Kulturális folyóirat és portál

2014. szeptember 24 | Lászlóffy Csaba | Irodalom

Forró avarban

Félelmetes tudatlanság

Ágakra csimpaszkodva forog, forog az ifjúságod
mint egy megkergült sárkány, mielőtt lóden-
kabátba bújtatná a konvenció.
Az áttűnések
kockázata; hányszor megkíséreltél vissza-
térni, hangtalanul alámerülni újra meg újra a
kolozsvári strand zavaros vizű medencéjében,
megkeresni valamit, talán a rozsdás salakban eltűnt,
szétfolyt sejtmagjaidat (akkoriban még nem ismerted
a statikus állapotot).
A sértődékeny csivitelő csajok
vagy a halottasan fennakadt szemű ismeretlen bakaarc
s ugyanúgy a papucs sarkával koptatott szerelmes
kínrímek után kérded-e még, hogy az ádámcsutkád felett
repdeső Gábriel s a mennybe szálló csalogányok vajon
mit keresnek kopott kedvű képzelgéseidben?

Alant mi maradt még? – egy magasabb rendű civilizáció
ígérete vagy csak a már Derzsi-nagyanyád eladólány-
korában frászkarikának nevezett infláció?

(Az én apám reggeltől estig robotolt,
de nem kellett ennyi zord, koholt
böllérzsörtölődést hallgatnia, sem a
jámbor „bankártoleranciától” tartania.)

A pénz, a póz! A világdepresszióhoz, a durva eltájoláshoz-
tévelygéshez képest a vérbögöly dögevése csábító zsongás,
halálmegvető Dzsingisz-kán-diadal.

*

A százéves szélviharban hová repült a zöld vadászkalap?
Harmatos fűben tapicskolva, gondosan megstoppolt
gyapjúfuszekliben futunk utána, össznépi sötétség elől.

Az áldozat hiába tetszeleg

Szabadság híján a szükségszerűt (?) – hányszor!
Összetartani a gondolatot, az érzést, a szöveg össze-
függéseit mindenképpen, még ha elkerülhetetlen is
a kontúrok megbomlása. Beleolvadsz (szövegeiddel
együtt) az árnyéktérbe; mesterséges konstrukciók, el
hódított igék, s ha netalán az intim emlékezet óvakodik
a nyers verőfénytől, olyan az, mintha a civilizációra ítélt
ösztönlény kénsárga méregporban toporzékolna.

Szétáradó szótárkészleted a gyapjúszag pácolta gyülekezet
könyörgései közepette; s a beteges képzeletre ragadó nyálkás
permet a traumagyűjtő Ferenczi Sándor szűz páciensének kór-
esete, aki holdtöltekor patkányokat kénytelen szülni álmában.

Ki ne ismerné az emberi lélek gyengéit(?) – futhatsz megszállottan,
agyagos földbuckákon át, síkos gyökerek között cuppogó sárban,
a kétely hangja ritka és üres levegőn is befészkeli magát fejedbe:
lehet vágy, vagy iszony (ne adj’ isten félelem) – a rögeszme réme
mint göcs feketéllik. Kudarcok, tévedések ködgomolyából csak úgy
kikászálódni valaha is (tudván, hogy csak egy ügyefogyott élet-
fancsika vagy)? Mikromániás, depresszív téveszmék kiválasztottjainak
panoptikumában – a fantáziatrösztöket leköröző egzaltáltságban
(a természetet akartátok korrigálni, vagy csupán üstökön ragadni
a szerencsét?) – nyilván a normalitás látszatának megőrzése sem
feltétlen erény. Megbicsaklik a láb, el-eltéved a kéz; letörölné a
verejtéket, a kínt – a tenyér alázata: kudarca is egyben.

Örülni annak, amit még nem mostak ki alólad hétköznapok.

Jelen idejű múlt

Úgy tűnik, még messze állok attól, hogy merevnek érezzem testemet.
A tordai római katolikus templomkert felett sűrűsödő zöld zuhatagból
mennydörgés-darabokként feketén csapkodó varjak szállnak le a burjánzó
füvekre, úgy tűnik, nagy nehezen sikerül levetnem ólomlábaimat, hogy a
vadul csattogó csőrök fülsértő zűrzavarában rávethessem magam az emlék-
magokra. Az átsuhanó szomorúság árnya eltűnt, s vele, úgy tűnik, a vihar is elcsendesedett; dúlt mellkasom mögött nyugalom van, alig ismert Haydn-
dallam lebeg csak a fénypászmában kúszni látszó, hangjuk vesztett madarak árnyéknyomában: a hetvenhét hegedűverseny után a megtalált hetvennyolcadik
vagy talán egy Eszterházának készült tenorhangolású bariton fájdalmasan elvesző kürtszórészlete? Úgy tűnik, visszanézek a tömött szatyrokat cipelő asszonyokra
s a háború utolsó heteiben leégett sikátorba betévedt csontsovány, roggyant térdű katonaszökevényekre (legtöbbjük árulás szavára frissen ásott gödör mélyére vettetett); várom, hogy kiégett életük füstjével elszálljon végre fejünk felől a gyötrelem.

Ébredés Zsobokon

a virágzás égő sebei
eldugult vak vérereid

ilyenkor már az is vigasz ha
elfog a borzalom

mi mindenre megtanított az aszkézis (!)
az idegsejteket fullasztó pöfeteg
versenyszellemet sistergő
civilizációs lét szerkezetévé váltál

a porba rajzolt gyermekkori
ábrákkal újrakezdeni?
a sóvárgás szemvillanásnyi
szikráival elérni a Nagy-Göncölt

a tapéta alatt nem látszik midőn
az érzék már csak papírforgót
pörget s a szív belekékül

a halott hús megsejtett szaga
sóhajnyi levendula- kamilla-
illattal felesel

a csontvelő kocsonyás fénye még bent
(milyen a gyönyör ha testetlen?)

élveteg szellem
belevakulsz a szürkeségbe.

Pásztorórán

széllelbélelt papírmasé-
figurák!
ki ne öntsétek (már nem a házé
– az elmúlásé)
a semmivel teletömött kukát.

Sérv, siralom, sírkő

Szólongatom a szenteket, meztelen kőre lehelek.
Még meztelen a bőr, s a vér magában alvadó – ki kér
belőle(d) hűlt parázs? – vakít, míg élsz, s máris szétszóratik.
Megkésett kérdés, kőkemény; válasz, ha van is: jövevény.
Vasárnapod csak hordalék – átgázolt rajtad hány kerék(?) –,
a borzadály, a kín rekedt kiáltása, mely kinn rekedt,
közöny s könyörtelen ködök kozmikus pályáján pörög.
Vakablakon át (kész krimi), ahol a bűntudat kirí,
s hová egy görcsös nemzedék könnycsatornája s nyála rég
kiömlött – már csak hülye érv van rá(d) –: kinn rekedsz, mint sérv.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu