Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Beck Tamás | Irodalom

Fortinbras az örök boldogságról

Miközben a bíróval elhaladtak a rettegett Cserepes mellett, ahol tudvalévőleg a gerontológia működött, a joghallgatónak akaratlanul is eszébe jutott a nagyanyja, aki tízéves kora óta nevelte, s aki már fél éve küzd a májzsugorral. Nem a marokszám beszedett gyógyszer számos mellékhatása, nem is a végzetes legyengülés viselte meg leginkább nagyanyját, hanem a megaláztatás. Orvostól orvosig járt a bajával, és a sarlatán hírében álló medikustól a legkiválóbb specialistáig mindegyiknek az volt a legelső kérdése, vajon italozó életmódot folytatott-e korábban. Tőle kérdezték, akit különleges alkalmakkor is hasztalan kínáltak pezsgővel, a pálinkának pedig a szagát se bírta.
A megaláztatásból eredő pszichoszomatikus problémák talán a májzsugornál is hamarabb elvitték volna, de az igazság az, hogy a joghallgató nem engedte meghalni a nagyanyját. Vele kihalt volna környezetéből az a generáció, amelynek nyelvét neveltetése során kitűnően elsajátította. A joghallgató idegenül, szinte gyűlölködve tekintett kortársaira, akik Fortinbrasnak csúfolták, mivel utolsóként ért oda mindenhova. Családjukban azonban apáról fiúra szálló hagyomány volt, hogy a gyengédséget összetévesztették a gyengeséggel. Szó sem lehetett tehát olyasfajta könnyes vallomásokról, mint hogy „szükségem van rád” vagy „ne hagyj itt”. Egyetlen megoldás maradt: a joghallgató újabb és újabb, apró feladatokat adott nagyanyjának, gondolván, az életcélok ébren tartják majd az öregasszonyban az élni akarást. Tegnap is leült ágya szélére, és megkérte, imádkozzon érte, mert ma a bolondokházába megy.
– Már azt hittem, ide sem ér, Fortinbras! – korholta most a fiatal bíró, miközben röpke pillantást vetett a karórájára. Gúnyneve hallatán a joghallgató furcsán elhúzta a száját, de visszaszólni nem mert. Persze, hogy vonakodva jött ide, hiszen az igazságügyi elmekórtant eddig csak a tankönyvekből ismerte. Torz képe volt a zárt osztályokról; azt hitte, keményebb világ vár rá ott, mint a spanyol börtönökben. Dühöngő, agresszív őrültek jelentek meg képzeletében, akikkel szemben nem is fog védekezni. Gyermekkorában az őt ért bántalmazások során beléivódott a feltételes reflex, miszerint nem ok nélkül kapja az ütlegeket. Örökké bűnösnek érezte magát, aki nem védekezhet a jogos büntetéssel szemben.
De csalódnia kellett. Miután a bíró csöngetésére előkerült ápoló beengedte őket az osztályra, néma csönd fogadta a joghallgatót. Néhány lenyugtatózott zombi ugyan a folyosón ücsörögve meredt maga elé, a legtöbb beteg azonban a kórtermi ágyakon hevert. A bíró ügyet sem vetett az ápoltakra. Régi ismerősként köszöntötte a főorvost, aztán futólag bemutatta neki a joghallgatót. A doktor kézfogása lagymatag volt és nyirkos, kellemetlen benyomást hagyott a jurátusban.
Nem csodálkozott volna, ha öngyilkosjelöltet látogatnak meg, hiszen a statisztikák szerint ebben a hónapban próbálják meg a legtöbben kioltani saját életüket. Logikus. A joghallgató is úgy gondolta, hogy április hadszíntér, gyakori frontátvonulásokkal. De mentora jó előre közölte vele, hogy ezúttal nem egy mániás beteg gondolatrohanásával kell lépést tartaniuk, és nem is egy skizofrén rejtjeles üzeneteit igyekeznek megfejteni. Kábítószerfüggő fiatallal van hivatalos randevújuk, aki a büntetőeljárás helyett az elterelést választotta.
Hűvös, szűkös, zavaróan steril helyiségbe vezette őket a főorvos. A delikvens egy asztalnál ülve várta látogatóit. Izzadt, sovány, kissé remegő test emelkedett fel, de a doktor intésére visszaereszkedett a székbe. A bíró rutinosan mosolygott a betegre, de a joghallgatót szinte átszúrta a fiatal arcból kilövellő matuzsálemi tekintet. Úgy saccolta, körülbelül egyidősek lehetnek, mégis mintha a nagyanyja nézne rá. Ezt a benyomást erősítette az akadozva meginduló beszélgetés is, melynek során zavaros élettörténet bontakozott ki. Amikor pedig a heroinista fiatalember megjegyezte, hogy a „hernyót” használók számára egyetlen év egy egész évtizednek tűnik, a joghallgató úgy érezte, beigazolódtak sejtései. Ha nagyanyja generációja kihal, a drogosok társaságát kell keresnie; igen, egyedül ők bírnak azzal az élettapasztalattal, amelyre neki személy szerint szüksége van!
– Miért csinálja, István? – tette fel az utolsó kérdést a bíró a betegnek, inkább kötelességből, semmint kíváncsiságból. A fiatalember most először jött enyhe zavarba.
– Nézze, bíró úr! – simított végig arcán ideges mozdulattal. – Én az Eötvösön tanultam filozófiát, amíg ki nem buktam a szer miatt. Arisztotelész nyomán az egész skolasztikus hagyomány azt vallja, hogy Isten életének minden pillanatában mámorítóan boldog. Hát persze, hogy az ember számára is ez lett az elérendő cél! Ismeri a hernyó hatását, ugye? A magamfajta azért keresi meg naponta többször a vénáját, mert nem tud élni a parttalan eufória nélkül… Olyan nagy bűn az, hogy a magam módján keresem az örök boldogságot?
A bíró értetlenül meredt a főorvosra. A joghallgató viszont kissé megvetően nézte főnökét. Ő nem talált semmi ellentmondást, semmi inkoherenciát a beteg által elmondottakban. Hirtelen nem tudta eldönteni, vajon a kórház tartozik-e a városhoz, avagy a város csupán a kórház egy részlege. E megyeszékhely, ahová tanulmányai végeztével majd visszatér a fővárosból, hogy hivatásának éljen, különben is lépten-nyomon zavarba hozta. Minden második járókelő köszöntötte az utcán, mintha a település nem tudná eldönteni, levetkőzze-e falusias jellegét. Mi más lenne ez, mint kollektív tudathasadás?
– Jöjjön, Fortinbras, indulunk! – riasztotta fel gondolataiból a bíró. A joghallgató ezúttal nem felelt rosszalló vállrándítással gúnynevére. Ellenkezőleg, a megjegyzés eszébe juttatta nagyanyját és a Hamlet utolsó jelenetét. Valósággal félni kezdett attól, hogy a tragédia tetőpontja után ér haza, és számára már csak a katarzis marad. Sietve kapkodta össze holmiját az asztalról, s összeakadt pillantása a fiatal heroinistáéval.
Ha otthon mégis életben találja nagyanyját, csak egyet tehet. Leül annak ágya szélére, s komótosan, annak rendje-módja szerint kiveszi kezéből a Szentírást. Nagyanyja kérdő tekintettel néz majd rá, ő pedig visszamosolyog. Olyan türelmesen magyaráz, akárha gyerekkel beszélne: „Ne törekedj az örök boldogságra, mama! Tönkreteszed magad.”
És az sem fogja zavarni talán, hogy hangjába, évtizedek óta először, némi gyengédség vegyül.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu