Kulturális folyóirat és portál

2020. február 24 | Nagy Orsolya | Irodalom

Emléktöredékek a rendszerváltás körülről

Ötéves lehetek, gondolom. Reggel az óvodai csoportszoba másképpen van berendezve, mint általában. Székek körben, Ceaușescu hatalmas portréja, ami amúgy mindig a falon lóg, középre hozva. Sutyorgunk, izgatottak vagyunk. A nagy vezér születésnapja van. Președintele Republicii Socialiste România, secretar general al Partidului Comunist Român. Kívülről tudom, skandálva, mint egy verset. Egy szót sem értek belőle, de nem is érdekel.

Hatéves vagyok. December. Anyuék a tévére, rádióra tapadva, velem senki nem törődik. Mondják, lőnek Temesváron. Félek, bár nem tudom, mitől.

A kanapén ülök, a nappaliban. Mindenki a tévét nézi, talán vendégek is vannak nálunk. A felnőttek izgatottan beszélgetnek, sok a román szó, nem értem. Egy nagyobb gyerek fordít: azt beszélik, lehet, karácsonyra már nem lesz Ceaușescu. A felnőtteknek könnyes a szemük, mint aki hosszú idő után már majdnem mer reménykedni, de csak titokban.

Emberek fekszenek sorban, talán az utcán. Letakarva. Egyedül nagyanyámnak jut eszébe, hogy talán nem kellene a tévét néznem, pánikban takarja el a szememet. „Alszanak a bácsik” – mondja, én meg nem értem, akkor miért nem láthatom.

Véres fejű ember a tévében, arcra borulva. Nem akarom látni, de nem tudok félrenézni. A felnőttek szórakozottan oda-odaszólnak, hogy takarjam el a szemem, de senkinek nem ez a fő gondja. Ugyanazok a képsorok újra és újra. Egy öregember és egy öregasszony egy asztal mögött, lövések, halottak. Halottak. Brutálisnak érzem, igazságtalannak, mit véthettek? „Mégsem kellett volna lelőni. Azért kedves bácsi volt, nem?” Senki nem szól. Hiszen ezt tanultam az óvodában.

Mare, frumoasă, bogată – szép, nagy, gazdag – ezek voltak az első román szavak, amelyeket megtanultam. Romániára vonatkoztak, természetesen. Földrajzi ismereteim ebben merültek ki. Nagyság, szépség, gazdagság, béke, aranyló búzamezőkön zúg a traktor (élénken él bennem ez a szó, traktor, minden dalban, versben benne volt, mintha egy öt-hat éves városi gyerek életében bármilyen jelentősége volna egy mezőgazdasági munkagépnek). Üres, kongó polcok az üzletekben. Hús, szappan, miegymás – pult alól. Mindig elképzeltem, hogy a pult alatt átnyúlva adják oda az édességet anyukámnak a boltban. A szó átvitt értelmét nem ismerem, csak azt látom, hogy a felnőttek szeme cinkosan megcsillan, mikor kimondják: pult alatt vettem, persze. Hogy másképp? Narancsot, például. Labdányi, lédús, de kicsi vagyok, nekem csípős. Nem kell. A szüleim végül előállnak az adu ásszal: attól nő a hajam! A motiváció hatására lenyomok néhány cikket. Nem értem, ők miért nem esznek.

Mosolygó gyermekarcok, virágok a kézben, fehér hajpánt, kockás iskolai egyenruha. A tankönyvek sokáig nem cserélődtek ki ’90 után sem, a festett ideál ugyanaz maradt. Pionír-egyenruha! Sosem ölthettem magamra, addigra vége lett. A haza sólymai viszont mi voltunk („vidám, szorgalmas gyerekek” – ma is tudom a verset), bár a trikolór színeiben pompázó műszálas egyenruhához anyukám sosem engedte fölvenni a piros nyakkendőt. Irigykedtem a többiekére, nekem mindig azt kellett mondanom, elveszett. Az első oldalak egyikén mindig a Nagy Vezér, magabiztos mosollyal. A kilencvenes évek elején, amikor már más volt a világ, csak a tankönyvek voltak ugyanazok, szabad lett gúnyt űzni belőle. Minden dühünket, frusztrációnkat belerajzoltuk azokba a golyóstollbajuszokba, ördögszarvakba, kalóz-szemkötőkbe, kitépett-kidörzsölt lyukakba a rossz minőségű papíron. Persze félve, mert nem voltunk biztosak benne, szabad-e már, vagy kikapunk érte az iskolában. Nem kaptunk ki.

2019. A román állampolgárok mintegy harmada szerint jobb volt a régi rendszerben. Legalább mindenkinek volt munkája. Igaz, hogy beszélni csak suttogva lehetett, mert a falnak is füle volt, és a tévében egy csatornán ment napi három órában a Nagy Vezér, de jobb volt mégis. Legalábbis egyeseknek. Egyébként is, honnan tudhatnám. Gyerek voltam még.

A szerző filmkritikus, a Szigligeti Színház irodalmi titkára.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu