felvásárlási láz tört ki. De miért is gondolták az emberek, hogy egy járvány esetén segít, ha jól bevásárolsz? Apró, elégedett örömmel töltött el mindenkit a gondolat: én jól bespájzoltam! A túlélés egyetlen kapaszkodója lett az a kicsiny öröm, hogy tele a spájzom, talán így velem sem történhet semmi baj.

Majd megjelent a karantén szó és lezárta minden eddigi világunkat. Azóta minden munkakapcsolat, beszélgetés gépen történik, háború nélküli ellenség tört közénk: a koronavírus. A vásárlási pánik nehezen érthető, mivel mi szerencsés emberek vagyunk, hiszen egykor az Európát tönkretevő spanyolnátha egy hosszú háborúban kivérezett Európába tört be, egészségükben legyengült, kiéhezett, egzisztenciájukban tönkrement milliókra szakadt. Mi most békében éltünk régóta, ehettünk-élhettünk egészségesen, utazhattunk, dolgozhattunk szabadon, ahol akartunk, de hozzánk is beköszöntött az emberiség ősi ellensége: a járvány. Már elfelejtettük a szót is, éppúgy, mint a jegyrendszert, azt hittük, hogy nincs, nem is lehet soha már, és most értetlenül, felkészületlenül áll előtte az egész világ.

Új, eddig nem ismert életformában kell élnünk, a bezártság, a lopakodó vírustól való félelem átszabta napjainkat. Észrevétlenül alakultak a mindennapok örömei is: Hol, mikor és mennyiért lehet kapni fertőtlenítőt, kesztyűt, maszkot, észrevettem, hogy jómagam is lelkesült örömmel nyugtáztam, azt a három maszkot, melyet csillagászati áron megvehettem. – No, Maguknak aztán jól bejött ez a járvány! – jegyezte meg csípősen egy, a gyógyszertárban sorban álló vevő-társam a gyógyszerésznek.

Éjszaka van, egy kilencemeletes házban nincs semmi zaj, mintha senki se lakna benne. Iskola mellett élek, a nagyszünetben felhangzik a kürtszó. De nem repülnek ki a gyerekek, nincs gyerekzsivaj, nincs labdapattogás, csak néhány maszkkal befedett arcú ember halad át sietve az iskolaudvaron. Egy kislány görkorcsolyázik a játszótéren nap mint nap, már egészen jól megy neki, de nincs aki irigyelje, nincs ki versenyezzen vele, pedig ő lopva mindig körbetekint: Vajon látja-e, vajon nézi- e valaki?

Beszélünk, oktatunk gépen és telefonon, de az emberi hang, a szemtől szembeni találkozás varázsa, valósága, mint a fuldoklónak: mérhetetlenül hiányzik.

Hát így élünk a karanténban.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu