Kulturális folyóirat és portál

2013. június 5 | Mozog Nagy Imre | Irodalom

Fújnak a fák, Ides

Az iskolai éveket a templomban tartott egzámennel zártuk vasárnap. Hétfőn már Stubenberg gróf répáját tisztogattam a gyomtól, együtt a hozzám hasonló gyermekekkel. Ízlelgettük a jövőnket, tapogattuk a derekunkat, mert az bizony fájdogált az állandó kétrét hajlás miatt.
Munkában nem volt hiány, még ha feltételeit nem is szabhattuk meg. Stubenberg grófnak Bihar megyében 15 ezer holdas birtoka volt Székelyhíd, Kiskereki, Albis, Apátkeresztúr, Érolaszi és Érmihályfalva határán. Miután a megyének ez a része később az 1918–19-ben létrejött Nagy-Romániához került, az új impérium által végrehajtott – főként a nemzetiségi birtokosokat sújtó – földbirtok-reform után az ő birtokainak nagy részét is kisajátította a román állam. Ebből csak részben juttatott a magyar nemzetiségű parasztságnak, jórészt – elrománosító tervei szolgálatában – a környék román földműveseinek és az idetelepülőknek kedvezett a kisajátítással. Stubenberg grófnak összesen 500 hold művelhető és 1400 hold mocsárterülete maradt.
De hát az én iskolából való kikerülésem után, jóval az első világháború előtt, még több mint egy évtizedig érintetlen volt a birtoka, és én ott kezdtem el az élet iskoláját, az ő földjein.
Mindenikünk csak egy-egy sor répát kapált. Egyszerre fogtunk hozzá, egyszerre kellett bevégeznünk is, tehát egyenlő munkát végeztünk. A hét végén a nyurgább növésűek mégis 5, sőt 10 krajcárral többet kaptak, mint én. Kis növésű gyermek voltam, 25 krajcárt kaptam naponta, míg a velem egykorú, de nyurgább gyermekek 30-35 krajcárt. Miért, nem tudom. Számomra ez megszégyenítő volt. Nem én csináltam magamat kurtára.
Végeztettek ott a gyermekekkel mindent, amire erejükből telt, még azt is, amire nem. Vezettünk lovat, csacsit, és a gépkapák előtt forgattunk széna- meg repcerendet, gyűjtöttünk száraz szénát, hordáskor pedig az ökrök előtt álltunk, nehogy legelni induljanak, és elhúzgálják a szekeret a búzakereszt vagy a szénaboglya mellől. Én az első búzaasztag felrakásától, míg a cséplés tartott, asztagot őriztem. Mivel azt vasárnap is kellett, azért öt krajcárral többet kaptam.

*

Kellemetlen volt a napszámos munka a grófi birtokon azért is, mert a keservesen keresett néhány krajcárért vasárnaponként Székelyhídra kellett járni! A gróf, úgy látszik, nem bízott még az ispánjaiban sem. Ezért minden vasárnap tíz kilométeres utat kellett tenni, bármilyen időben, és várni órákig, míg nevünket szólítják a kancellisták.
Itt, Székelyhídon, tehát egy másik járás székhelyén volt gróf Stubenberg József kastélya, gazdaságának központja. 1890 szeptemberében – mesélték – ebben a kastélyban járt a grófoknál Ferenc József király, vadászaton. Bár a király messze volt, a gróf pedig meglehetősen gyűlölt, szűkmarkú munkaadó, azért az emberek mégis áhítattal néztek a székelyhídi kastélyra: itt járt a király…
A grófot egyébként nem nevezte senki gróf Stubenbergnek – ezt a falumbéliek többsége ki se tudta ejteni, Stumbergnek mondták –, grófnak se, hanem csak méltóságos úrnak. Ha valami csiklandósat hallottak a kastélyban történtekről, ilyeténképpen vegyítették a tisztelettudó megszólítást a véleménnyel: „Nagy kujon lehet a méltóságos úr, a franc a dógát a méltóságos úrnak!”
Tengeritöréskor a felnőttek két-két sort fogtak, a gyermekek egyet-egyet. Itt aztán szembeszökőbben meztelenkedett elő az igazságtalanság. Mert aki szégyellte, hogy pulyának nézzék, két sor tengerit fogott. Nem mind volt még felnőtt, abban az értelemben, hogy kaszálni vagy zsákolni bírt volna. Viszont a férfiak közt még sok akadt, aki egy fürge kezű nagylánnyal se tudott versenyezni a tengeriszedésben. És mégis, ők 60, a lányok pedig csak 50 krajcárt kaptak naponta. De volt olyan lány is, aki 45 krajcárért szedett két sort. Früstökölés és ebéd közben elégedetlenkedve tárgyaltuk ezt az igazságtalanságot, meg a többit, ami feltűnt, de csak suttogva, mert ha a felügyelő megneszelte, nyomban hazaküldte, és soha többé nem kellett napszámra a „lázító”.
Bihar vármegyének az a része, amelyben gyermekkorom zajlott, főként Stubenberg grófék tulajdona volt ugyan, de más földesurak is jócskán birtokoltak itt területeket. Például egy 1907-es kimutatás szerint a nagyváradi római katolikus püspökségnek 185 804 katasztrális hold birtoka volt Biharban, a váradi székes-káptalannak 79 970 hold, a román görög katolikus püspökségnek pedig 135 126 hold! Tellett ez utóbbi jövedelméből a pópák irányította nacionalista megmozdulások irányítására…
Nem is lehetett ám pisszennie sem a bihari szegénységnek, annyi arisztokrata, dzsentri és egyházi nagybirtok szorításában. Ha enni akart, lebbencslevest és kenyeret legalább, be kellett fognia a száját. Nekem sokszor eszembe jutott, amikor egy-egy „lázítót” elvittek közülünk a csendőrök, Madách pár sora a Tragédiából:
„Miért él a pór? – a gúlába követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.”
A grófi cselédénél nemigen volt embertelenebb sorsa e hazában senkinek, a városi proletárnak sem! Hajnali három tájt keltek, a béresekkel együtt. Etetniük kellett a jószágokat. Aztán keltek a feleségek, hogy früstököt csináljanak, és még virradat előtt mindenki elmehessen oda, ahol aznapra kiszabott munkája várja, örökké ordító, hajcsárkodó, káromkodó munkavezetővel. (…)
A cselédcsürhés volt a cselédek cselédje. Öt-hat krajcár volt a napibére, egy szivar ára akkoriban. Ennél alacsonyabb rangban faluhelyen már csak a cigány állt. Gyermeknek mégis jó elfoglaltság volt cselédcsürhésnek lenni. És milyen volt a grófi cselédek kosztja! Pirítós, köménymagleves – ma is szeretem, érdekes módon akkor szerettem meg –, lebbencsleves, esetleg szalonna, ha jutott rá, egy kis krumpli, hagyma, semmi több. A cselédlakások zsúfoltsága miatt az ifjú cselédházasok még szerelmeskedni se tudtak egymástól. Ezért aztán istállópadlásra, szérűbe, góréba, csűrbe hózódtak, mert ha a kölykök meglesték, hangosan röhögtek rajtuk. Lehet-e megalázóbb emberi sors? (…)
Cseléd- és béressorból kievickélni fölülmúlt minden cirkuszi mutatványt. Divat volt gúnyolni az olvasó napszámost, magamnak is volt ebben részem épp elég! Mi az, kérdezték az urak, de sokszor még a hasonló sorsú szegények is: Úr akarsz lenni, vagy mi a franc? 1918–19 után meg rögtön ráfogták a legvallásosabb, a legnemesebb érzelmű cselédemberre is, hogy vörös briganti, rohadt kommunista, ha újságot vagy könyvet láttak a kezében.
Nehéz volt szóvá tenni bármiféle igazságtalanságot. Rögtön pattogott az ispán, az intéző, a béresgazda: menj a fenébe, ne lázíts, örülj, hogy nem adlak át a csendőröknek. A papa, a jegyző, a bíró lehetett amúgy jóindulatú ember. Nálunk az volt többnyire, de végül mégis csak odahúzott az urakhoz. Oda kellett húznia. Bírót már eleve csak a tehetős gazdák közül mertek ajánlani, de nem is bátorkodtak volna egy nincstelenre rászavazni a parasztok. Tudták már, tapasztalatból, mit szabad, mit nem, akinek földje nincs, az nem ember, így tartotta még az is akkoriban, akinek nem volt semmije.

*

1903-ban nagy aratósztrájkok zajlottak le a környéken. 1904. április 24-én pedig 38 csendőr belelőtt a gyűlésező, szónoklatokat hallgató szegénységbe Élesden. Halottak és sebesültek. Huszárszázadot is kirendeltek Váradról, kardlappal ütlegelni a követelőző mezőgazdasági munkások fejét. Másnap a hírre 12 ezer nagyváradi szervezett munkás lépett szolidaritási sztrájkba, de az ő hangadóikat is letartóztatták, a sztrájkokat pedig megtorolták.
A Földművelő című lapot már korábban betiltották a hatóságok. Mert az már 1897-ben ilyeneket írt: „Aki nem dolgozik, ne is egyék! A föld legyen senkié, de gyümölcse mindenkié!” A Földmunkás címűből pedig összesen öt példány járt a faluba, de a pap olvasta el legelébb, s tőle függött, hogy továbbmehet-e az egyletbe, hogy más is elolvashassa.
Engem ezek a dolgok, amikről főleg a nálamnál nagyobbaktól hallottam, mikor a grófi földeken munkába álltam, rendkívüli módon felingereltek. Mi vagyok én, disznó? Hogy böködjék az orromat egy hegyes bégű bottal, csendőrszuronnyal, s kiszabják, hogy merre és mennyit röfögjek? Állat vagyok én, vagy ember? Köteles leszek én mindent szó nélkül tűrni? Társaim azt mondták suttogó beszélgetéseink közben, jobb, ha tűröm. A kevés is több, mint a semmi.
A Földművelő Várkonyi István agrárproletár és szegényparaszt mozgalmát volt hivatott terjeszteni. Egyszer kezembe került, nem sokkal iskolás korom után, egy régi, 1896. szeptemberi száma, amelyben egy bizonyos Kondás András nevű cikkíró azt írta: harcolni kell, hogy létrejöjjön „egy olyan társadalmi szervezet, amelyben csak munka után élhet meg az egyes, s aki nem dolgozik a kezével és az eszével, az haljon éhen”. Munka pedig jusson mindenkinek, aki dolgozni akar. Ezenkívül a társadalomnak el kell tartania azt, aki önhibáján kívül válik munkaképtelenné (nyomorék, beteg, rokkant, öreg, de a kegyelmes, méltóságos és nagyságos urakat, akik nem dolgoznak, egyáltalán nem kell eltartani. Dolgozzanak! Ne lehessen vagyonból, tőzsdespekulációból – ezt akkor nem értettem, hogy mi az – munkátlanul élni. Gyűrött példány volt, vándorolt kézről kézre. Valaki valamelyik faluban ellopta az egyletből, ahonnan a csendőrök úgyis kidobálták s elégették az ilyesmit.
Egy másik lapban meg arról olvastam, hogy Acsády Ignác megírta A jobbágyság történetét, s abban közölt egy régi jobbágyszerződést. A bilincsbe vert parasztnak külön adót kellett a bilincsekért és azok koptatásáért fizetnie! Ilyen volt a földmunkásélet régen…
Filmeken láttam később a dalolva aratókat. Aranyszőke búzamezők, szép aratólányok, deli aratólegények. És dalolnak cefetül, majd szétreped rajtuk a pitykés lajbi. Hát, aki azt írta, rendezte, nemigen látott aratókat. Nem daloltak azok, csak kínlódtak. Még a kévekötők is.
Az 1905-ös esztendő olyan fordulatféle volt a világ sorában. Történt akkor sok minden. Januárban választások, abból akkor én nem sokat értettem, de azóta tudom, hogy a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett, s a király mégsem a győzelmes ellenzéki koalíciót bízta meg kormányalakítással, hanem Fejérváry bárót, a volt belügyminisztert. (Ez volt az úgynevezett darabontkormány.) Tavasszal és nyáron óriási aratósztrájkok zajlottak le megyeszerte. Váradon tüntetéseket szerveztek a munkások, Békésben, Debrecenben is. Oroszországban forradalom. Itthon meg forrongás, csendőrjárás, emberverés, levegőbe lövöldözés. „Ének a búzamezőkön.” Az ispánnal naponta ökölre mentek az emberek. Valóságos szuronyrohamokat intéztek a sztrájkolók ellen a Tiszántúl különféle vidékein, 20–40 napi elzárással és pénzbüntetéssel sújtották őket, noha ételre, ruhára se volt egy krajcárjuk sem. Már ólakba, istállókba zárták el étlen-szomjan a „lázadókat”, a „rohadt szocialistákat”, mert a fogdákban nem volt hely. Az általam Albisra zúdított Szabad Szó, Mezőfi Vilmos lapja azonban elítélte a sztrájkot. Azt írta, csak árt, mert súlyos megtorlásokat vált ki, de semmit sem eredményez.
Mezőfiék a kubikosokat is megszervezték. Ha nem tévedek, elsőként a többi szocialista szervezőhöz képest. Mezőfi elég nagy hatást ért el a békési románok körében, még lapot is adott nekik. De a protestáns papság is csatlakozott hozzá, még Balthazár Dezső püspök is! Végül amolyan szocializmusról szónokló, elmélkedő, de a forradalmat mégis elvető mozgalom lett, ahogy későbbi ismereteimből leszűrtem.
Olyan aszály volt akkor, 1905 nyarán, hogy kiégett, kisült a környéken minden. A részesmunkásoknak nem akartak juttatni semmit, pedig a székelyföldi uradalomnak a biztosító kifizette a kárt. Novemberben meg beköszöntött a túl korai tél, heteken át hullott a hó, januártól meg rettentő hidegek kínozták a földmunkás szegénységet. Emlékszem, az udvaron hóembert gyúrtunk a nagy havakból, Légy Molnár még rá is köszönt este, ahogy jött a munkából: „Adj’ isten, szomszéd! Ma íccaka megint nagy hideg lesz!”
A pusztító aszály és a tomboló tél rémhíráradatot indított el a tudatlanok körében. Főleg a babonás románság meg a katolikusok terjesztették, hogy jön a világvége, Isten büntetése az utolsó ítélet. De csak a csendőr jött mindig…
Észrevettem különben, hogy a katolikus parasztok túlzottan tekintélyfélők voltak, a románok meg nagyon babonások. Könnyű is volt velük bánnia az ispánnak. Szívesen is hozott a vitázó, lázongó és igen realisztikusan gondolkodó kálvinista magyar földmunkások helyett más vidékekről, elmaradott, szervezetlen embereket.
Albison volt némi „osztályvillongás”: a módosok és a nincstelenek kölcsönösen gyűlölték egymást, leszólták, aki „rongyosházasságra” lépett. Néhány lakosát kivéve, Albis tisztára kálvinista község volt. Más falvakban viszont, ahol vallási vagy nemzetiségi szempontból vegyes volt a lakosság, ott vallásuk vagy anyanyelvük miatt ették, gúnyolták egymást az emberek. Könnyű is volt őket az ispánnak kijátszani egymás ellen – az uraság hasznára. Ilyen falvakban az egyvallásúak vagy egyazon nemzetiségűek szinte osztályhelyzetre való tekintet nélkül fogtak össze a másik csoport ellen.
A szocialisták követelték a progresszív adót, a 12 órás munkaidőt, a természetbeni bér helyett az előre kikötött pénzbért, választójogot minden felnőttnek és az egyház hatalmának a visszaszorítását. Harcot hirdettek a 14 éven aluliak munkavállalása ellen, de ezt a cselédség maga sem támogatta. Az én szüleim sem! Kellett a szegény embernek a gyermekek keresete, hiszen sokan az iskolából is kivették, hogy tanulás helyett pár krajcáros munkákra küldjék őket.
A szocialista agitáció különben inkább a városokra szorítkozott. A falvakból a jegyző, a szolgabíró, a csendőr hamar elűzte a nemkívánatos idegent, ha odajött agitálni. De nem is fogadta bizalommal a falusi nép a „nadrágos embert”.

*

1906-ban kiújultak az aratósztrájkok. Zúgott a nép, jött a sok csendőr. Hozták megint a zúgolódó magyar munkások helyett a szlovákokat, a románokat, a ruténeket, különféle, más vidékről származó sztrájktörőket. Ezeket aztán itt-ott megtámadta és megverte a helybéli nép. Úgy tüntették fel egyesek, hogy „verik a magyarok a nemzetiségieket!” Pedig a sztrájktörőket verték, mielőtt firtatták volna, ki milyen nemzetiségű. A fészkes fenébe küldték, kergették, zaklatták őket, ahol csak tudták. Ebben az esztendőben szerveződött meg egyébként a földmunkások országos szövetsége. A községi egyletek, szocialista körök elpártoltak Vázsonyitól is, Mezőfitől is. A szövetség lapja, a Világszabadság azonban még nehezebben került be Albisra, mint az elődei. Véresre verték azt is, aki hozta, azt is, aki olvasta vagy továbbadta.
Közben nőttön-nőtt a nyomor. Annyi volt a koldus a faluban, mint a nyű. Volt ott énekes koldus, vezeklő koldus, jajgató, faluról falura járó koldus. Sok volt köztük a munkanélküli, de nem kevés a munkakerülő, az álsánta, az álvak, az álbeteg, az álszegény. Még a terepet is felosztották maguk között: ki, hol, melyik utcán, hányas számú házig koldulhat. Ezen aztán többször összevesztek, megverték és kirabolták egymást.
Boldog, ezeréves Nagy-Magyarország!…

*

Megtudtam valakitől, hogy az ottományi tagon, Szabó Gyula tanyáján másképp megy az élet. Ott nem a hosszáért, hanem az elvégzett munkáért fizetik az embert. Azelőtt én sohase hallottam arról a tanyáról. Családunkból senki se járt oda dolgozni, azt sem tudtam, merre van. Jellemző ez is az akkori gyermeksorsra falun, de különösen az enyémre. Annyira elfoglaltak a szüleim a ház körüli munkával, meg az uradalomi napszám robottal, hogy széjjelnézni se tudtam jól, még a falu határában sem.
Amit hallottam nap közben, este szóvá tettem otthon. Ó, mondta Ides, messze van az neked! Meg úgy hallottam, sokat kívánnak ott. Nem bírnád te azt a munkát! Ereggy csak te az uradalomba, ha keveset fizetnek is.
Én azonban reggel, munkába menet, mondtam Kis Eleknek, aki később Juliska húgomat vette feleségül, hogy jó volna azoknál a Szabóéknél szétnézni. Elek is olyan fejletlen gyermek volt, mint én, de egy évvel idősebb nálam. Ő is a „25 pízesekhez” tartozott. Persze, hogy kapott a dolgon. Elmentünk a Szabó-tagra, ahol valóban másként alakult a sorsunk.
Ott a kétsorosak 80, az egysorosak 40 krajcárt kaptak, a zsákosok pedig egy forintot. De nem is kellettek ott korbácsos hajcsárok a napszámosok hátához! A fentieken kívül volt még azon a tagon egy más kategóriájú munka is: dúcolás a góréban, vagyis a tengericsöveknek a tető alá, a kupás cserépig való feligazgatása. Ezért 50 krajcárt fizettek, mivel ott teli zsákokat is kellett fogdosni. Akik ugyanis a szekérről, illetve a mázsáról kiürítés végett s lécezett fenyőszálon hordták felfelé a terhet, ameddig a vállukon a teherrel bújni tudtak, nem ürítették ki teljesen a zsákot, hanem a benne maradt tengerit zsákostul feldobták a dúcolóknak. Ők aztán, ha tudták, beöntötték a tengerit a gerinc alá. A góré teteje a cserép alatt be is volt deszkázva, hogy a beázás ellen biztosítva legyen. Minket Elekkel már az első napon beküldtek a góréba dúcolónak. Örültünk neki.
A góré ajtajában állt a mázsa. A szekerekről előbb a mázsára rakták, lemérték, és csak aztán hordták fel, kiürítés végett a zsákokat. Maga az ispán mázsált. Ha őt elszólította valahová a kötelessége, a kocsisra bízta, ha az elég értelmes ember volt, és írni is tudott. Egyszer azonban távollétében épp egy írástudatlan legény igája érkezett a góré elé, aki bekiáltott a góréba, hogy aki ért a mázsához, jöjjön ki mázsálni. Mi Elekkel csak noszogattuk egymást: eriggy már! Végül beleuntam, leszálltam a dúcból, odamentem, és mázsáltam. Már a harmadik szekérről mértem a tengerit, mire az ispán visszajött. Megállt a hátamnál, és nézte, hogyan csinálom. Azt mondta: ügyes fiú vagy, Mozog Nagy Imre! Maradj csak a mázsa mellett, a dúcba pedig hozunk egy másik gyereket!
Az ispán rendes zsidó ember volt, Goldner Lőrincnek hívták. Mikor két hét múlva megkaptam a napszámomat, magam is meglepődtem: 60 krajcárjával számította béremet, 50 helyett. Dehogyis mentem én többé a grófi tanyára, hacsak már nyúlófélen nem voltam. Olyankor mentem csak, ha pihenni akartam néhány napot, mivel az sokkal közelebb volt. Vagy ha Szabó Gyulának nem volt pénze. Azt beszélték, azért nincs némelykor egy vasa sem, mert elkártyázza. Igaz volt-e, nem tudom. Bármi volt is az ok, az Szabó Gyula baja elsősorban. Az én bajom ekkor egészen más természetű volt.

*

Az életnek csak egy része a megélhetési lehetőség hajszolása. A fejlődő emberpalánta lelkét, ha már komolyan gondoskodott a megélhetéséről, valami különös érzés nyűgözi le: a bontakozó szerelmi élet titokzatossága. Már kisiskolás koromban észrevettem, hogy amíg egynémely gyerektől szinte önkéntelenül húzódozom, addig például Bertalan Irma közelléte kifejezhetetlen kellemes érzéssel bizsergett át egész valómon. Hangja, mosolya, sőt még a pityergése is kedvemre volt. Olyankor szerettem volna a legjobb, a legszebb, a legerősebb, a legügyesebb lenni az egész világon. Irmuska, mintha csak megérezte volna, ugyancsak szeretett a közelemben tartózkodni, ha az iskolai rend ezt engedte. Tapasztaltam más lányoknál is, hogy jobban kedvelik azt a fiút, akik valamiben különb, mint társai.
Iskolai élményeim elbeszélésekor szándékosan hallgattam el, nehogy hencegéssel vádolhasson valaki, hogy a kislányoknak én a kedveltjük voltam, pedig ruhám gyönge minőségével és viszonylag alacsony termetemmel elmaradtam a többi fiútól, és szebb se voltam, mint ők. Mégis velem beszélgettek és játszottak szívesebben, mint a pajtásaimmal. Nem volnék őszinte, ha tagadnám, hogy ez jólesett.
Most, ha visszagondolok azokra a hozzám vonzódó lányokra, megállapítom, hogy egytől egyig a falu gazdagabb parasztjainak a gyermekei voltak, köztük még Kalas Irénke is, a pap leánya, aki, ha beszélt velem, mindig azt hangoztatta: ő lesz egyszer az én feleségem. Ők tehát engem különbnek éreztek, mint a pajtásaimat. Mit tudták ők, hogy az élet bizonyos küzdelmeihez én már akkor is selejt voltam.
Beszélnem kell ezekről, mert iskolahagyás után nem annyira a nehéz mezei munka terhelte nem várt gondokkal számomra az életet, hanem az, amikor egyszer csak észrevettem: azoknak a lányoknak nagy része, akik iskolás koromban boldogok voltak a közelemben, kezdte kerülni az alkalmat a találkozásra. Sőt olyan is akadt köztük, aki a mezei dűlőn szembe jött velem, de nehogy összetalálkozzunk, képes volt egy dűlővel arrébb menni. Szüleik már bizonyára felvilágosították őket, hogy én „csak” a napszámos Mozog Nagy Sándor fia vagyok, uraságok kegyeire ítélt senki. Nem volnék őszinte, ha tagadnám, hogy ez nagyon rosszulesett.
De nem haltam bele. Sőt erkölcsi tekintetben még hasznomra is fordult a magatartásuk, mert soha nem feledkezhettem meg semmivoltomról, és igyekeztem folyton valakivé lenni! Bár Ides alaposan behúzgálta előttem az ajtókat a továbbtanulás irányába, mégsem adtam fel a reményt, és tanultam továbbra is rendületlenül, a vizsgáztatás legkisebb reménye nélkül. Megtörtént, hogy szalonna nem volt a tarisznyámban, de a kenyér mellett ott lapult a könyv. Reggelizés meg ebéd közben is azt bújtam, ha hagyták a többiek…

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu