Kulturális folyóirat és portál

70

2016. június 3 | Ozsváth Zsuzsa | Napló

Emlékesőben minden alak változik – szakmai kirándulás

Május 28., szombat, kora reggel. Szakmai kirándulásra indulunk a Partiumi Keresztény Egyetem Képzőművészet Tanszék szervezésében Budapestre és Szentendrére. A terv szerint Pesten megnézzük Pablo Picasso: Alakváltozások című kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában, Szentendrén pedig Chiharu Shiota: Emlékeső című kiállítását.

És tartjuk is magunkat a tervhez. Megérkezvén Budapestre sikeresen átvágjuk magunkat a szelfibotos-kattintgatós turisták hadán, bemutatjuk a kissé frusztrált jegyszedő pasinak a jegyeket és belépünk a művészet kapuján. Az előcsarnokban falnyi hosszú Picasso életút timeline fogad: megtudjuk, hogy sokat élt, sokat festett és volt jó pár nője. Egy emelettel feljebb kitárulkozik az univerzum és kitárulkozik Pablo Picasso életműve is. Szép sorjában haladunk az időben, teremből terembe rendre egy-egy Picasso-korszak esszenciáját látjuk a falakon, és az utolsó teremben, a még 90 (!!!) évesen is alkotó művész munkái láttán az ember eltátja száját és látja már: ez a végtelenül romantikus, drámai csávó amennyire gyűlölte a háborút, olyannyira szeretett élni. Én, személy szerint, e cikk írója szerettem volna több szobrot is látni Picassotól, mert irtó érdekes világot hoztak; a mutáns, hiperstilizált alakjai pedig színes olajban hatottak leginkább, legyen az nő, férfi, gyermek, bika, zenész, nemiszerv, táj, ésatöbbi. Leghíresebb művei (pl. Az avignoni kisasszonyok, Guernica) azonban a budapesti kiállításon nem szerepeltek. Sajnos. Számomra el is maradt a katarzis, bár ehhez valószínűleg hozzájárult a steril kiállító környezet is. Nem tudom, valamit lehetne ezzel kezdeni, hogy –hiába a kortárs dizájn – ne átszortírozott kirakodóvásár fílingje legyen egy kiállításnak, na mindegy.

Pesten ezután nem is ültünk sokat, indultunk tovább Budapest XXII. Kerületébe a Memento Parkba, mely a kommunista rezsim elvetemült “bálványművészetét” célzott bemutatni. A szabadtéri múzeumban a szocializmus tekintélyt parancsoló, robosztus, mai szemmel már inkább nevetségesnek ható szobraival szelfizhettünk, a csillagforma vörös virágültetvényt pedig csak szemmagasságból láttuk, valószínűleg madártávlatból jobban kijön a látvány. Vastag, szürke árnyak az anno benne élteknek.

Most már aztán tényleg Szentendrére vezetett utunk. A békés Pap-szigeten szálltunk meg egy éjszakára, onnan vettük be a várost. Szentendre bájos, már-már mediterrán hatással bíró városka, a Duna korzón végigsétálva az élet egy nagy tejfölös lángos; a kis utcácskák megannyi legendás és kortárs képzőművész és zenész lelkületét rejtegetik. A kortársak közül egy vendégkiállítást néztünk meg vasárnap. A japán Chiharu Shiota képzőművésznő a 2015-ös Velencei Biennálé japán pavilonjába készített Emlékeső című installációjának egy átdolgozott részletét hozta el. Az installáció gyakorlatilag jó sok méter piros fonallal – látszólag kaotikusan és véletlenszerűen –átszőtt terem, mely az emberi kapcsolatok kusza és sokszor kibogozhatatlan mivoltát szándékszik szimbolizálni. A hab a tortán az a több, mint 22 ezer kulcs, melyeken átfűződnek ezek a fonalak. A kulcsok pedig az alanyt/társadalmat, magát az embert és a hozzá fűződő emlékeket hivatottak megjeleníteni. Ezt egy szimpatikus videofelvételen kissé darabos angoltudással el is mondja a művésznő. A képernyőről átsugárzik érzékenysége, és ha ezt az ember lecsapolja, akkor már tudja, hogy ez az installáció nem heccből készült. Még valami: magát az installációt megelőzni egy olajkréta-rajzokból álló kis teremnyi kiállítás, amolyan ötletelés a nagy műhöz, de nagyon intenzív rajzok. Kellenek is, mármint a videó és a rajz-részleg, hogy tudjuk, hogy miért vörös a vörös. Szóval ez a Shiota menet teljesen jó. Mindazonáltal a Velencei Biennálén kiállított teljes verzió biztosan grandiózusabb élmény.

Nos, lájtos szentendrei lődörgés után végül hazaindulunk. Útközben még megállunk Kispesten a Kós Károly téren, megvizslatjuk az általa tervezett parkot és a mintás köveket, onnantól pedig már tényleg egyetlen célunk van: hazaérni. És kiposztolni a hétvégi művészetet.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu