Kulturális folyóirat és portál

2012. október 22 | Mozog Nagy Imre | Társadalom

Fújnak a fák, Ides (részlet egy önéletírásból)

A falusi gyereket akkor fogadja be a gyermektársadalom – benne saját nagyobbacska testvéreinek a közössége is –, ha már játszani tud, ha már valamire képes, ha már több mint élőlény, aki csak éppen megáll a lábán, jó esetben jár-kel velük-köztük, növeli gondjaikat, és semmivel sem gyarapítja, inkább csak megrabolja élvezeteiket, mert rá kell pazarolni minden éber figyelmet. Ha már nemcsak puszta síró-rívó batyu, amelyet ide-oda kell cipelni, mert Ides így rendelte, de nincs vele mit kezdeni, mert nem tud mást, csak nyafogni, felkéredzkedni, és enni-falni, mindent, ami a keze ügyébe kerül, kacsaürüléktől lehullott eperig, fűtől a paradicsomlevélig, cserebogártól a lajbipitykéig.
Akkor éreztem először, hogy szeretnek, amikor már játszani tudtam velük. Tized- és századannyi játékunk nem volt, mint a mai gyerekeknek, de később se egyik, se másik gyermekemet vagy unokámat nem láttam oly boldog megelégedettséggel s önfeledten játszani, mint ahogy én a magunk játékaival. Nekünk egyáltalán nem voltak játék céljára készített játékaink. De volt fantáziánk, amivel abból is játékot avattunk, ami eredetileg nem volt az. Így lett a nyírfavesszőből kisostor és nagy kard; a lécdarabból, amelyre szénnel két szemet, orrot, szájat mázoltunk, baba; a köréje tekert kapcadarabból babaruha; két egymásnak fordított téglából és a ráhelyezett deszkadarabból ház; a sárgöröngyökből háziállat-sereglet; a kavicsokból pénz vagy golyó; a madzagból gyeplő, kisebb testvérünkből szekeret vonó ló; nagyobb testvérünkből Idesanyám vagy Idesapám; lapulevélből szobatükör, ami előtt nővérkéink illegették magukat. Így lett a repülő cserebogárból csirkékre vadászó héja, a kocsiszínben búslakodó lopótökből turbános török, akinek a fejét be lehet verni a haza védelmében.
Általában mindenből rögtön játék lett, ha mássá változtattuk, mint ami. A kihűlt kemence szája volt a templom, mihelyt kinyitottuk az ajtaját, és tengericsutka-híveket sorakoztattunk fel benne. Zsófi, Feri meg Etus kórusban énekelte: „Tebenned bíztunk elejitől fogva”. Feri még a tiszteletes urat is benyomta közéjük egy kétágú gally képében. Mozsárral harangoztunk, aki kongatott, maga lett az egyházfi. Feri ilyenkor össze is akaszkodott Zsófival, hogy a kackiás bajuszú Molnár családi veszekedései is meglegyenek hozzá.
Ha játszottunk, a veteményes kert volt az idegen ország, ahol lesben és ugrásra készen guggoltak ellenünkben a paszuly- és paradicsombokrok, fennen lobogtatták a tövükben nőtt kukoricaszárakat, mint lófarkas török zászlókat, készen rá, hogy bármely pillanatban lerohanják a mi elszánt seregünk által védelmezett baromfiudvar-Magyarországot. János vitézek voltunk, még a lányok is Jancsik inkább, mint Juliskák. Amire apánk elbeszéléséből vagy felolvasásaiból emlékeztünk, mindent eljátszottunk. Pénzbe nem került semmi. Kineveztük a tornácon fekvő létra fokait egy-egy francia vitéznek, és máris szemlét lehetett tartani felettük.
Szinte egy nap sem telt el, hogy idegen gyerek ne szállt volna be a játékainkba. Inkább nálunk volt hiányos a létszám. Zsófi már iskolába járt, Etelka és Feri is, és otthoni idejüket se szánhatták csak játékra. Ott, ahol Ides volt a ház körüli munkák szervezője, mindig akadt a gyermek számára is valami halaszthatatlan tennivaló. Veleszületett pedagógiai érzékkel azonban ezt úgy tudta ránk hárítani, hogy játéknak vegyük, és kedvünk teljék benne. Nem titkolta azt se, ha valami terhes lesz. A csikót is betörik elébb, aztán fogják szekérbe!
Rám már három-négyéves koromban is kirótt apróbb házimunkákat, kitalálta, például, hogy a tyúkok, libák, kacsák csak azt a füvet szeretik, amit én tépek nekik a kertben. Ki is próbálta, hogy így van-e. Odalökött a jóllakott kacsáknak egy kis zöldet, persze, csak körbetotyogták, nem ették. Aztán azt mondta, várjunk egy darabig, amíg elfelejtik, ki etette őket. Pár óra múlva ajánlotta, hogy most én kínáljam őket ennivalóval. Akkor már éhesek voltak, és egymást döntögetve kapkodták az elibük szórt lapulevelet, porcsint. Evvel aztán Ides végképp meggyőzött, hogy csak az én gazomat eszik ezek a gazok. (…) Etetettem őket serényen, szedtem szó nélkül az alsó kertben, a patak partján a zöldet; készítettem be a vizet, tisztogattam alóluk az ürüléket, szedtem össze a tojásokat. Nagyobb testvéreim falaztak a szent hazugsághoz, mert nekik is megvolt a maguk tennivalója: ki a főzésnél, ki a mosásnál, a tehénitatásnál, kerti munkálatoknál, kenyérsütésben vagy a disznóetetésben segített, s ennél fogva örült, ha az udvar állatait valaki más látja el.
Még négyéves, ha voltam, mikor a libákat már rendszeresen én legeltettem. Kihajtottam őket gyepelni – Ides útmutatásai szerint – az utcára, a ház elé, át a túloldalra, a bozótos-füves térségekre, s melléjük heveredve hagytam őket békésen legelgetni. Ostort is csináltam, legyen mivel terelgetni őket, mert néha egyikük, egy hatalmas gúnár megbolondult, hangoskodott, kiterjesztett szárnyakkal száguldozott, mint egy gyalog fehér sas, és akkor a többi utána. Elibük kanyarodtam, és gyorsan szökdeltem körülöttük mezítláb, kiabáltam és tereltem őket vissza a helyükre. Féltem attól a nagy gúnártól, mert beláttam, hogy erősebb, mint én. Ezt ő is tudhatta, mert az istennek se akart szót fogadni, fújt, sziszegett felém, többször nekem eredt, és körbekergetett a réten. Azt nézte, hol törhet ki a körből, hogy kerülhet meg, s száguldhat el a patak partjára, át a vízen is, be a grófi földekre, a vetéshez. Ott aztán, ha Fodor Lajos, az ispán vagy valamelyik grófi uradalmi ember meglátta, már fogta is rá a puskát, s ha odafutottam, hát rám is: „Viszed innét azt a dögöt, vagy serétet eresztek a lábadba!” (…)
A kertajtótól balra, a tyúkól mögött a kert területén állt az illemhely, vagy ahogyan mi hívtuk: a budi. Jó messze volt a háztól. Sáros-latyakos téli időben nem is vállalkozott senki, hogy megközelítse. Kisdolgát hím- és nőnemű családtagjaink egyaránt a ház végénél, az ólak előterében vagy kocsiszín sarkában végezték el. A föld beitta, csak az „illat” árulkodott róla, száraz, meleg, fülledt napokon. De keveredett a disznóól és a baromfi-ól szagával. Kinek bántotta az orrát? Nagyszükségükön azért a felnőttek igyekeztek ebben a kerti fatákolmányban túladni. Ajtója fölött kerek kis lyuk vallott az építmény hivatásáról. Sűrűn volt deszkázva, avatatlan, kíváncsiskodó szemek nem zavarhatták az anyagcsere nyugalmát.
Én azonban mindig féltem itten, nagyobb fiúként is. Ennek több oka is volt, életkoronként más. Egészen kicsi gyermekként attól, hogy a budi hatalmas, tátongó szája elnyel, beléesem a legyekkel, dongókkal körüldöngicsélt emésztőgödörbe, mely ott bűzlik és tátong a lavórnyi nyílás alatt. Attól is reszkettem, hogy gyalulatlan deszkaülőkéjéből szálka megy a fenekembe. Mikor pedig egy-egy hatalmas, zöld légy rászállt alulról a testemre, attól rettegtem, hogy az ördögök, akik bizonyára ott laknak a deszka alatt, a mélyben, leharapják és megeszik a fütyülőmet. Este a sötéttől féltem, a kertben susogó kukoricalevelektől, attól, hogy a közeli temetőből idesettenkedő szellemek és boszorkányok elrabolnak, megölnek. Az árnyékszék mögött, a disznóólban állandó volt a mozgás. Röffentek a malacok, néha nekilökték egymást a bódé hátuljának. Félálomban szunyókáló tyúkok, kotlósok vartyogtak ijesztően, és én nem tudtam hová lenni a félelemtől.
Pedig különben fel volt szerelve ez a hely minden kényelemmel. Kukoricaháncs helyettesítette a lágy papírt. Belülről újságokból kivágott, elsárgult képek díszítették deszkafalait, hogy aki kotlik, annak legyen miben gyönyörködnie. Csodálatos erdőrészletek, nyalka tartású mének, morcos képű, csúcsos sapkás katonák, keménykalapos, sötétruhás kiválóságok ábrázatai tekintettek le a deszkafalakról, első sorban is az ajtó belső oldaláról. Szakadozottak, fakultak is voltak közöttük, hiszen ritkán vettek szüleim újságot, s akkor se biztos, hogy találtak benne megfelelő utánpótlást. Az idő pedig megviselte az állományt. Nagyobb záporok vizei becsurogtak a különben remekbeszabott tengerikóró-tetőzeten, és kárt tettek a drága képekben. Volt közöttük olyan is, amelyikhez heves érzelmek fűztek. Az egyik például Erzsébet királynét ábrázolta! Nagyon szép volt, és ha valamiért – de csak nappal! – hajlandó voltam beülni ebbe a fülledt, bűzös, legyekkel és pókokkal teli budiba, hát sokáig csak Erzsébet királyné szépségéért… Őt néztem szakadatlan, erőlködéstől kidülledt szemekkel, majd a megkönnyebbülés kellemes perceiben. Nála nem ismertem szebb nőt még akkor. Ő még Idesnél is sokkal jobban tetszett! Egyik karját melléhez emelve tartotta, a másik is jól látszott, s ennyivel is több volt nekem, mint Ides, akinek csak az egyik karja volt „rendes”. Haján valami fénylő dísz csillogott, nyakában gyöngy ék, és csodaszép volt a ruhája. Szerelmes voltam Erzsébet királynéba! Ő volt az első nagy szerelmem, és most már jól tudom, hogy ez volt, ami a szükségen kívül odahajtott. Ha este a krumplibokrok vagy a paszulykarók mellett guggoltam is le, én akkor is csak Erzsébet királynéra gondoltam. (…)
Mikortól kezdve visszaemlékszem, Ides közölte velünk az élet, a szükség parancsait, egészen addig, amíg magunk is megértettük a bajok nyelvét, s már nem volt szükség tolmácsra. Sokszor nehéznek, elviselhetetlennek éreztük a szigorúságát, gyermeki módon zúgolódtunk ellene. Ilyenkor egy pillanatra letette szigorú álarcát – mert álarc volt az! – magához vonta a lázongót, megsimogatta a fejét, és lágyan azt kérdezte:
– Láttál-e már olyan fát, amelyiken sült cipó terem?
– Nem láttam, idesanyám!
– Én sem, pedig már elég régi csirke vónék! Ha pedig a kenyír nem terem a fán, akkor nekünk kell előteremteni! És ha mindnyájan harapunk belőle, akkor mindnyájunkra vár egy kis munka!
Ilyenkor szégyenkezve merültünk hallgatásba. Néztük az udvar körül lombosodó fákat, és szemrehányás volt a tekintetünkben, most már nem  Idesre, hanem a fákra nehezteltünk: „Minek vagytok, ha kenyér se telik ki belőletek! Hogy nekünk ne kelljen hajnalban kelni, apánknak ne kelljen késő estig odajárni napszámba, és Idesnek se kelljen egész nap kínozni a rosszabbik kezét!”
Ides szavai nyomán eleinte haragudtam a fákra. Igyekeztem is őket, amint lehet, beárulni Idesnek. Ha szél kerekedett, és a fák lombjukat lobogtatták, futottam Ideshez, belekapaszkodtam a szoknyájába:
– Ides! Fújnak azok a fák!
Anyám felnézett a hatalmas eperfára, és elmosolyodott:
– Talán rosszul csináltunk valamit, fiam, azért haragszik, lássunk gyorsan munkához, hogy megbékéljen!
Ez kellett nekem, még hogy ő haragszik, a fa! Mikor kenyeret se ád, éppen csak azt, a malacok. Még ő fúj, sziszeg, ha Idest pihenni látja! Igyekeztem nagy ívben elkerülni, mikor már járni tudtam, és nehezteltem Zsófi nénémre, Etelkára, Feri bátyámra, amiért ők békésen nekivetik a hátukat, és árnyékukban meg-megpihennek, nevetgélnek. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet szeretni Idest, és ugyanakkor jóba lenni egy ilyen igazságtalan, gonosz, nagy fával, amelyik annyit, de annyit fúj?! (…)
Egyszer, egy gyermektelen öreg esperes vizsga alkalmával hazaküldött, hogy hívjam beszélgetésre a szüleim valamelyikét, ha otthon találom őket. Akkor azt mondta Idesnek, hogy az ilyen jófelfogású gyermeket kár volna a kapa mellett hagyni. Az ő fia érettségi előtt meghalt, engem örömmel magához venne, hogy iskoláztasson. Mit válaszolt erre Ides?
– Fenét az uraknak! Ha okos kölyökre van szükségük, csináljanak maguknak!
Tanítóm, Milotay Lajos, papom, Kalas István majd elsüllyedt, mert az iskola összes tanulója jelenlétében történt az eset, legkevesebb száztíz gyermek előtt. Ezek között akadt néhány irigyem, aki pedig megértette a jó szándék ilyetén visszautasítását, teljes részvétet mutatott sorsom iránt. (…)
Hát apám hol volt ilyenkor? Ó, az én apám kerülte a vihart. Ő félt haragudni. Ezekben az időkben, a századfordulókor ő már teljesen elkopott. Hajnalban ment napszámra. Ha volt a kenyérhez szalonna is, jó volt, ha nem volt, úgy is jó. Este későn jött. Megvacsorázott, ha volt mit. Ha nem, előkereste a tarisznyából a szélfútta, száraz kenyeret, s megette. Ivott egyet a kiskúti forrásvízből, aztán lefeküdt. Egyedül. Már nem kellett az asszony. Annak még kellett volna az ember. Ilyenkor nagyon csöndes ám a becsületes férfi… Lábujjhegyen és a fal mellett igyekszik élni az életét. Hét végén odaadta a keresetét Idesnek, az utolsó fillérig, hiánytalanul. A családnak keresett, nem magának. Ha neki is jutott-maradt belőle, elfogadta, ha nem, akkor sem keseredett el. Nálunk soha egy korty italt le nem nyeltek, nem is volt a háznál, csak kézfogó vagy lakodalom idején. No meg a részes aratáskor, amikor komencióba kaptuk. Fiatalabb korában apám, ha tehette, meg-megvásárolt a piacon egy-egy használt, elnyűtt könyvet, és amíg Ides font, meg ha bennünket se zavart a tanulásban, fennhangon olvasta a pislákoló olajmécses mellett. Nem kellett ám neki akármi! Honnan vette kiválasztó képességét, nem tudom. De az biztos, hogy azok a könyvek amelyekre visszaemlékszem, Jókai regények voltak: Az új földesúr, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A régi jó táblabírák… Ott őrizgette őket a mestergerendán. Akadt Petőfi is – tudta kívülről! –, egyéb költők, például Arany, aztán néhány régi kalendárium, mindenféle tarka-barkaságokkal, meg a margittai piacon vásárolt egy-két újság, amit hónapokig olvasgattunk, betűzgettünk. Volt ugyan egy öreg Bibliánk is, azt apám nemigen forgatta, inkább Ides tartotta becsben, anélkül hogy olvasgatta volna. Csak a templomba hordozta magával, aztán hazatérve letette. Együtt a zsoltároskönyvvel. (…)
Ides nevelési elvei következtében nem volt nehéz elsőkké lennünk a faluban, mint tanulók. Nagyobb testvéreim is osztályelsők voltak, én is, minden évben. Milotay tanító szerint hozzám hasonló, jóeszű gyerek azokban az években nem akadt a faluban. Ezt nem hencegésből mondom. Megvolt ennek az oka Ides nevelési módszerein kívül is. Az, hogy a legkisebb voltam – Juliskát nem számítva – és a nagyobb testvéreimmel együtt már négy-ötéves koromtól kezdve, rendre megtanultam minden alsóbb osztálybéli tudnivalót. Akkoriban nem változott a tanterv évenként, mint manapság, egyikünk odaadta a tankönyveit a másiknak, amíg csak annyira el nem rongyolódott, hogy szétfútta a szél.
Aztán én nem azért jártam iskolába, mert muszáj, hanem azért, mert érdekelt minden, amit ott hallani-tanulni lehetett. Különben is minden érdekelt: amit elmesélnek, ami a könyvekben, a kalendáriumokban áll, az újságok hírei, de még a hirdetések is. (…)
Mivel nekem az előírt tantárgyakkal sok gondom nem volt, ismereteimet legfeljebb csak pontosabbá tenni, kiegészíteni, rendserezni kellett, bőven maradt időm más könyvek olvasására is. Sőt, rákaptam az újságolvasásra. Az se volt falun szokásban akkortájt. Ha parasztember járatta, gyanúba keverte magát: minek az neki, tán forgat valamit a fejében? Csak nem szocialista? Legfeljebb a papnak, tanítónak, jegyzőnek, szolgabírónak járt az újság. Meg az olvasókörieknek, a szocialistáknak, akiket azonban akkor én még nem ismertem. Ides, ha a vásárban járt Margittán, mindig hozott magával egy debreceni, váradi vagy pesti újságot. Olyan krajcárosat, a legolcsóbbikból. „Abban is benne van, ami elég!” – szokta mondani. Mikor már tudtam olvasni, én azt betűről betűre végigböngésztem. Azért érdekelt nagyon, mert abból tudtam meg: a világ nem annyi, mint Albis, amelynek határán – a szomszédos Bogyoszlót kivéve – tízéves koromig ki se tettem a lábam. Az újság tele volt messze történt események leírásával. Abból kiderült, hogy más vidékeken másféle szokások járják; rövidebb-hosszabb híreikből furcsa, némelykor érthetetlen dolgokról értesültem, amit nem volt kitől megkérdezni. Csak a tanítónktól, ha jó kedvében volt, s akadt ráérő ideje.
Még talán az apróhirdetések nyitották legtágabbra a szememet. Azokból jöttem rá, mennyi minden van a világom, amiről Albison hallani sem lehet, amiről a tankönyvek se szólnak, tanítóink, szüleink se beszélnek. Az is nagyon meglepett, hogy nemcsak magyarul beszélnek a világon! Sőt, hogy szép, ezeréves hazánkban élő különféle anyanyelvűek veszekednek egymással. Lesznek, akik túlságosan naivnak ítélnek akkori mivoltomban. És nem hiszik el, hogy engem tíz éves koromban vittek el először a margittai vásárra, „világot látni”, és tizennégy éves voltam, amikor először láttam életemben vonatot! (…)
Nagyobbacska iskolás voltam már, és egyik nap azt olvastam az újságban, amelyet Ides hozott a margittai vásárból, hogy bizonyos Mauthner Ödön nagykereskedő Budapestről, egyszerű levelezőlapon történő megrendelésre, ingyen és bérmentve elküldi képes, vastag árjegyzékét. Jaj, de szép lehet az, gondoltam! Megírtam hát a lapot, és elküldtem a Mauthner cégnek. Csupa izgalom voltam, nem igen hittem benne, hogy én azt a szép árjegyzéket megkaphatom, ezért mélyen hallgattam vállalkozásomról mindenki előtt, nehogy a kudarcért szégyenkeznem kelljen. Nem telt el egy hét, íme, jön a postás, hozza a szép, nagy árjegyzéket: Nagy Imre úrnak, Albis, Gátsor 98, utolsó posta Ottomány, Bihar megye, margittai járás…
Hát én akkor kerültem először életemben a boldogság leghegyibe! Úrnak címeznek, mikor még csak iskolás vagyok! És Budapesten valahol, egy szép nagy palotában, valaki összecsomagolt nekem egy küldeményt, ráírta a nevemet, és elküldte ide, Abisra, a Gátsorra. Milyen szép, nagyméretű, díszes nyomású, óriási könyv volt az az árjegyzék! S mellékelve hozzá néhány megrendelő lap, hogy amit kiválaszt a tisztelt cím, azt annak kitöltésével megrendelje. Mindjárt vittem ki az utcára. A cimborák csodájára jártak. Honnan van? Mennyibe került?
Mikor megtudták, hogy ingyen küldik, már írták is a levelezőlapokat Budapestre, kérve, hogy postafordultával küldjék az árjegyzéket. Jöttek a paksaméták, szegény postás alig bírta becipelni az apátkeresztúri vasútállomásról. Felzaklatott méhkas lett a falu! A tanítóm előszedett: honnan jutott eszembe ilyesmi? A pap is csóválta a fejét: ejnye, édes fiam, ne kapaszkodjunk olyan létrára, amit nem nekünk támasztottak! Bertalan Irma – akivel nagyon jóban voltam, és akkor már egy kicsit szerettem is – volt az egyetlen, aki csodált a bátorságomért, hogy Albisra zúdítottam kezdeményemmel a pesti nagykereskedő árjegyzék-állományának tekintélyes részét. Azt persze, egyikünk se igen tudta, hogy a nézegetésen, a gyönyörködésen kívül mit lehet vele csinálni. De volt abban annyi sok szép kép: mezőgazdasági termékekről, gépekről, szerszámokról, amiket addig alig vagy sose láttunk. Ajánlottak vetőmagot és mindenfélét, ami a gazdálkodáshoz kell. Hogy vetőmagot rendelt-e valaki Mauthnertől, nem tudom. De arra határozottan emlékszem, hogy kisebb kerti szerszámot, metszőollót, finom mívű oltókést, igen.
Nagyon tetszett nekem ez a kapcsolatlehetőség a világgal: attól fogva minden hasonló ajánlatot kikeresgéltem az újságból, és irkáltam a levelezőlapokat. Konrád János cégének Brünnbe, Fekete Gyula hangszerkereskedőnek Bécsbe, és mit tudom én már, hová és hány helyre még. Jöttek is az árjegyzékek, prospektusok, garmadával.
Egyik legénysorba lépő falubélim a nekem küldött árjegyzékből választotta ki magának a harmonikát, amire már régen vágyott. Elküldte a rendelést, és nemsokára megjött szépen becsomagolva a „hermónika”. Olyan boldog volt, amilyen más senki! Játszani ugyan még sokáig nem tudott rajta, csak huzigálni, hangokat kicsalni belőle, de ugrált örömében, és dalolt is hozzá, hirdetve egyúttal, honnan a csodahangszer: „Háromráncú, hatbillentyűs, koncerthermónika, Fekete Gyula, Bécs, Rüdiger utca egy… Így kihúzom, úgy meg össze…, de mijér, csak azér, tudod babám, hogy mijér, meghalok a szívedér…”
Lassan bekapcsolódott a gyerekes játékba az egész falu! Iskolatársaim faggattak, hogyan lehet címekre szert tenni, prospektusokat rendelni, mi meg, Pál Jóska iskolatársammal csak élesztgettük a tüzet, amit a bölcsebbek, a pap, a tanító s egyik-másik szülő folyton oltogatott. Hiszen, ha más nem, a rendelő levelezőlap mégis pénzbe került. És egyre többen kezdtek vakarózni, hogy kellene bizony egy olyan kasza, egy olyan olló, egy olyan hermónika, amilyet a képeken láttak. Több családban lobbant fel az izgalom, mint nem. A postás már nem is hordta ki a házakhoz a sok küldeményt, hanem megkérte Milotay tanítót, hadd rakhassa le az iskolában. Aztán vigye onnan ki-ki, amit rendelt. „Mit akartok evvel a sok papírral?” – morgolódott öreg tanítóm. Azért megengedtem hozza a postás oda egyenest.
A papír s rajta egy szélesebb világ üzenete bejutott minden házba, ahol iskolába járt a gyerek. És hosszú téli estéken együtt nézegették-betűzgették a küldeményeket a szülőkkel. Látták, mennyi új dolog van, amiről Albison hallani se lehet! A Mauthnerék árjegyzékéből megismerhették az új zöldség- és gyümölcsféléket. Kertészeti eszközöket láthattak képen, olyasmiket, amikről még nem tudtak.
Már nem voltam olyan kis görcs, hogy észre ne vettem volna azt a kis erjedést, amit az én buta postázósdi játékom indított el. Egyik nap aztán jött megint a postás, és egy nagy köteg újságot cipelt a hóna alatt, letette azt is az iskolában. Milotay tanító úr megnézegette őket, aztán azt mondta:
– Ezeket vigye innét! Ezek nem árjegyzékek, hanem politikai lapok! Méghozzá nem is akármilyenek!
A Szabad Szó példányai voltak, Mezőfi Vilmos lapjáé.
– De hát ugyanazoknak jött, tanító úr, akik a másféléket kapják!
– Akkor is, vigye ki a címükre, csináljanak vele, amit akarnak! Nem iskolába valók, ehhez semmi közöm!
A postás bólintott, és kiosztotta a házaknál az újságokat. E titokzatos dolognak az lehetett a nyitja, hogy a kiadóhivatal alkalmazottja címeket szerzett innen-onnan a vidékkel kapcsolatot tartó vállalatoktól, feltehetően a Mauthner-cégbeli barátjától is. És minden olyan címre, ahonnan árjegyzéket kértek, elküldték a lapot is, mutatóba.
Megrendelték a Szabad Szó-t, nem is kevesen. Sokaknak fel is nyitotta a szemét. Az én szüleim nem tartoztak közéjük. Ides sajnálta rá a pénzt. Elég az, amit a vásárban vesz. Később aztán örült is, hogy megtiltotta. A falut ellepték a csendőrök, és nyomozni kezdték, kitől, kihez, miért jár ez az újság, ki szervezte meg, hogy a falut elárasszák vele? Úgy megijedtem, hogy egy zabszem se fért a fenekembe! Mi lett a postázósdi játékomból?! De nagyon elgondolkoztam: vajon mi lehet az oka, hogy a vásárban árusított mindenféle újságokkal nem törődik a hatóság, ez meg annyira érdekli? Mikor nagyobb lettem, Szabó Jóska bácsi próbált rá magyarázatot adni, aki minden zaklatás ellenére állandó előfizetője volt és maradt, terjesztője is a benne foglalt szocialista elveknek. Ő a nagyon jól gazdálkodó földmívesek közé tartozott. Becsületes, tiszta szándékú, másokon mindig segíteni igyekvő ember. Felesége arany szívével sok-sok szenvedőn könnyített. Minden beteg részére volt egy-egy befőttje a kamrában. Legkisebbik fiúk, Kálmán, alig volt pár évvel idősebb, mint én.
Jó öreg tanítómnak köszönhető, hogy a csendőrök akkor nem jutottak el hozzám, aki értelmi szerzője voltam az egész „rendelősdi”-nek. Nem szólt ugyanis a többi küldeményről semmit. S ezt meg úgy fogták fel, mint a lap s a mögötte álló politikai erők propagandakampányát, ami valami okból Albist vette célba. – Talán a grófi birtokok miatt…
A huszadik század első évei voltak; morajlottak a mezők.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu