Kulturális folyóirat és portál

2020. február 26 | Onagy Zoltán | Irodalom

Fűz és önkény

Nagyfiam tizenhat éves, egyre zöldebb, belezavarodva a Föld megmentésébe, és hogy az öregek mind barmok. Kisebbik nagyfiam gyanakvó tizennégy, hallgatagon figyel mindenre, s minthogy a ráció felől értékeli a világot, kötelező felismernie minden csalást azonnal. Apám nyolcvankilencben hatvankilenc, anyám hatvan. A huszadik század 89. éve értelemszerűen nyolcvankilenc éves, ahogyan a 20. század karácsonya is nyolcvankilencedik a sorban. A nagyfiú születése óta törvény, hogy a téli szünet első napjától együtt töltünk annyi napot, amennyi rugalmasan fér.

Törvény. S mivel a születésnapom a karácsony mellé csapva, még törvényebb. Némely ember külön tartja a két kiemelt napot, úgy is terhes, én egybeszerkesztve a szülői házban, hogy rövid kanyarral végezzünk. Így se jó, úgy se jó. A törvény szövete foszladozik. Két nemzedék ne utazzon, ne ünnepeljen együtt, három főleg ne. Amiben egyetértenek, abból is csak a baj.

Harmadik éve (negyedik karácsony) beharangozott extra zöld program: kosárfonó tanfolyam. Az öreg, akit erősen meghat, hogy unokája a Föld megmentését vette a fejébe, hirtelen felindultságában felajánlja, hogy megtanítja kosarat fonni, ha ez a kívánsága. A felajánlás évében nem marad idő. A következő karácsonyt az öreg kórházban tölti. Nyolcvannyolcban bevadul a tél, hófúvás, mínusz tízek, nem fért félnapos út az Ipolyra, túl a vörösharaszti lápon. Az idén nagyfiam kész, hatörik, haszakad-tervvel érkezik. Első nap a nyári konyha átszabása a feladathoz, tűzifa előkészítése a tárlóba, hogy száraz legyen, második nap: délelőtt a fűzvesszők beszerzése a termőhelyén, délután alapgyakorlatok, s a maradék x napon különféle füzes fonótechnikák, vesszőfőzés, vesszőfelezés, hámozás (kiskosár, füles kosár, falvédő, válaszfal) megismerése, gyakorlása. Új, speciális fűzollóként árult metszőollót vásárol, rajta még a gyári zsír. A gyerek mindent tudni akar, s a tudással elvarázsolja majd ugyancsak zöld babáját és osztálytársát, ők ketten és az általuk font füles kosarak lesznek az első nyílt front első jelentős győzelme a nejlonzacskók elleni harcban.

Egész héten döglesztő meleg. Nincs december. Néha a nap is kisüt, máskor átrobog az égen egy áprilisi zivatar. Éppen csak nem mennydörög. Pénteken délelőtt tanítás. Az utolsó két tanórát mindenki lelopja, az örökasszony érkezik utolsóként, délben csomagtartónyitás az előkészített cuccoknak, és percre a tervnek megfelelően indulunk, hogy elérjük a visegrádi kompot.

Csúcsot futunk, egyesül a család a gyerekkori helyszínen. Az öreg kidugja az orrát, köszönti a vendégeket, más nincs is. Nagyfiam nem kérdez, ez nem rendíti meg, észre se veszi talán. Öreganyjával kinyittatja a használaton kívüli nyári konyhát, hogy felmérje, az átrendezés mennyi idő, mennyi fát készítsen be, milyen tempóban sötétedés előtt, hogy holnap semmi ne akadályozza a tanfolyamot.

Leszakadok a beindult gyerekekről, át a nagyszobába az öreghez. A söröket, amiket a visegrádi komp fölötti ABC-ben tankoltunk, szép sorban, címkével kifelé lepakolom a kőre a verandaablak alá. Az após küldte pálinkához – évente ismétlődő gesztus, a karácsonyi útra fél liter körtével, fél liter vaskapui szilvával enged útra az após –, amit szertartásosan átnyújtok az öregnek, lekoccantom a két talpas poharat, hogy „Akkor hát, kóstoljuk meg, hogyan sikerült az idén!” Mielőbb innom kell valamit, nehogy eszükbe jusson felugrani a boltba, átlépni „Sanyi bácsidhoz”, elvihetnéd még ma a szerelőhöz. Aki iszik, nem vezet. Aki gyorsan iszik, nem akar vezetni.

Apámról lepattan a sörösüveg csilingelése, ami nyilván behallatszott a verandáról, a pálinkások talajfogása a tv-asztalon, a két talpas pohár hangja. Egész testtel nézi a tévét. Tudom, milyen az. A magyar válogatott meccseit képes hasonlóan követni, a jelszó is megvan, „A kommunisták elmúlnak, a foci marad, míg a világ világ!”. De most, télen, december 22-én délután nincs labdarúgás. A tévében Aczél Endrét követi. Amin meg lehetne lepődni. Azt tudom a Kossuthról, hogy „Temesváron helyzet van”, a SZER-ről, hogy „Temesvár forradalmi tűzben, securitate-mészárlásban”.

Apám mindent tud. Mindent jobban. Mindenkinél. És ez borzasztó. Olyan kényszerhelyzet nem képzelhető az élet leghalkabb rekeszében, hogy ne találna rést vizsgáztatásra, a másik (bárki másik) kioktatására. Közös ünnepeink menetrendje szerint az első napon, legkésőbb a második nap reggelén összemordulunk, attól kezdve kerülgetjük egymást. Ráadásul valóban mindent tud. És valóban mindent jobban (a tény elfogadásához meg kell várnom, hogy meghaljon és eltemessem, hogy teljenek az évek, hogy feltámadjon, hogy feltámadtában újra meg újra megszólaljon). Vele rádiót hallgatni, tévét nézni, meccsre menni, minden, csak nem örömünnep.

„Tölts nekem is! – mondja. – A románokat közvetíti A Hét.”

Így megyünk az estébe. Nézzük a tévét. A román forradalmat. Nem kérdezek, hogy ne válaszoljon. Nem beszélünk, néha megjegyzi: „Hazudnak. Ha levegőt vesznek, hazudnak, ha kifújják, hazudnak.” Mindenkire érti, román tévésre, magyarra, román kommentátorra, magyar kommentátorra, hírmagyarázóra, secko jedno. Később, amikor a stúdióban megjelenik egy költő, jelzem, hogy ismerem (Dinescu, akit éppen főhelyen hoz a Tekintetben Ördögh Szilveszter), azt mondja apám, „a szentségbe, még költő is!”. Mellétesz egy gyors magyar költőcsokrot az ötvenes évekből Illyéssel, Csoórival, Füst Milánnal, Zelk Zoltánnal. Nincs kegyelem.

Anyám, aki az ünnepekre főz saját birodalmában, néha benéz, mi ez a csend, él-e mindenki.

Sötét odakint, amikor a két gyerek benyit, hogy a konyha átrendezve, a szükséges famennyiség felfűrészelve, fejmagasságig bepakolva a kémény mellé, nagyapa nézze meg, rendben-e így, vagy módosítsanak. Az öreg most kapcsol, hogy szentséges egek, a fűz. Átcseréli a papucsot, megnézi a nyári konyhát, megdicséri a fiúkat, söpör vissza. Nem találja a helyét. Nem kérdez, nem kér tanácsot, de látom, nehéz lesz fél napra itt hagyni, nem követni az eseményeket. Ha nem követi, azonnal vége mindennek. Lefújják a forradalmat. Segítenem kell. Tanácsoljak valami olyat, amiben jól látható a részigazság. Tapintható legyen a részigazság, amit én, a tanácsadó is igazságnak gondolok.

„Apa! – mondom –, nem tudtok átmenni a lápon a füzesig ilyen melegben, az ösvény nincs befagyva, kétszer elnyel. Visszafelé meg se próbálhatjátok.”

Nem válaszol azonnal. Megrágja. De hát semmiképpen nem mehet most félnapos túrára Vörösharasztba fűzvesszőért, micsoda marhaság, nem és nem.

„Ez jó – mondja lassan. – Várni kell, hogy fagyjon.”

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu