Kulturális folyóirat és portál

2020. március 11 | Tamás Pál | Irodalom

Elit zendülés, profi puccs és értelmiségi tömegek ’89 román karácsonyán – Napló egy régi pesti távcsövezésről

Azt hiszem, Pesten a legelső napokban nem figyeltünk a karácsonyi Romániára. Persze, mégis, de mindent félreértettünk. Élt a rendszerről valamilyen pesti értelmiségi horrorkép. De a rémképeket nem lehet az utcán megbuktatni. Azok örökök, s azt hittük, az emberek ott már megszokták a szenvedést. Hozzátartozik az identitásukhoz, hát akkor hogyan fogják elsöpörni a rendszert? Ráadásul a román–magyar konfliktust Pesten minden mást felülírónak hittük. A 15 százalékban magyarlakta Temesváron is, ahol a protestáns templomok környékén, persze, mások voltak az etnikai arányok és más lehetett a politikai transzcendencia. De hogy ezek gerjesztették volna az országos robbanást? Ezt azért akkor sem hittük. Rendszeresen jártunk Romániába s úgy hittük, hogy a román hétköznapok mindenkinek belenőttek a bőrébe.

Akkori felfogásunk szerint a romániai magyarok abban különböztek dunántúli nemzettársaiktól, hogy azoknál erőteljesebben és kiterjedtebben szenvedtek. Később voltak összehasonlító mérések, de ma sem tudjuk az akkori hangulatot igazán többdimenziósan elképzelni. A diktatúra belsejét később egyszerűen nem tudjuk megragadni, akár ott voltunk, akár félig képzelődünk. Ha ilyeneket mondok, sokan biztosan azzal vádolnak majd, elcsalom a forradalmat. Pedig biztosan nem, csak megkísérlek óvatosabb lenni az egyébként használt klasszikus forradalommítoszokkal.

Akkor ráadásul az utolsó két-három hónapban Európa a klasszikus közép-európai forradalmakra, mindenekelőtt Berlinre és Prágára figyelt. A fal leomlásához és a fehér ruhás Havel meséjéhez képest minden más érdektelen volt. Romániában ugyan már hetek óta mozgott a föld, de a vidékről Európában mit sem tudtak. S Temesvár vidék volt. Ami ott látszott, az innen először valamilyen magyar történetnek tűnt. S amikor a nagyvárosi értelmiség (persze románok is) kivonult az utcára, valahogy itthon elvesztettük egy pillanatra a történet iránti érdeklődésünket. Beleillett a sorba. Kész. De amikor azután jöttek a katonák és villámgyorsan kivégezték az elnöki párt és a friss halottakat mindenki hosszasan bámulhatta a képernyőn, hirtelen minden unikális lett. A kivégzés megélhető igazi nagy dráma volt. Máshol nem végeztek ki pártvezért, valahogy Pesten mégsem hihettük, hogy ehhez igazi reformereknek közük lett volna. Voltak, akik valamilyen nemzeti leszámolást el tudtak volna képzelni, de hát a román tábornokok Attila ostoraként? Ugyan már…

Így azután amikor a hadsereg megindult, a pesti értelmiségi közvéleményben a történések a helyükre kerültek. Minden Latin-Amerikára kezdett hasonlítani, de azután gyorsan vissza keleteurópaizálódott. Azt véletlenül tudtuk, hogy a román hadsereg erősebb a magyarnál, és igazán kézben van tartva. Ceauşescuék nem tévedtek, hogy a tábornokok most elárulták őket. De egyfajta folytonosság a volt államszocializmusban mindenütt létezett, csak polgári, pártelitekből levezethető, s nem katonai, mint a ’89 utáni román rendszerben. A román pártelitek euro-kommunikációja persze nehezebb volt. Azt ma sem tudom, hogy a román katonák szerepe akkor csak politikai elsősegély volt, vagy ennél több. Pestről ez azóta sem látszott…

Az elinduló romániai magyar politikai mozgással Budapesten, azt hiszem, csak a kisebbségpolitikai szakértők foglalkoztak, a baloldalt, amihez közöm volt, ez komolyabban nem érdekelte. Mi jobban figyeltünk a román nemzeti átmenet technikáira. Minden külön emlékfelidézés nélkül fejemben vannak a bányászmenetek, a politikai hivatkozások rájuk, és a valós mozgások. Innen úgy tűnt, hogy az ottani magyar eliteknek mindehhez közük mintha nem lett volna, ők szinte kizárólag Magyarországra figyeltek, itt kommunikáltak, ide igazodtak. Figyeltem a korábbi karácsonyi civil áldozatok elérhető statisztikáját, de nem értettük ezek megoszlását, helyét az új politikai rendszerben. Egyébként is, a pesti balliberális oldalon a romániai magyar mozgás is csak másodlagosan volt érdekes, hiszen lényegében a kinti történésekre reagált a pesti nemzeti jobboldal, s mi elvarázsolva rájuk figyeltünk. Büszkélkedni ezzel nem kell és nem is lehet, de hazudni sem akarok az akkori magyar észleletekről. Volt néhány pesti liberális, aki ennél közelebbről figyelte az egészet, például Törzsök Erika és pár munkatársa, de hát belőlük szakértők lettek az adott politikai oldalon.

Lehet, hogy a karácsonyi mozgás inkább puccsszerűre sikerült, s akkor ez még nem volt forradalom. Azonban úgy tűnik, hogy a történések Bukarestben gyorsan forradalmasodtak. Talán a kezdeti mozgást a külföld, az európai szocdemek például nem segítették, s ezért is volt akkora kavarodás Iliescu körül, de később a reformerek megtalálták a külföldi patrónusokat és a folyamatok azért elindultak. A minták feltűnően gyorsan működni kezdtek. S az előzményekhez képest maximális sebességgel tanult a liberális román értelmiség (lapjaikat rendszeresen vásároltam, egy ideig elő is fizettem.) Megmaradt a francia orientáció is, de mellette gyorsan rájöttek a németek fontosságára. A benyomásom az volt, hogy a döntő 1990-es, 2000-es években teoretikusként, közgondolkodóként sokkal előbb voltak, mint az akkori romániai magyar elit. De hát abban az időben ilyen impulzusok érkeztek Pestről, és az erdélyi városok urbanizáltsága is adott volt (a Partium a forradalom után a magyar szellemi mozgásban Vásárhely és a székely kisvárosok mögött lemaradt, a versenyből kiszorult). Végül is hosszabb ideig az erdélyi könyvesboltokban igazán a Humanitas és a iaşi-i politológia kötetei számítottak korszerű terméknek és könnyen elérhetőnek.

Összefoglalva, környezetemben egy percre nem volt kérdés a forradalom, még ha az egyes játékosok belső szerepéről lehettek is eltérő felfogások. Románia egyébként ez alatt a harminc év alatt számos szempontból, ha nem is mindenütt ugyanúgy, de a magyarországinál sokkal drámaibb utat futott be, az első egy-két évtől függetlenül. De pesti környezetemben ’89 karácsonya ennek elismerésével tartósabban senkit sem érdekelt. Személyes érintettségem, odafigyelésem azonban ’89 kapcsán átalakult. Jó évtized múltán Milo Rau, egy kivételes tehetségű svájci-német politikai színházkészítő dokudrámát csinált a Ceauşescu-perből. Kiegészítő anyagot gyűjtött, számos román interjút készített, kötetet is kiadott. Én akkor az elsők között láttam a drámát, studíroztam a kötetet is. S komolyan megrendültem, abszolút történeti színház volt, a rendszerváltásról azóta sem láttam hasonlót más alakról sem. Nem, ez akkor nem román történet volt, hanem egy jelentős shakespeare-i királydráma (minden eltérés ellenére is). S mutatta, mennyire ügyetlenül beszélünk azóta is a rendszerváltásról. Nincsenek emberek (ijesztőek sem) a történeteinkben.

A szerző szociológus, egyetemi tanár.

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu