Kulturális folyóirat és portál

disaster-artist

2019. július 8 | Nagy Orsolya | Kritika

Érzelmes gúnyrajz egy álomról

James Franco: A katasztrófaművész

A meta korában elfogadott, hogy ami annyira rossz, hogy rosszabb nem is lehetne, az már valójában jó. A széles körben a világ második legrosszabb filmjének tartott 2003-as A szoba (The Room) azoknak a filmeknek az elit kategóriájába tartozik, amelyek épp rémes minőségüknél fogva tettek szert kultuszstátusra – emellett készítésének története is van annyira izgalmas, hogy arról külön film készüljön Hollywoodban.
Tudták, hogy a Wikipedia angol Kultfilm szócikkében külön szegmenst szentel azoknak a filmeknek, amelyek „annyira rosszak, hogy már jók”? A Z-filmeknek is nevezett alkotásokat Michael Medved kritikus aposztrofálta a fenti módon. Általában kis költségvetésű mozikról van szó, amelyek annyira rosszul vannak megírva, megrendezve és eljátszva, hogy nevetségessé, ezáltal akaratlanul komédiává válnak, nemritkán saját rajongótábort alakítanak ki, de általában csak a videomegjelenést követően, miután a mozipénztáraknál óriásit buktak. A későbbiekben már csak marketing kérdése, hogy a nézők rettenetesnek vagy az avantgárd határát súroló módon vakmerőnek tartják őket.
Az elmúlt évtizedekben a világ legrosszabb filmje címmel Ed Wood 1959-es, 9-es terv a világűrből (Plan 9 from Outer Space) című alkotását volt szokás illetni, amelynek elkészültéről és excentrikus író-rendező-produceréről 1994-ben Tim Burton készített filmet (már Johnny Depp szempillaspiráljáért és fehér angórapulóveréért is érdemes megnézni, de nem csak azért). A kétezres évek elején aztán kihívója akadt a megtisztelő cím viselőjének. Tommy Wiseau, egy totálisan tehetségtelen, ám annál ambiciózusabb filmművész-aspiráns állt elő 2003-ban a megmagyarázhatatlan okokból A szoba (The Room) címet viselő filmjével, s az szinte azonnal internetes hírhedtségre tett szert. Felejthetetlenül csapnivalóan eljátszott jelenetei („Oh hi, Mark”) az első „viral” videók között voltak, hiszen a bemutató épp az internet hajnalára, a YouTube és a netes fórumok kultúrájának ártatlan kezdeteire esett. Az első látványos bukás után alig egy évvel már éjféli vetítéseket szerveztek belőle a mozikban, ahol a nézők kórusban szavalták a párbeszédeket a színészekkel, beöltöztek a szereplőkhöz hasonló jelmezekbe – például a szintén teljesen megmagyarázhatatlan szmokingba –, vagy éppen kellékeket dobáltak a vászonra. A szoba rövid úton „a rossz filmek Aranypolgárává” nőtte ki magát.
James Franco színész-rendező annak a generációnak a tagja, amely ezeken az ős-mémeken tanult bele a születőben lévő digitális világba. Nem csoda hát, hogy másfél évtizeddel, egy Aranyglóbusszal és egy Oscar-jelöléssel később úgy döntött, a maga részéről A katasztrófaművész (The Disaster Artist) címmel megfilmesíti A szoba születésének történetét, a wiseau-i hagyományokat folytatva magára vállalva mind a rendezést, mind a főszerepet. A forgatókönyv alapjául Wiseau legjobb barátjának és főszereplő-társának, Greg Sesterónak az azonos című könyve szolgált – Sesterót A katasztrófaművészben James Franco testvére, Dave Franco alakítja. Ő az, aki a könyvben és a filmben is bevezet bennünket ennek a döbbenetesen furcsa figurának a világába, vagy inkább a látomásába.
Mert Tommy Wiseau valódi álmodozó volt, így érthető, hogy A katasztrófaművész az amerikai álom kérdését is boncolgatja. Az amerikai kultúrában mélyen gyökerező mítosz emberek millióit csábította már az Újvilágba, irodalmi műveket, drámákat és természetesen filmeket ihletett. Tommy Wiseau története az amerikai álom fonák megtestesülése, James Franco filmje pedig egy amerikai válasza minderre. Wiseau a valóságban és a filmben is a saját álomvilágában élt. Meggyőződése volt, hogy csak akarnia kell, nem szabad feladnia, és teljesülni fog a vágya: híres színész lesz. Persze, ellentétben sok más álmodozóval, ő azt is nagyon jól tudta, hogy ez az egész felhajtás pénz nélkül nem megy. De ez számára nem jelentett gondot: filmjének hatmillió dolláros költségvetését a saját zsebéből húzta elő – máig rejtély, honnan tett szert rá. A forgatáshoz szükséges eszközöket a szokásokkal ellentétben nemcsak kibérelte, hanem egyenesen megvásárolta, munkatársait busásan megfizette, a premierre bérelt limuzinnal érkezett – láthatóan véresen komolyan vette, amit csinált. Mindemellett az is biztosnak tűnik, hogy nem amerikai, bár azt, hogy honnan származik, soha nem árulta el, pedig azonosíthatatlan akcentusa miatt kollégái gyakran faggatták erről. Az utóbbi években számos elmélet látott napvilágot Wiseau személyazonosságáról, a legvadabb elképzelések szerint ő valójában egy kelet-európai bűnöző, aki egy sikeres gépeltérítés után ejtőernyővel szökött meg a hatóságok elől, és azóta senki nem hallott róla.
Az (ezúttal tényleg) igaz történet alapján készült játékfilmet csakis vígjátékként lehetett elkészíteni, hiszen a valódi történet is hisztérikus. Franco filmjének minden percében nevettet, ám csak első pillantásra tűnhet úgy, hogy a célja a gúnyolódás. A dokumentarista, folyamatos intertextualitással súlyosbított komédiát mélységes empátiával kövezte ki, Wiseau figuráját pedig sokrétű humorral formálta meg. Hihetetlen, de bármennyire is ismerjük az alapanyagot, bármennyit is gúnyolódtunk már A szoba alulmúlhatatlan filmművészeti teljesítményén, nagyjából A katasztrófaművész felétől komolyan elkezdjük mérlegelni, vajon még mindig Wiseau-n nevetünk-e, vagy már rég vele együtt. Franco szereplőjén keresztül valójában az alkotásról, a művészetről beszél, arról a visszafoghatatlan vágyról, hogy valamit létrehozzunk, vagy ettől is eltekintve egyszerűen teljesítsük az álmunkat. Képes teljesen más perspektívába helyezni a világ egyik legtöbbet csúfolt filmjét és filmesét, úgy, hogy a különc, ismeretlen származású, korú, hátterű, emberre kevéssé emlékeztető viselkedésű Wiseau-val váratlanul elkezdünk együtt érezni. Ne lepődjünk meg, ha néhányszor meg is hatódunk azon az őszinteségen, amellyel a barátságról vall. Ez az a jellemzője A katasztrófaművésznek, ami messze elemeli az életrajzi filmektől, a paródiáktól, vagy bármi olyasmitől, ami kiszámítható volna. Éppoly meglepőre és váratlanra sikerült, mint A szoba maga – azzal az egy különbséggel, hogy utóbbival ellentétben A katasztrófaművész a végletekig tisztában van önmagával, így az érzékeny, önironikus rendezésnek és a sokszoros másolat-mivoltával mindvégig kapcsolatban maradó színészi játéknak köszönhetően (hiszen Francóéknak jól kell eljátszaniuk embereket, akik épp rosszul játszanak szerepeket) onnan fog ütni, ahonnan a legkevésbé várjuk.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu