Kulturális folyóirat és portál

2012. október 15 | Pomogáts Béla | Kultúra

Erdélyi irodalom – nyugatról nézve

Szellemi műhely az emigrációban

Az Új Látóhatár című Münchenben megjelenő „irodalmi és politikai” folyóiratot különleges hely illette meg a nyugat-európai és tengerentúli magyar kiadványok között. Részben megjelenésének négy évtizedig tartó folyamatossága, részben közleményeinek magas irodalmi és tudományos színvonala következtében. A nyugati magyar sajtóban, de a hazai irodalmi sajtóban is ritka tüneménynek számít egy folyóirat, amely több mint egy emberöltőn keresztül folyamatosan az olvasók kezébe került. (Az irodalomtörténeti szerepet betöltő Nyugat sem ért meg ilyen hosszú időt.) Igaz, a müncheni folyóirat életében is voltak válságos időszakok, amikor szinte elkerülhetetlennek látszott megszűnése. Molnár József, aki müncheni nyomdájában áldozatos munkával állította elő a lapot, maga figyelmeztetett többször is az Új Látóhatár létét fenyegető veszedelemre. „Őszintén szólva – írta 1975-ben a megjelenés huszonöt esztendős jubileumán – a jelen pillanatban a folyóirat kiadóját nem negyedszázados gondok gyötrik, hanem a holnap bizonytalansága. Nem negyedszázadról negyedszázadra, hanem évről évre, sőt gyakran számról számra kell megküzdenünk a lap további létéért. Ezért igyekszünk most is, a jubileumi fellegjárás helyett, minden erőnket a holnapra, a legközelebbi tennivalókra összpontosítani.” Ez a nehéz küzdelem és kiadói erőösszpontosítás mindvégig sikerrel járt, és ez mindenekelőtt gondozóinak: a szerkesztő Borbándi Gyulának és a szerkesztő-nyomdász Molnár Józsefnek volt köszönhető. Borbándi emellett kiváló történész-, irodalomtörténészként is tevékenykedett, Molnár József pedig (mindenekelőtt Misztótfalusi Kis Miklósról írott korszakos monográfiájával) a magyar művelődéstörténeti irodalom mesterei közé is beírta nevét.

Az Új Látóhatár – mint a folyóirat 1976-ban megjelent repertóriumának Borbándi Gyula által írott bevezetőjéből megtudjuk – eredetileg Látóhatár címmel 1950 novemberében indult Zürichben, ekkor még sokszorosított kivitelben. A tervezés és előkészítés munkáját Borbándi Gyula, Borsos Sándor, Gál Mihály, Molnár József, Pap István és Vámos Imre végezte, felelős szerkesztő- s kiadóként Borsos, szerkesztőként Vámos szerepelt. Ezután átmenetileg Párizsban, majd 1952-től kezdve Münchenben jelent meg, rövid ideig – a szerkesztők között bekövetkezett nézeteltérés miatt – Egész Látóhatár címmel. Még az év őszén Borsody István, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán felhívása nyomán megalakult a Látóhatár Baráti Társaság, amelynek anyagi hozzájárulása lehetővé tette a nyomtatott formában való megjelenést. 1953-ban a folyóirat ismét felvette a Látóhatár nevet, szerkesztője ekkor Vámos Imre volt, főmunkatársként Borbándi Gyula, majd Molnár József neve is szerepelt a címlapon. 1957-ben a folyóirat élére szerkesztőbizottság került, ennek Borsody István, Cs. Szabó László, Határ Győző, Hatvany Bertalan, Ignotus Pál, Kovács Imre, Szabó Zoltán és Tábori Pál, azaz az emigráció irodalmának tekintélyes képviselői voltak a tagjai, a szerkesztő munkát öten végezték: Bikich Gábor, Borbándi Gyula, Horváth Béla, Molnár József és Vámos Imre, a felelős kiadó tisztét Vámos töltötte be. 1958 tavaszán felbomlott közöttük az egyetértés, megszűntek az együttműködés feltételei, a szerkesztőség kettészakadt. Vámos Imre és Horváth Béla egy ideig rendszertelenül megjelentették a Látóhatárt, majd 1962 februárjában visszatelepültek Magyarországra s ezután Budapesten adták közre folyóiratukat. Ez a visszatelepítés a budapesti kormányzatnak az emigráció megosztására és meggyengítésére irányuló tevékenysége nyomán következett be, s miként azóta jól tudjuk, voltak titkosszolgálati előzményei, kísérő jelenségei is. Mindenesetre Horváth és Vámos teljes mértékben elveszítette tekintélyét és hitelességét nem csak a nyugati, hanem a hazai közvélemény szemében is. Ezt követve Bikich Gábor, Borbándi Gyula és Molnár József Új Látóhatár címen folytatták tovább a müncheni folyóiratot, mint főmunkatárs Kovács Imre, Szabó Zoltán, Gombos Gyula és Sztáray Zoltán szerepelt. Később Bikich Gábor kivált a szerkesztők, Szabó Zoltán a főmunkatársak közül, új főmunkatársként Zsigmond Endre csatlakozott. Az 1982-es évfolyam impresszuma szerint az Új Látóhatár felelős szerkesztője Borbándi Gyula, felelős kiadója Molnár József, amerikai szerkesztője Sztáray Zoltán – a továbbiakban ők irányították a folyóiratot.

Az ötvenes évek emigrációjában sűrűn alakultak és szűntek meg nyugati magyar irodalmi és tudományos műhelyek, legtöbbjük alig ért meg néhány számot, szinte valamennyit eltemette a múló idő és a feledés. Az Új Látóhatár fennmaradásának titka – a szerkesztők szívós igyekezete mellett – bizonyára a szerkesztésében testet öltő igényesség volt, amely nem engedte, hogy minden válogatás nélkül bárki megszólalhasson ennek a folyóiratnak a lapjain. „Az emigrációban – jellemezte az ötvenes évek viszonyait az akkor még hitelesen megszólaló Horváth Béla a folyóirat 1956-os évfolyamában – mindenki fölcsap írónak, mivelhogy ez szabad ipar, mint valaha a drótozás. – Volt miniszterek és volt főhercegek verset írnak, sőt politikai tanulmányokat, derék vidéki káplánok kinyomtatják igénytelen vasárnapi prédikációikat, mindenki cikket ír és nyilatkozik. Ám ez újdonsült íróknak még annyi íráskészségük sincs, hogy egy képes levelezőlap üdvözlő szövegét helyesen megírják. Mégis írnak, rendületlenül, mégpedig könyveket. – Szánalomból és kíméletből eddig nem emeltünk szót e sajnálatos jelenség ellen. Most azonban türelmünk végképp elfogyott, mert megütközve tapasztaljuk, hogy a tudatlanság egyre erőszakosabban és egyre vakmerőbben követel jogokat a közéletben.” Valóban, ettől kezdve az Új Látóhatár szerkesztősége minden igyekezetével meg akarta akadályozni az emigrációs viszonyok között tenyésző irodalmi és politikai dilettantizmus termékeinek behatolását a folyóiratba, a közlés magas mércéjét állította fel, s valóban sikerült tartania a megjelentetett szépirodalmi, illetve tudományos anyag meglehetősen magas színvonalát.

A müncheni folyóirat egész működése során mindenekelőtt  a két világháború között kialakult népi mozgalom ideológiájához, azon belül is az ún. „harmadik út” eszmerendszeréhez állott közel. Ez elsősorban szerkesztői: a népi mozgalom sodrásában fellépő és fiatalságuk eszméihez mindig hűségesen ragaszkodó szerkesztőinek: Borbándi Gyulának és Molnár Józsefnek az érdeme volt. Már a folyóirat elnevezését is Szabó Dezső válogatott publicisztikai írásainak gyűjteménye nyomán választották, s több alkalommal is színvonalas tanulmányokban foglalkoztak munkásságával és nézeteivel. A szerkesztők ezen kívül Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron és Veres Péter eszmeképző tevékenységét és irodalmi munkásságát állították a középpontba. Ezek a szerkesztők, mindenekelőtt Borbándi és Molnár, de Vámos is a népi mozgalom eszmei vonzásában dolgoztak, még idehaza a koalíciós korszakban a Nemzeti Parasztpárt kötelékében végeztek politikai munkát. Az Új Látóhatár vezető munkatársai között is rendre megtalálhatók a népi mozgalom emigrációban élő képviselői, közöttük a két kiváló szociográfus: Kovács Imre és Szabó Zoltán, valamint a nem különben kiváló történész Gombos Gyula. Mindez nem jelentette azt, hogy az Új Látóhatár csupán a népi mozgalom eszméinek és képviselőinek adott volna teret, mindig is a nézetek széleskörű pluralizmusának megszólaltatására törekedett, valójában csak a konzervatív, úgynevezett „nemzeti” emigrációtól, illetve a modernebb avantgarde irodalmi törekvésektől határolta el magát. „Az Új Látóhatárt – jelentette ki Borbándi Gyula a folyóirat 1968-as évfolyamában – mindig a kölcsönös türelem és a nézetek pluralizmusa alapján szerkesztettük […] mert nincs nagyobb kincs és értékesebb örökség, mint a szólás és az alkotás szabadsága.” Ennek az elvnek megfelelően kapott tágas teret a folyóiratban a magyar polgári radikális mozgalom Amerikában élő „nagy öregje”: Jászi Oszkár, a Nyugat irodalmát képviselő Fenyő Miksa vagy az úgynevezett „urbánus” irodalom köréhez tartozó, a népi ideológiával nem egyszer vitákba bonyolódó Ignotus Pál, Fejtő Ferenc és Faludy György.

Az Új Látóhatár a nyugati magyar emigráció legjobb szellemi erőinek alkotó egyesítésére törekedett, s mint emigrációs folyóirat nem egyszer hevesen támadta a Magyarországon létrejött politikai és társadalmi berendezkedést, ennek képviselőit és intézményeit. Ez természetes volt egy emigrációban tevékenykedő és radikálisan antikommunista, azaz diktatúra-ellenes szellemi műhely részéről. A támadások azonban mindig megfontoltak és érdemiek voltak, el tudták kerülni az emigráns körökben meglehetősen gyakori olcsó politikai érveket és méltatlan indulatokat. A kiváló budapesti irodalomtörténész Béládi Miklós higgadt jellemzését szeretném idézni A magyar irodalom története 1945–1975 című kézikönyv negyedik kötetéből, amely a határon túli magyar irodalmakkal foglalkozik: „Kétségtelen, hogy az új Látóhatár jellegét és irányát a tanulmányok szabják meg, azok a történeti, irodalmi, politikai tárgyú cikkek és esszék, amelyek a hazai állásponttól eltérő vagy azzal épp ellentétes véleményt fejtenek ki könyvekről, irodalmi jelenségekről, a közállapotokról, a közelmúlt történelméről, a második világháború eseményeiről, az 1945 utáni időszakról. A folyóirat nem folytat szellemi és politikai hadjáratot Magyarország ellen, de elsőrendű teendői közé sorolja, hogy különvéleményt nyilvánítson és »korrigáljon«, esetleg új forrásokat tárjon az olvasók elé.” Ez a megállapítás is arra utalt, hogy az Új Látóhatár irodalmi és tanulmányanyaga olyan értékeket mutattak fel, amelyeknek igen nagy szerep jutott az egyetemes magyar kultúra gondozásában és a szellemi élet követésre érdemes irányának kijelölésében.

Az Új Látóhatár igen gazdag és érdekes szépirodalmi anyagot adott közre, de talán még ennél is izgalmasabbak azok a tanulmányok, amelyek a magyar irodalom, illetve történelem huszadik századi jelenségeiről adtak mindig figyelemre méltó képet. Nézzük először is az irodalmi, irodalomtörténeti tárgyú tanulmányokat. A müncheni folyóirat időnként irodalomelméleti írásokat is közölt, például Kibédi Varga Áronnak a romantikáról, a szimbolizmusról és az avantgárdról írott tanulmányait, főként azonban a magyar irodalom huszadik századi mozgalmainak története, illetve nagy írói egyéniségeinek munkássága foglalkoztatta. Közülük is elsősorban a népi mozgalom története, amelyet számos alaposan dokumentált, forrásértékű tanulmány dolgozott fel az idők során. Olyan tanulmányokra gondolok, mint Borbándi Gyulának a falukutató irodalomról (1960), Kovács Imrének a népi irodalom „hőskoráról” (1958), Szabó Zoltánnak, illetve Gombos Gyulának a népi írómozgalom politikai szerepéről (1958, illetve 1976) írott munkái vagy Ignotus Pál vitairata, amely a harmincas-negyvenes évek „népiségével” foglalkozott (1959). Hasonló figyelemben részesítette a folyóirat a szomszédos országok magyar nemzetiségi irodalmainak mozgalmait: Illyés Elemér és Zsigmond Endre az erdélyi, Ölvedi János a szlovákiai, Hanák Tibor és Kibédi Varga Áron a vajdasági, Czigány Lóránt a kárpátaljai magyar irodalomra, illetve művelődésre figyelt. A magyar irodalom nagy alkotóegyéniségei közül Ady Endre, Babits Mihály, Cs. Szabó László, Déry Tibor, József Attila, Kovács Imre, Márai Sándor, Szabó Dezső, Tamási Áron és Vers Péter munkásságával foglalkozott több értékes tanulmány, Illyés Gyula és Németh László szerteágazó írói tevékenységéről pedig szinte önálló tanulmánykötetnek is beillő különszámok rajzoltak képet. A folyóriat legjobb esszéírói és kritikusai között Albert Pált (azaz Sipos Gyulát), Borbándi Gyulát, Czigány Lórántot, Cs. Szabó Lászlót, Dénes Tibort, Gombos Gyulát, Hanák Tibort, Határ Győzőt, Karátson Endrét, Kerényi Magdát, Kibédi Varga Áront, Márton Lászlót, Molnár Józsefet, Ölvedi Jánost, Román J. Istvánt, Sanders Ivánt és Szabó Zoltánt kell számon tartanunk.

A tanulmányrovat érdeklődési körébe tartoztak a magyar történelemmel, kivált a huszadik század történelmi eseményeivel foglalkozó írások is. Jelentek meg tanulmányok a régebbi magyar történelem korszakairól, intézményeiről és kérdéseiről is – például Bogyay Tamásnak a magyar őstörténetről és a magyar királyi koronáról vagy Vajay Szabolcsnak a honfoglaló magyarság társadalmáról írott alapos munkái -, a tanulmányírók érdeklődése mégis zömmel a magyar állam és a magyar nép újabb történetének alakulását állította előtérbe. A századelő mozgalmairól és törekvéseiről Jászi Oszkár néhány kései írása adott képet, így a Miért nem sikerült a dunavölgyi federációt megalkotni című terjedelmes dolgozat, amelyben Károlyi Mihály kormányának egykori nemzetiségi minisztere a századeleji hazai progresszió egyik legfontosabb tervének kudarcáról adott elemző állásfoglalást (1953), utalva arra is, hogy a többek (nem csak magyarok) által kívánatosnak tartott közép-európai államszövetség elejét vehette volna annak, hogy a magyarság egyharmad részét méltatlan kisebbségi sorba kényszerítsék az első világháború után. A két világháború közötti korszak igen fontos demokratikus mozgalmáról, az 1937-es Márciusi Frontról adtak képet Bibó István (1958), Borbándi Gyula (1962), Kovács Imre (1962 és 1977) és Szabó Zoltán (1962) írásai. A harmincas években színre lépő reformnemzedék útját világította meg Molnár József érdekes tanulmánya: A „Harmadik nemzedék” mérlege (1954). Számos tanulmány foglalkozott az ország második világháborús történetével, illetve a második világháborút követő úgynevezett „koalíciós korszak” eseményeivel. Borbándi Gyula Teleki Pál miniszterelnöknek egy magyar függetlenségi emigrációs ellenkormány létesítésére irányuló tervét (1966), illetve a magyar kormányzatnak szovjet haderő képviselőivel 1944 szeptemberében folytatott zólyomi fegyverszüneti tárgyalásokat (1970) ismertette, Gellért Andor a magyar „kiugrási diplomácia” tevékenységéről közölt adalékokat (1974), Gosztonyi Péter az 1943-as voronyezsi tragédiát (1963), illetve Budapest ostromát (1964) mutatta be, Kovács Imre a háborúból való kiugrás balul sikerült kísérletének történetét idézte fel (1963). Több közlemény foglalkozott az ifjúsági ellenállási mozgalmakkal, a Nemzeti Parasztpárttal, az 1945 és 1948 közötti korszak politikai életével, küzdelmeivel és szereplőivel. E tanulmányok máig igen gyakran elsőrendű történelmi forrásokat jelentenek, minthogy a korszak politikai életének emigrációban élő alakító személyiségei – például Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Varga László, Kiss Sándor, Gordon Ferenc és mások – foglalták össze személyes tapasztalataikat és ismereteiket.

A müncheni folyóirat néhány jellegzetes történelmi és politikai esszéíró egyéniséggel ismertetett meg bennünket, közöttük Borbándi Gyulának, Borsody Istvánnak, Gombos Gyulának, Gosztonyi Péternek, Kovács Imrének, Molnár Józsefnek, Révai Andrásnak, Szász Bélának, Szabó Zoltánnak és Sztáray Zoltánnak volt kiemelkedő szerepe. Valamennyien megérdemelnék, hogy írásaik egybegyűjtve kerüljenek a magyar olvasó kezébe. Megismerkedhettünk a nyugati magyar szociológiai és filozófiai irodalom képviselőivel is, a többi között Balla Bálinttal, Hanák Tiborral, Juhász Vilmossal, Nagy Károllyal, Szépfalusi Istvánnal és Zsigmond Endrével vagy a magyar klasszika-filológiai tudományosság világhírű képviselője: a Svájcban letelepedett Kerényi Károly néhány kései munkájával is. Általában az Új Látóhatár minél szélesebb kitekintésre törekedett, ennek következtében érdeklődési köréhez tartozott a művészet- és zenetörténet, a nyelvészet, a vallástudomány, a közgazdaságtan és a jogtudomány is – mindeme tudományos ágazatoknak jeles képviselői éltek és dolgoztak nyugaton. Külön kell említenünk azt a tudományos vállalkozást, amelynek során a müncheni folyóirat a nyugati világban élő magyarság társadalmi és kulturális helyzetét mérte fel. E vizsgálódás és felmérés eredményeképpen jelentek meg Borbándi Gyulának a kanadai (1969), illetve Nagy Károlynak az amerikai magyar iskolákat (1965), Papp Lászlónak az amerikai magyar diákok helyzetét (1961), Szépfalusi Istvánnak az ausztriai magyarok (1973), Zsigmond Endrének az ausztráliai magyarok életét (1964) ismertető írásai. Ugyancsak Borbándi Gyula dolgozta fel igen alapos tanulmányban a nyugat-európai (1975), majd az amerikai magyar irodalom intézményrendszerét (1980) – ezek a tanulmányok is a kutató munka gazdag forrásai, később önálló kötetbe építve is az olvasók elé kerültek.

Hasonlóképpen gazdag és tanulságos az a munka, amelyet az Új Látóhatár az erdélyi magyar irodalom megismertetése és népszerűsítése terén végzett. Az ötvenes és hatvanas években Magyarországon, sajnos, igen keveset lehetett tudni ennek az irodalomnak a múltjáról és kortársi törekvéseiről. Akadt különben igen jeles és népszerű író, például Nyírő József, akinek munkásságát szinte alig ismerhette a hazai olvasó (legfeljebb 1945 előtt közre adott könyveiből, ezek azonban még az antikváriumokban is alig voltak elérhetők, egy időben pedig a tiltott könyvek közé tartoztak). Az Új Látóhatár, már csak annak következtében is, hogy vezető munkatársai között több erdélyi származású akadt, például Illyés Elemér, aki rendszeresen tárta fel az erdélyi magyarság közelmúltját és kísérte figyelemmel akkori jelenét, nos, az Új Látóhatár rendszeresen közölt tanulmányokat az erdélyi magyar irodalom jeles egyéniségeiről, például Nyírő Józsefről, Tamási Áronról, Dsida Jenőről, Jékely Zoltánról, illetve az újabb írók, így Sütő András, Deák Tamás, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád és mások munkásságáról, könyveiről. A megítélés elfogulatlansága, a figyelem elkötelezettsége kivételes helyet adott a müncheni folyóiratnak ebben a tárgykörben megjelenő közleményeinek abban a szellemi folyamatban, amely természetesen Magyarországon is mind erőteljesebben és eredményesebben szolgálta nemzeti irodalmunk kulturális és lelki egységének tudatát. Az az érdeklődés, amely a magyar közéletben és irodalmi életben az erdélyi magyar kultúra és szellemiség befogadását kívánta elősegíteni, bizonyára nem lett volna erőteljes és eredményes az Új Látóhatár figyelemfelkeltő és értékgondozó erőfeszítései nélkül.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu