Kulturális folyóirat és portál

2014. augusztus 17 | Charles Bukowski | Irodalom

fekete-fehér

biztosan részegen csekkoltam be,
mert reggel egy keskeny
ágyban ébredtem,
egy ócska
hotelszobában.
nem tudtam, melyik városban
vagyok.
odamentem az ablakhoz
és kinéztem.
valamelyik felső
emeleten lehettem.
a gépkocsik és az emberek
jövése-menése a
mélyben
csaknem álom-
szerű
volt.
késztetést éreztem,
hogy megöljem magam,
de lehet, csak képzelegtem.
megpróbáltam kinyitni az ablakot,
pompás ugrás
sikeredne
innen fentről.
az ablak meg sem moccant,
valami mással kell
próbálkoznom.

kopogtak
az ajtón.
„nyitva” szóltam.
bögyös, fekete
szobalány lépett be.
én alsónadrágban
álltam.
ő szótlanul
nekilátott
lecserélni
az ágyneműt.

„tudsz egy bevált módszert
az öngyilkosságra?”
kérdeztem.

„meg akarod ölni magad?”
kérdezte.

„ühüm.”

„úgy látom,
rád férne egy ital.”

„ühüm.”

„rendelek valamit”
mondta.

felvette
a telefonkagylót.
hallottam, amint whiskyt és
sört rendel.

„melyik város ez?”
kérdeztem.

„St. Louis.”

„régóta itt dolgozol?”
kérdeztem.

„2 éve…”

porseprű volt a kezében.
hogy letöröljön vele ezt-azt.
a porseprűt
fekete és fehér tollakból
fűzték össze.

„hagyd abba”, mondtam.

„mit hagyjak abba?”

„a portörlést.”

odasétált a porseprűvel,
és leporolt elöl,
aztán leporolt
hátul.

kopogtak
az ajtón.
felmarkoltam a nadrágom
és kivettem
a pénztárcám.
kinyitottam az ajtót.
elvettem a piát, egy
dollár borravalót adtam.

„biztos, hogy St. Louis?”
kérdeztem.

odahúzta a tálcát,
megbontotta a
whiskyt, félig töltött
két poharat,
rá szódavizet.
aztán megbontott 2 üveg
sört.
az ágy szélére
ültünk,
koccintottunk,
bedobtuk az italt.

„az első esik a legjobban”
mondta.

„arra mérget vehetsz…”

tovább ittunk.

„nem kell dolgoznod?”
kérdeztem.

„hogy érted?”

„a szobákat, nem
kell kitakarítanod
a szobákat?”

„ezek úgysem rúgnak ki.
figyelj, tényleg meg akarod
ölni magad?” kérdezte.

„azt hiszem.”

„nem vagy biztos benne?”

„van amikor biztosabb vagyok,
mint általában.”

„a húgom megölte magát.”

töltöttem még 2 italt.

a rádióóra
10.37-et mutatott.

„mivel foglalkozol?”
kérdezte.

„munkanélküli vagyok.”

„dolgoztál valaha?”

„sok helyen.”

tovább ittunk.

közbe ő töltött,
közbe én.

lassan dél
felé járt.

aztán az ágyban
kötöttünk ki.

elaludhattunk.
éjfél
felé járt, mikor
megébredtem.

éppen
öltözködött.
mikor elkészült,
az ajtóhoz ment, kinyitotta,
kilépett rajta, és már
ott sem volt.

feltápászkodtam az ágyból, egy
székbe ültem, és kinéztem az
ablakon.

a parányi autók
reflektorait bámultam,
ahogy mozogtak ott
lenn.

és még mindig nem tudtam,
mihez kezdjek
magammal.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu