Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Lovassy Cseh Tamás | Kritika

Elsőkörös megoldások (Világjobbítók)

Tasnádi Csaba neve nem ismeretlen a nagyváradi közönségnek, hiszen az ő rendezésében láthattuk a Közellenség és a Mágnás Miska előadásokat. Most pedig egy újabb Tasnádi István-szöveggel tért vissza, a Világjobbítókkal, melyet a szatmári Északi Színház Harag György Társulata mutatott be. A Kohlhaas Mihály történetét újragondoló Közellenség az akkori évad egyik legjobb előadásának bizonyult, a Mágnás Miska már számos sebből vérzett, Tasnádi Csaba most látott szatmári rendezése pedig valóságos színházi mélyrepülésként hatott az IFESZT ötödik napján.

Egy üres színpad önmagában még nem jelent művészi értéket, szükséges a komoly, szuggesztív színpadi jelenlét, a kidolgozott színészi játék. A váradi színház nagyteremében mindkettőből hiányt szenvedtünk, s nem oldotta a hiányérzetet az a néhány díszletelem sem, melyet színpadmunkások tömege pakolt fel és le két jelenetváltás között. Néhány tárgynak szimbolikus jelentősége volt, de nem kellett sokat gondolkodnunk, hogy melyik, mit jelent. Az előadás egyik ilyen eleme az egyszerű, rácsos kerítésrészlet, amely mögé be lehetett állni és kész is volt a börtön. Persze senkit nem zavart a színpadon, hogy hol előtte, hol mögötte foglalnak helyet, a rács ettől függetlenül börtönt jelentett. Talán ezeket a következetlenségeket és hiányosságokat próbálta kompenzálni a vetített háttér. Az elmúlt néhány napban láthattuk, hogy vetíteni is kétfélét és kétféleképpen lehet: jót és rosszat, jól és rosszul. Pozitív példa a Peer Gynt, az elrettentéshez pedig maradjunk még a Világjobbítóknál. Az előadást nézve sokszor az az érzésem támadt, azért látok különböző képeket (tömbházat néhány, érthetetlen okból kéken villogó ablakkal; fura rozsdás fémfelületet stb.), mert ez volt a legegyszerűbb módja a folyton változó színpadkép megúszásának. Természetesen ez akár ésszerű érv is lehet, de akkor komolyan kéne venni a feladatot, időt és energiát fektetni a képek kidolgozásába és a kisfilmek minőségi elkészítésébe.
Nagy kérdés, hogy mekkora felelősség terheli a drámaírót, a rendezőt és mekkora a társulatot az ilyen és ehhez hasonló előadások esetében? Vitathatatlan, hogy Tasnádi István szövegének szkeccs technikája erőteljesen meghatározza a színpadi lehetőségeket, de a legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az előadás ezt didaktikus egyszerűségre fordítja. A figurák egy-egy jellembeli tulajdonságra épülnek, de mellőznek minden egyéb kritériumot, mely egy szereplő megalkotásához szükségesek lennének: Tököli Sándor alakjában ugyan tetten érhető a pitiáner roma bűnöző néhány vonása, de összességében – és főleg nyelvhasználatában – mégsem hiteles és következetes figura. Ez egyrészt a szöveg, másrészt a Tökölit alakító Egger Géza hibája. Az is tapasztalható, hogy a munkafolyamat során a rendező gyakran az elsőkörös megoldásokat választotta. Az előadás végén, bár dicséretre méltó próbálkozásnak bizonyult a közönség bevonása (hogy egy rögtönzött tévéadásban statisztáló közönségként hol tapsoljunk, hol pedig nevessünk), ezt sikerült olyan mértékben elnyújtani, majd jó néhányszor megismételni, hogy végül kínossá vált a kényszeríttet interakció.

Megdöbbentő volt látni, ahogy néhány jelenetben azok a szereplők, akiknek épp nem volt semmi „komoly” feladatuk, egyszerűen elvesztek a térben, lézengtek, és már-már civilként kezdtek el funkcionálni. Ilyen volt a munkaközvetítő előtti várakozás, majd az űrlapok kitöltése utáni holtidő. A színpadi cselekmény zavarba ejtő egyszerűsége azt eredményezte, hogy körülbelül negyed óra után egyértelművé vált a végkifejlet, és fölöslegessé a további időhúzás. Ha lett volna valami más, ami lefoglalja a nézőt, legalább kellemes két órát tudhatnánk magunk mögött, de a színpadi klisék felvonultatásán túl, nem nyújtott túl sokat a két Tasnádi előadása.

Elképzelhető, hogy a két központi figurának, Kriston Gézának és Tököli Sándornak sikerül kiharcolniuk egy szebb világot, de az biztos, hogy abban nincs helye a Világjobbítók előadásnak.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu