Kulturális folyóirat és portál

fam bordos1

2020. július 6 | Fám Erika | Művészet

Fényalapú művészet a tértapasztalat határterületein – Bordos László Zsolt vizuális kísérleteiről

Fénnyel festeni

Egyre nehezebb meghatározni, hogy kit tekinthetünk festőnek a szó nem klasszikus értelmében, mert ma már festeni nem csak ecsettel lehet.[1] Sok olyan számítás- és vetítéstechnikai eszköz áll ma már a vizuális alkotók rendelkezésére, amely teljesen átértelmezi a festés fogalmát. De lehet, hogy inkább a médiumok egymásra épüléséről, transzmedialitásról, totálmedialitásról kell beszélnünk: médiumok élnek együtt és egészítik ki egymást, szerepcserében, médiumcserében léteznek az alkotások. W. J. T. Mitchell Das Leben der Bilder (Beck, München, 2008) című könyvében hangsúlyozza, hogy a médiumok többnyire együtt élnek, pontosabban nincsenek tiszta médiumok. A vetítő mint ecset olyan vizuális művek létrejöttét teszi lehetővé, amelyek a 21. század művészetének diszpozitívjei (Michel Foucault) segítségével jutnak el a nézőhöz; ennek legfontosabb eszköze a fény. Ezek a diszpozitívek alapvetően a fény jelenlétére, használhatóságára építenek. Bordos László Zsolt alkotásaiban alapeszközként van jelen a fény, amely a vetített kép létrehozásának feltétele. Bordos László Zsolt a vetített kép koreográfusaként az érzékszervi tapasztalataink és vizuális sémáink megkérdőjelezésével, újraértelmezésével kísérletezik folyamatosan, olyan gondolati és látási mintákat ír át, amelyeket több évszázadnyi művészettörténeti, kultúrtörténeti tapasztalat alapozott meg. A sémákból kikerülés nem új keletű feladat a vizuális művészet, a képzőművészet kontextusában, a Vexierbild (képrejtvény) vagy a trompe-l’oeil a szokványos látási sémáinkból próbáltak kilendíteni, de ugyanezt tette az op-art. Kepes György fényfalai, valamint Moholy-Nagy László fény- és fotókísérletei mintegy előképei voltak a Bordos László Zsolt által képviselt mozgókép-kísérleteknek. Alkotásainak többségét az épületvetítések, a 3D-mapping teszi ki, de gyakran készít színpadi produkciókhoz vizuális hátteret, valamint egyéni és csoportos kiállítások keretében mutatja be fényalapú installációit, objektjeit.

Mozgóképes architektúra

Bordos László Zsolt azok közé a kísérletező művészek közé tartozik – nemzetközi vonatkozásban is –, akik a vetített kép határterületeit próbálták ki. A fénnyel festett felületek, amelyeket Bordos alkotásai töltenek meg vizuális tartalommal, sokfélék: épületvetítések[2] során különböző nagyságrendű nem homogén épülethomlokzatok[3] jelentik a kiindulópontot, amelyhez a látvány, a vetített alkotás igazodik.

Mintegy keretként működnek a különféle homlokzatok, 3D-s keretként, amelyek határokat szabnak technikai értelemben az alkotómunka számára, hiszen egy barokk templom egészen más struktúrát kínál, mint egy Bauhaus-épület. A keret itt egyáltalán nem hasonlít a szokványos képkerethez, ahhoz a négyszög/téglalap felülethez, amelyet a falra akasztott kép/festmény/fotó, illetve a képernyők/mozivászon alakja kínál számunkra. A sokféle épület sokféle homlokzata egy sajátos keretminta, amely a kétdimenziós felületet is jelenti, de a felület nem homogén, megosztott, feldarabolt, legtöbb esetben háromdimenziós felület, amelynek sajátos domborzata van. Az épülethomlokzatok alapstruktúrát kínálnak, amelyhez alkalmazkodnia kell az alkotónak. Vizuális/mozgóképes architektúra, amit Bordos László Zsolt alkot, mert újratervezi a meglévő épület látványstruktúráját, új látványélményt nyújtva, részben életre kelti az épületek homlokzatát, részben pedig egy állandó változásban, mozgásban lévő épülettel találkozunk, ami annál is inkább izgalmas nézői/befogadói tapasztalataink szempontjából, mert szokványosan egy épületet mint stabil, állandó konstruktumot tételezünk gyakorlati tapasztalataink alapján. A mozgóképes látvány-élmény a homlokzaton átértelmezi a vetítés idejére az épületet, új lét-struktúrát kap, az animáció alanyaként egy életre keltett monumentális művel találkozunk. Legtöbb esetben a vetített felületet neves építészeti alkotások jelentik, amelyek önmagukban is jelentős művek. Az architektúra találkozása a vetített képpel a vizualitás két sajátos formájának együttlétezését eredményezi, egy passzív és egy aktív vizuális közeg kollaboratív rendszerét hozva létre.

Épületvetítéseivel[4], majd panoráma-vetítéseivel eljutott Los Angelestől New Yorkig, Dubajtól Párizsig, Genftől Kölnig, Sanghajtól Moszkváig. Romániában is láthatók voltak épületvetítései Temesváron, Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Bordos nevéhez fűződik a világ első sztereoszkopikus épületvetítése, ezt Genfben 2012-ben láthatták a Mapping Fesztivál résztvevői. Ugyancsak az ő nevéhez köthető Európa első állandó kültéri épületvetítése, a lökösházi Bréda-kastély falain, ez 2013-tól minden este naplementekor újra meg újra elkezdődik. Az elmúlt évek legjelentősebb projekciói: a Lux Formae című alkotás Rómában (2018) a Solid Light Festival keretében a Colosseo Quadrato épületét használta; a Konstellaatio a Lux Helsinki fesztiválon (2018) a finn főváros székesegyházának falán volt látható; a karlsruhei Schlosslichtspiele keretében a Memories című alkotását mutatta be; Aix-en-Provence-ban (2016) a Victor Vasarely-év záróeseményeként az io című produkció volt megtekinthető. Bordos ars poeticája legpontosabb megfogalmazásának a Prágában 2015-ben bemutatott Escape című munkáját tartja, ezt a Szent Ludmilla-templom homlokzatán láthatták a résztvevők, és Jóhann Jóhannsson zenéjét használta hozzá. Különleges alkalomnak számított az adelaide-i Művészeti Fesztiválon való részvétel, ahol Bordos az A-Synchron című munkájával szerepelt. Itt olyan művészek mellett állított ki, mint Bill Viola, Tony Oursler, Ryoichi Kurokawa. Mexikóvárosban (2015) a Festival de las Luces keretében mutatta be egyik jelentős alkotását Fragments címmel, ezt 2 millióan látták.[5] A holografikus[6] vetítés lehetőségét is kipróbálta és alkalmazta a sztereoszkopikus[7] vetítés mellett.

Vizualitás, ritmus, dinamika

„Az építészet megfagyott zene” – Friedrich Schlegel már közhelyszerű megállapítását azért tartom fontosnak beemelni a Bordos-alkotások elemzésének kontextusába, mert a két évszázados aforizmatikus megállapítás ellenpontozásához vezetnek el az épületekre vetített mozgóképek. Megolvasztják Bordos vizuális művei az épületeket – a látvány szintjén. Életre kelnek a mozdulatlan homlokzatok, az épület vitalitást kap, a fagyott ritmus saját életet él, átszervezhetővé, átértelmezhetővé, átalakíthatóvá válik. A fagyottnak vélt zeneiség a mozgás által megelevenedik, egy rövid időre természetesen, amíg a vetítés tart. De nemcsak képeket látunk a Bordos-alkotások esetében, hanem folyamatos hang/zenei háttér kíséri a produkciókat. A zenét[8] maga az alkotó válogatja össze, ezek sajátos zenei kollázsok, kortárs zeneszerzők műveiből gyakran csak kiragadott részek újrarendezései. A zenei háttér szoros ritmikai és szerkezeti összefüggésben van a vizuális kontextussal. A befogadói élmény a zenei és a vizuális információk koherenciájára épül, a hang- és képesemények illeszkedése alapvető kritériumként van jelen az alkotási folyamatban. A zene szerepe különösen fontos azokban az esetekben, amikor valamilyen színházi produkcióhoz vagy opera-előadáshoz készít vizuális, vetített anyagot Bordos László Zsolt. Itt szorosabb és kötöttebb az alkotói keret, amelyben mozoghat, hiszen jó előre kapott zenei keretekhez és egy rendezői koncepcióhoz kell igazodnia.

Nonfiguratív animációk a technikai reprodukció korában

A vetített képek, amelyeket Bordos alkotásai kínálnak, legtöbbször nem figuratívak, a mértani formák, különleges alakzatok dinamikájából építkezik az alkotó. A formák életre kelnek a mozgókép segítségével, sok esetben antropomorfizálható konfigurációk jelennek meg a vetített felületen, az absztrakt kontextus meglehetősen szabad értelmezési felületet nyújt a befogadók számára. Voltaképpen absztrakt rövidfilmeket, animációs filmeket készít Bordos László Zsolt, ha műfajilag nagyon szorosan szeretnénk kategorizálni alkotásait. Az animációk háromdimenziós felületen jelennek meg a néző számára, vizuális ritmusgyakorlatok ezek, a zenei komponens nagymértékben hozzájárul a befogadó számára kínált élményanyag megszületéséhez.

A vetített kép évszázados múltra tekint vissza, a laterna magica, illetve a camera obscura megjelenésétől kezdődően, a vetített kép az állóképtől eljutott a vetített mozgóképig. A film megjelenésével mindennapjaink részévé vált a visszanézhető narratív tartalmak sokasága. Többnyire a figuratív és a narratív elemeknek köszönhetően hódíthatott meg széles tömegeket a film. A nonfiguratív, absztrakt, cselekményt nélkülöző mozgókép a video-art megjelenésével csak egy nagyon kiváltságos és nagyon szűk réteghez jutott el, gyakran csak a szakmához. A VJ-k (Video Jockerek) megjelenésével az absztrakt tartalmú vetített kép egy szélesebb közönség számára is lehetőséget teremtett, hogy találkozhasson kísérleti jellegű, igényes mozgóképes tartalmakkal. Bordos László Zsolt pályájának első szakaszában, kísérletező alkotóként gyakran próbálta ki magát a VJ szerepében, egyedi alkotásokat vihetett közönség elé. A vetített kép térhódítása az épületvetítésekkel kezdődött el, itt a street-art egy sajátos formájával találkozunk voltaképpen, ahol a zenei háttérnek köszönhetően nem igényli a közönség (adott esetben több ezer néző), hogy egy összefüggő történetet hozzon a vizuális anyag. Bordos László Zsolt alkotásai nem a tömegkultúra ízlés- és elvárásvilágának akarnak megfelelni, az alkotó inkább a műfaj határainak feszegetésére tesz kísérletet a legtöbb alkalommal. Alkotásai többségükben fekete-fehér képanyaggal operálnak. Az épületvetítések egyedi alkalmak, hiszen egy épület adottságaihoz, a hely szelleméhez, egy rendezvény koncepciójához igazodnak ezek az alkotások, miközben az alkotói szabadság sajátos törvényeinek is utat engednek. A meglehetősen költséges produkciók nagy felelősséget rónak az alkotóra, és az egyszeri alkalom kontextusának a korlátai a megismételhetetlen alkotás terhét is jelentik. A paradoxon erejével hat, hogy abban a korban, amikor a technikai reproduktivitás (Walter Benjamin) hatásfoka egyre nagyobb, az épületvetítés legtöbbször – anyagi és technikai okokból – egy vagy nagyon kevés (egymás utáni) alkalommal lehetséges. Az előkészületek éppen ezért nagyon precíz, technikailag pontos munkát feltételeznek, de a vizuális alkotó számára ez nem egyértelműen korlátozás, sok esetben kihívásként is értelmezhető.

Időalapú festmények

Bordos László Zsolt alkotásai egy bizonyos időintervallumban létező művek, nevezhetnénk őket időalapú festményeknek is. A vetített művek átlag időtartama 7–10 perc közötti, a szabadtéri vetítések ideje jóval rövidebb, mint egy átlagos játékfilmé, hiszen a moziélményt kényelmes székekben szerezhetjük meg, míg az épületvetítések közönsége végigállja ezeket a vizuális eseményeket, ahol a zene inkább kísérőjelenség, mint központi elem. Egy átlagos filmhez, mozgóképhez viszonyítva a 3D-s projekciók sűrített tartalmak, vizuális koncentrátumok. Az épületvetítéseket a vizualitás dominálja, és a figyelem is elsősorban erre irányul, a zene nem mellékes szereplő, de inkább hangháttérként kell értelmeznünk, amely segíti a vizualitást. A 3D vetítéseknek tehát nemcsak fizikai keretük van (épület felülete, illetve domborzata), hanem időkeretük is, megismétlésük nehézsége pedig reprodukciós korlátot is szab ezeknek a műveknek.

Vetített kép a színpadi produkciókban

A vetített kép számos esetben szövetkezik más művészetekkel, intermediális kontextusban az egyes alkotók a komplementaritás elvére építik munkájukat. Bordos László Zsolt több alkalommal is készített 3D-s vizuális anyagot színházi, valamint opera-előadásokhoz, ezek közül a legkiemelkedőbbek a Müpa (2016) Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin című előadásai Budapesten, illetve Sanghajban, a Moszkvai Filharmónia (2015) Rubinstein: Démon című előadása, a Soproni Balett (2014) Páneurópai Piknik című előadása, a Bárka Színház (2014) Meanwhile in Kansas című produkciója, a Szegedi Kortárs Balett (2010) Atlantisz című produkciója, valamint nemrég az Atmodance csoport Legend of the light alkotása. Egy gigakoncert intróját készítette el 2013-ban, egy Mylene Farmer-produkció vizuális szupervizoraként Jean Paul Gaultier-vel és Mark Fisherrel (a Pink Floyd, U2 stb. díszlettervezőjével) dolgozott együtt. Jelenleg Georg Friedrich Haas Kóma című operájának a projekciós hátterét készíti a Klagenfurti Stadttheater számára. A színházi produkciókban többnyire betétjellegű projekciók jelennek meg, az operák esetében többnyire a teljes előadás ideje alatt használják a projekciókat, így ezek hosszabb alkotások. A színpadon megjelenő vetített kép több mint díszlet, elevensége a színészek munkájával, jelenlétével azonos értékűvé válik vizuális értelemben. Fontos megjegyezni, hogy míg az épületvetítések egyedi alkalmak, addig a színpadi produkciók reproduktivitásának az előadások száma szab határt.

Spidron. Objektmapping

Erdély Dániel (Erdély Miklós képzőművész fia) 1979-ben megalkotott egy új mértani alakzatot, a spidront. Bordos László Zsolt 2014-ben készített egy installációt a térspidronra vetítve, amely háromdimenziós, szakaszos felületet nyújtott a sztereoszkopikus vetítés számára. Az installáció interaktív és performatív, hiszen nézőként egy 3D-animációt láthatunk, amely színes vizuális produkció, zenei komponenssel. Újítás sok értelemben, amit Bordos kínál, a térvetítés során egy szokatlan geometrikus elem, a spidron felületére érkezik a vetített információ, miközben egy audiovizuális térélményt generál az alkotás. A spidron formai különlegessége, valamint a fény és az árnyék sajátos felhasználása eredményezi, hogy létrejöhet a tér modulálása. Csak valós jelenlétünk során szerezhetjük meg azt a vizuális tapasztalatot, amelyet a manipulált tér, a 3D-s szemüveg nyújthat a sztereoszkopikus térvetítés alatt. A nézőnek lehetősége van arra, hogy a kiállítótérben elmozduljon, azaz különböző nézőpontokból, mozogva tapasztalja meg a vetített kép közvetítette vizuális információkat, és azt az illúziót élheti meg, hogy mozgásával alakítja a vetített képet, mint interaktív részese az alkotásnak. Illúzió mindez, mert érzékszervi tapasztalásunk határterületéhez érkeztünk, amikor kénytelenek vagyunk kiegészíteni a vizuális tapasztalásunkat meglévő vizuális mintáink alapján. Egészen konkrétan a képi differencia[9] (Gottfried Boehm – ikonische Differenz) valamint az absztrakt gépezet (Gilles Deleuze – machine abstraite) gyakorlati megnyilvánulásaként is értelmezhető a Bordos-féle spidron-élmény, pontosabban a vizuális tudásunk, tapasztalataink folyamatosan kiegyenlítik, kiegészítik az új vizuális információkat, új tapasztalatainkat. Egy térmodulált, kiterjesztett valóság (augmented reality) részesei lehetünk.

Mi emberek hozzá vagyunk szokva, hogy amit látunk, azt általában értjük. A Spidron esetében meg van fosztva a néző a szokványos térélménytől, a saját mozgásunk is interaktív része lesz a térélménynek, amit megtapasztalunk. A biztonság el van véve a nézőtől, zavarban vagyunk, mert nem ilyenek a valós, mindennapi tapasztalataink a térrel kapcsolatban. A néző arra kényszerül, hogy újradefiniálja a térélményt, mert nem tudja használni a látási és megismerési sémáit, új útra van terelve. Moholy-Nagy László állította, hogy irányított fénnyel teret lehet manipulálni. Kepes György arról beszélt, hogy meg fog jelenni egy új művészet, amelyet a számítógép, a fény, a fényvetők közvetítenek majd. Ezek az elméleti kijelentések ma már megtapasztalható valóságként vannak jelen a vizuális művészetben, a technikai adottságoknak köszönhetően, és Bordos László Zsolt az egyike azoknak az alkotóknak, akik az intermedialitás kontextusában lehetővé teszik, hogy valós élményként megtapasztalhassuk a tér szokatlan, ismeretlen módon való megjelenését. Csapdahelyzet alakul ki, mert a néző viszi magával a teret, viszi magával az alkotást. A Spidron egy olyan installáció, amelyben a mértani forma nem korlátozó keret, hiszen a vetített tartalmak a spidron környezetét jelentő falakon, a mennyezeten, illetve a padlón is jelen vannak, a levegő molekuláin, a cipőnkön, a ruhánkon, a kezünkön, az arcunkon, hiszen szabadon mozoghatunk a fényforrás és a célfelület között, így mi magunk is felületté válunk, az installáció elemeiként veszünk részt a projekcióban, egyszerre vagyunk alkotók és befogadók.

Bordos 2018-as kiállítása a Brassói Művészeti Múzeumban az objectmapping lehetőségszférájában létrehozott műveket tartalmazott, a Spidron installáció mellett mértani alakzatok, objektumok, domborzati felületű képek szolgáltak vetítési felületként. A fény és az árnyék természetes és manipulált látásélményét tapasztalhatták meg a nézők. Moholy-Nagy László fény-tér-modulátorának az elvét gondolta tovább Bordos László Zsolt és egészítette ki a számítógépes képalkotás és a vetített kép segítségével. Egy triptichont láttunk a kiállításon, a keretezett fehér felületeken három tömör téridom: félgömb, félkocka és gúla volt látható, ezeket egy irányított fénynyaláb járta körül, így jött létre a fény-árnyék animáció, egy időalapú festmény született, fény-festmények sorozata, hiszen minden pillanatban egy másik állókép jelent meg előttünk. Az Umbra Triplicata című installációban egy fémből készült kettős négyzetrácsra vetített mozgó fénnyel különleges térbeli konstruktumok jönnek létre, ezek árnyékanimációvá alakulnak, miközben az objektvetítésre használt konstrukció is folytonosan új kontextusba kerül. Ez a munkája legközelebb a karlsruhei Zentrum für Kunst und Medien kiállítótér Negative Space. Trajectories of Sculpture című csoportos kiállításán (2019) lesz látható, többek között Marcel Duchamp, Andy Warhol, Hans Arp, Man Ray és Otto Piene alkotásai mellett.

 

(Megjelent a Várad folyóirat 2019/4. számában)

[1] A fényfestés fogalmát gyakran használják a hosszú expozíciós idejű fotók esetében, ha egy mozgó fényforrás lenyomatát rögzítik, de a fényfestés/épületfestés a videomapping magyar megnevezésére is elterjedt. Jelen esetben a fénnyel festés fogalmát elsősorban a vetített kép és a festett kép párhuzamba állításának a céljából használom, a festés igének a kiterjesztésére, jelentésbővítésére, illetve a fogalom új konnotációira utalva. Festeni többet jelent, mint ecsetet használva festett képet létrehozni. A filmet mint mozgóképet és fényalapú vizuális művészetet nevezték fényírásnak – a Mediawave fesztivál például a Fényírók fesztiváljaként definiálta magát. A filmet még az 1960-as, 1970-es években is sokkal közelebb látták az irodalomhoz és az íráshoz, mint a festészethez, ezt bizonyítja, hogy a teoretikusok filmnyelvről beszéltek és grammatikai struktúrákat kerestek a mozgóképes alkotásokban. Ma egyre nyilvánvalóbb – bár nem tűnt el teljesen a film-irodalom, film-nyelv kapcsolat elemzőinek tábora, hogy a film elsősorban vizuális művészet, és bár sok esetben narratív struktúrákra is épít, természetét tekintve nem követ a nyelvvel, a verbalitással azonos szabályokat.

[2] Bódy Gábor Nárcisz és Psyché (1980) c. filmjében különleges módon, mintegy előfutáraként a videomappingnak, olyan vetített mozgóképes jelenetet alkotott meg, amely egy épület homlokzatát filmezte: a változó felhők és az árnyékok lenyomatát rögzítette/ gyorsította fel.

[3] Monumentális vizuális művészet képviselője Bordos László Zsolt: egy épületvetítés esetében akár több száz négyzetméter felületet is betölthet a vetített kép.

2006-ban volt egy formabontó vetítés a Sziget Fesztiválon a Radiohead-koncert alatt, amikor 800 négyzetméteren közel 40 000 emberre történt a vetítés.

[4] Az első 3D-mapping vetítése 2007-ben volt, Párizsban, a Heavent nevű nemzetközi vetítéstechnikai kiállításon.

[5] A vetítések lenyomatai mint videódokumentáció maradnak meg, többnyire egy központi nézőpontból filmezve – miközben egy vetítésen éppen annyi nézőpont és vizuális élmény születik, ahány néző van jelen.

[6] A holográfia a fény hullámtermészetén alapuló képrögzítő eljárás, amellyel háromdimenziós kép hozható létre.

[7] A sztereoszkópia olyan képalkotási módszereket foglal egybe, melyek segítségével egy képben a térlátás illúziója kelthető. A térlátás mindennapi szinten úgy valósul meg, hogy a szemeink által észlelt két enyhén eltolt képet agyunk valós időben feldolgozza és egybeteszi. Ha tehát két enyhén eltolt pontból készített képet bemutatunk külön a megfelelő szemnek, kialakul egy virtuális mélységérzet.

[8] Audio-reagens animációkat készít Bordos László Zsolt. Több száz zenei darabot hallgat meg munka közben, amíg rátalál egy olyan zeneműre, amely inspirálja. Ha megtetszik valami, rögtön felveszi a kapcsolatot a zeneszerzővel, ezáltal kommunikáció kezdődik, végül együttműködés jön létre. Jóhann Jóhannssonnal az Escape c. munka során került kapcsolatba, Amon Tobinnal a Reverb c. alkotás, Mika Vainióval a Konstellaatio c. munka kontextusában dolgozott együtt, Ondrej Skalával többször is alkottak közös audiovizuális műveket.

[9] Az Eiffel-toronyra 2009-ben vetítettek, a felület nem homogén és nem folytonos, azonban a tapasztalat azt mutatta, hogy a hézagokat kitölti az agy. Mintegy ezzel is igazolva Boehm, illetve Deleuze elméleti tézisét.

 

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu