Kulturális folyóirat és portál

2020. február 22 | Molnár Judit | Irodalom

Fekete, fehér, igen, nem

A társasjátékban a kvízkérdésekre egyszavas választ várnak – fekete, fehér, igen, nem –, ugyanígy villannak fel az egy emberöltővel ezelőtt történtek is. Csakhogy ez a bátran történelminek mondható „játék” már az első napon, 1989. december 22-én komolyra fordult. Napokkal előbb hallottuk, Temesváron helyzet van, de világos képet nem sikerült alkotnunk sem a Szabad Európa Rádió, sem a Magyar Televízió adásaiból. Nagyváradon ugyanis csend volt, készülődtünk karácsonyra: már kivettük az évente háromszor „járó” fejenkénti egy kiló húst, éhen nem halunk. A hírek ugyan lövöldözésről is beszéltek, Ceaușescu hazajött a közel-keleti útjáról és azonnal lenyúlta a napi kétórás tévéműsort, hivatalosan bejelenteni: idegen ügynökök ássák alá „feddhetetlen” belügyeinket. A lövöldözés tehát az „agenturili străine” ellen irányul, s ezt a hibás szóhasználatot, mint ősi szokásjogot, az elnöki házaspárt néhány nap múlva szitává lövő sorozat sem tudta eltávolítani a politikai közéletből: a nagyralátó tahóság újra meg újra kitermeli a saját anyanyelvét is helytelenül használó, magukat komoly államférfinak tartó politikai „elitet”.

A temesvári lövöldözést visszaigazolta egyik kolléganőnk Temesváron tanuló fia, de Váradon még mindig nem történt semmi. 22-én, pénteken délelőtt robbant be a hír: Bukarestben is dörögtek a fegyverek, a rádió- és tévébemondók pedig sorra kérik a bocsánatot a sokéves hazudozásukért. Nem üldögélünk tovább az irodában, a férjem már lent várt az udvaron, megyünk haza. A Fő utca nem volt forgalmasabb a szokásosnál, de a városháza előtt nőtt a tömeg. Az erkélyről épp egy közismert kisember hirdette, hogy ő a lelke mélyén mindig is…, de mivel a hangereje nem nőtt fel a feltűnési vágyához, nem értettük, mit is akar magáról elhitetni. Siessünk haza! Nem sokkal ezután volt az első igazán nagy, óriási reményeket meglobogtató élményünk: a régi váradiak számára egyszerűen Rédainak nevezett egykori Rhédey, de hivatalosan már akkor is Bălcescu park bejárata mellett, a kerítés tövében nagy halomban hevertek az épp búcsúzó rezsim ikonikus, Ceaușescut dicsőítő vaskos Omagiu kötetei. Az utcánk egész jobb oldalán végighúzódó kaszárnyákban szedhették össze és dobták ki a parkba, mintegy jelezve az arra járóknak, „lesz még egyszer ünnep a világon”! Megszaporáztuk lépteinket, minél előbb tévéközelbe vágyva.

A napnak erre az első pozitív érzésére nemsokára becsapott az igenek mellé azóta is besorolt nem, az első csalódás. Valamikor öt óra tájban a képernyőn megjelent egy kis csapat, senki nem volt közülük ismerős, megmondták, ők a Frontul Salvării Naționale (Nemzeti Meg-mentési Front), a hamarosan már negatív előjelű FSN „élcsapata”, majd előlépett Ion Iliescu és mellbe vágott a Dragi tovarăși! megszólítással. Szóval az elvtársozásnak nincs vége, mondtuk, a folytatásból pedig kiderült, egyebeknek sem. Bejelentette ugyanis, hogy felhívta a szovjet nagykövetséget, elmondta, kik ők és mit akarnak, amire a követség rábólintott, jelezve, vágjanak bele. Az első napnak ezt az epizódját azóta sem láttam, és emlegetni sem emlegeti senki, a szelleme viszont itt lebeg fölöttünk: a harminc éven át halogatott, jogilag is megindokolt tisztázását annak, ki és miért ölt meg annyi embert december 22. után, épp mostanában dobták át a következő évre, nehogy…?!

Igazságtalan volnék saját reményeinkhez, ha csupán ilyen váltakozó igen-nemekről emlékeznék a következő időszakból. Hisz velem már az első év őszén megtörtént a nagy változás: az újságban olvastam a megújulni vágyó tanügyről, hogy magyartanárok hiányával küszködnek, és mivel már – remélhetőleg – nem fognak hozzá nem értő falusi párttitkárok beleszólni a tanári munkába, elmentem a tanfelügyelőségre, mondtam, beállnék, és máris átküldtek az egykori Premontrei, majd Klasszikus, 4-es, ’90 óta Eminescu Főgimnáziumba. Huszonhárom évig dolgoztam ott, nagy kedvvel és maradandó élményekkel, de ezekről a volt diákok beszélhetnének – ha akarnak, s ha megkérdezik őket.

A kezdeti változások csetlés-botlásai ellenére csak bekövetkezett, ami számomra már gyerekkoromban világosan leszűrődött édesapám esténkénti Szabad Európa-hallgatásaiból: kettős kapcsolódással kellene a nyugati civilizációhoz tartoznunk. Mindkét eseménynek van egy-egy személyes mozzanata, ami nekem –mindenki máshoz hasonlóan – fontosabb, mint a vízcsapból is folyó általánosságok. A NATO-csatlakozással függ össze, amit utcánk neve is elárul: a hadsereg kellős közepén lakunk, illetve a kötelező sorkatonaság felszámolása óta csak a mi oldalunkon van még néhány katonai épület, a másik oldalt átvették a civil intézmények. De akkor, amikor a ’80-as évek közepe táján hazalátogatott a tíz évvel azelőtt Németországba költözött gyerekkori barátunk, még nagyon is kaszárnya-közelben éltünk. Barátunk viszont bejelentette, legközelebb egy kimustrált, olcsón vett NATO-járgánnyal jön majd haza. Könyörögtünk neki, nehogy hozzánk is azzal jöjjön, mert az előttünk parkoló hadi járgány láttán mindnyájunkat visznek a börtönbe. Hagyta magát meggyőzni, sajnálatos halála miatt viszont nem érte meg, amikor jöhetett volna nyugodtan a levitézlett páncélkocsijával, sőt talán még örömujjongással is fogadta volna a tőszomszédságunkban lévő kaszárnyába költözött NATO kelet-európai hírszerző központjának a személyzete. Sic transit…

Az EU-hoz csatlakozásunk élménye sem épp elvetendő: 2006 szilveszterén Máltára utaztunk és az év utolsó napján Gozo szigetén kávézgattunk, élvezve a nyárelőinek számító hőmérsékletet. A tulaj megkérdezte, milyen nyelven beszélünk. Magyarul. Magyarországról jöttek? Nem, Romániából. Nem hüledezett, nem értetlenkedett, hanem mosolyogva rávágta: holnaptól maguk is EU-tagok lesznek! Mediterrán jellegzetesség volna ez a minden iránti érdeklődés vagy „csak” európai gondolkodásmód?! Mindegy, hisz a lényeg, hogy másnaptól a gozói kávés szemében is teljes értékű emberek lettünk, a fekete, fehér, igen, nem játék Európában érvényes szabályainak egész szerteágazó értelmében.

A szerző tanár, publicista.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu