Kulturális folyóirat és portál

2014. július 10 | László Andrea | Kritika

Ezt aztán jól kifőzték

László Andrea

Fiktív recept négy kézre:

Egy darab prémes rém, egy császár (császárnéstül), négy liter angol hidegvér, némi menyecskés magyar virtus, egy nemzet, csipetnyi történelem, egy nagy esemény, egy hulla-két hulla, tucat mellékszereplő (a szent álszent ikerfivérek, a hitbuzgó inas, a félkegyelmű kézbesítő, a mohó, a cserfes szobalány, a tökkelütött postamester stb.), némi betyárság és furfang, egy merénylet, egy „a jó mindig győz” vég. Mindezt humorral jól megfűszerezni.

Megfőzték. Megettem. Olyan.

Az alábbiakban Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba első közösen megírt regényéről, az Emmuskáról* lesz szó. A szerzőpáros nem először dolgozott együtt, viszont az Emmuska az első közös négykezes regényük, amely eleve elutasít mindenféle konvenciót, azzal a gesztusával, hogy többféle műfajt (szinte az összes műfajt: detektívregény, útirajz, lektűr, kalandregény, napló, történelmi regény) felvonultat, a végtelen humorizálásról és a semmit-sem-komolyan-vevésről nem is beszélve.

Maga a könyv, tárgyi valójában, csodálatos. A campusonline.hu beválasztotta a 2013. év legszebb borítójú könyvei közé. Ezt írták róla: „Furcsa rajzfilmes hipszterbajuszos fekete-fehér borító, semmi extra, némi ciráda meg a cím, klasszul megy a regényhez.” És tényleg. Ez az a könyv, amit bátran meg lehet ítélni a borítója alapján.

A regény első részében úgy érztem magam, mint aki egy Cluedo társasjátékba csöppent. Az első oldalakon kapunk egy cimbalomfenomént, akin keresztül megtudjuk, merénylet készül a császár ellen. Majd ugyanennek a cimbalomfenoménnek nézhetjük végig a mérgezéses halálát, és az eset kapcsán találkozunk a főszereplővel, akinek célja, hogy végére járjon e halálesetnek. Ebből kifolyólag utazik vissza ismét a magyar pusztára Emmuska grófnő az ő angol férjével. A további események a dualizmus kori Magyarországon mennek végbe, ahol egy önmagával meghasonlott diktatórikus hajlamú nemes, bizonyos Bideskuthy Kristóf jégkockagyáros nemzeti túlbuzgalmában elhatározza, hogy meggyilkolja Ferenc József császárt. Semmi sem lehet akadálya célja elérésének, minden nemesi kiváltságát felhasználja. Meghasonlottsága halálát taglaló fejezetben válik igazán nyilvánvalóvá. Viszont a terv kiötlésétől annak megvalósításáig több száz oldal vezet, mindeközben alkalmunk adódik bepillantani Emmuska bárónő nyomozásába, egy angol–magyar házasság szépségeibe, egy kis tájszociográfiába, mindenféle izgalmas betyárkalandba. Majd fény derül egy családi történetre is, és a regény végén minden szál a helyére kerül.

A második rész számomra az utolsó nagy fejezettől kezdődik, a Kung&Kaiser címűtől. Ez ugyanis nem csak abban különbözik az előzőktől, hogy többnyire Budapesten játszódik, de ebben a fejezetben futnak össze a szálak, és gyorsulnak fel az események az ezredévi kiállításon történtek és a nemzeti ünnepség, a földalatti, az osztrák kiegyezés, a néger csoport kiállításának hitelességével. Az más dolog, hogy szerzőpárosunk, mint mindent, ezt is kellő mértékben tréfára veszi, mindeközben kiérezhető tisztelettel teszi ezt.

A narrációs mód és maga a szerkesztés kiváló. Ahogyan végig egyes szám első személyű narrátort kapunk, de sosem ugyanazt. Ezzel kissé átfogóbb képet adnak nemcsak az adott korról, de eseményekről is, és egyből sejthetővé válik: nincs abszolút igazság. Külön jó pont a narrációban, hogy a szereplők a maguk sajátos módján beszélnek, de nemcsak beszélnek, hanem godolkodnak is. Nem egyszer láthatjuk, ahogy Barstow úr a magyar szavakat a maga ángilus nyelvén képzeli el leírva. (A legjobb példa, amit többször olvastam fel hangosan, míg kiviláglott a jelentése: „o lunchosh connerdeg bossown shagbah o tourhush voshvillahyvol”.) Ebből a szemszögből tekintve a narrátorok teljesen hitelesek, a maguk egyedi módján. A felesleges és később hasznavehetetlen szereplők a szemünk előtt szenvednek ki, azt gondolván, ők a főszereplői a regénynek (a saját életüknek tényleg azok). Az összes szereplő főszereplőnek képzeli magát, és nyelvileg remekül meg van kreálva mindannyiuk társadalmi hovatartozása, ami átível a gondolkodásmódjukon ugyanúgy, mint beszédmódjukon, néhol sarkítva is. Még a postagalamb és Emmuska kutyája is ezzel a képzettel él. Néhány olvasó megütközhet ugyan ezeken a fordulatokon, de aki már olvasta Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae IV. A föld állatai c. könyvét, annak talán nem annyira megdöbbentő.

Az Emmuska bizony történelmi regény, hiszen a dualizmus kori Magyarországot idézi meg, és tematizálja bizonyos problémáit, például a kiegyezést, az ezredévi kiállítást és a császár látogatását ezen a jeles millenniumi ünnepen. A történelmi regénynek az idők során többféle meghatározása is kialakult, vegyük csak a Bokány Péter-félét: történelmi regénynek nevezzük azokat a regényeket, amelyek a megidézett történelmi kort bármilyen szempontból tematizálják.

Történelmi regénynek tekinthetjük-e manapság azt a művet, amelyben a felelevenített kor alapvetően hiteles (a császár, a millennium, a földalatti, a néger emberek kiállítási tárgyként kezelése), a főbb szereplők valós személyek (Orczy Emma bárónő és férje, Montague Barstow, Ferenc József császár és Sisi, sőt, még a Bideskuthy család is létezett)? Teljes egészében. Az elmesélt események talán nem valósághűek, viszont a regény exkluzív világán belül teljesen megállják a helyüket. Továbbá megelőzve az események hitelességének kérdését, a lokálpatrióta27 című fejezettel a szerzőpáros gátat vet mindenféle fölösleges fejtegetésnek és felháborodásnak arról a tényről, miszerint ez a mű nem egy szemellenzős, „a győztesek-írják-a-történelmet” típusú regény. Összegzésként kijelenthető talán, hogy a regény erős iróniával, parodisztikusan kezeli a történelmet, annak ellenére, hogy a harmadik rész ezredév-ünnepségi eseményeinek nagy része valós.

Az intertextuális utalásokkal való játék – ahogy beemelik Csokonait, Petőfit és maga a főszereplő és egyben címadó személy: Orczy Emma bárónő Vörös pimpernel c. kalandregényét – valami elképesztően könnyed, befogadható. Nem csupán konkrét irodalmi nevekkel és műcímekkel találkozhatunk, hanem sorozatos parafrázisokkal is, ezzel úgy érzem, erősen megkérdőjelezik azt az eddig konzervatív kultuszt, amely kiépült egyes irodalmi személyek köré.

Viszont akármilyen páratlan is ez a regény a maga nemében, sajnos nem tudta elnyerni a tetszésem. Találhatók benne igazán kiváló megoldások, amint már említettem, a narrátori módszerek, az intertextusok, de összességében azt mondanám, túl sok ez az ötszázhuszonhét oldalnyi folytonos humorizálás. Bár a regény humora önmagában fergeteges, az egy lélegzetvételű elolvasása igencsak ronthatja eme fergeteges humor hatékonyságát. A történet maga ötletes, viszont mivel körülbelül a regény közepén világossá válik, hogy ki felelős a gyilkosságokért, és milyen szerepek osztódtak le egyes szereplőkre (már a regény világán belül), így egy idő után ellaposodik az egész. Hogy ennek ellenére akadnak meglepő fordulatok, bizonyítja az eset, amikor is Emmuska férje eltűnik a színről, hogy később egy gyanús és néma betyárként tűnjön fel, megmentve ezzel feleségét és Kapor Vinczét, aki nélkül nem lennének képesek megakadályozni a császár ellen készülő merényletet. És itt látom a második hiányosságot. A történetből fejezeteken át eltűnik a császár elleni merénylet fennforgó veszélye, semmiféle utalás nincs rá, ezért az olvasó akár el is felejtheti, hogy ilyen is volt, így egy többlet izgalomforrás is kiesik a regényből. A császár és az ellene készülő gyilkosság az első rész után majd csak a regény Kung&Kaiser című részében tűnik föl ismét, mint „égető probléma”.

A regény tanulsága az, hogy írhatunk ugyan történelmi regényt feszes vigyázzállásban és mély tisztelettel meghajolva nagyjaink előtt, de nem ez az egyetlen mód. Szükségünk van az ilyen és effajta humorra, hogy végre megértsük, a történelem nem piedesztál, hozzáférhető, sőt egyenesen parodizálható úgy, hogy példázat értékéből mit sem veszít. Ehhez nem fér kétség.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu