Kulturális folyóirat és portál

2011. szeptember 1 | Bogdán László | Irodalom

Éjszaka a háztetőn (részlet A kintrekedtek című regény harmadik kötetéből)

Bukarestben általában melegek voltak a nyarak, déli város – mesélem, erőlevesem kanalazva, az elmélázva figyelő Carlának, amikor másodszor is felpillantok, már Anna s Laura is ott ülnek, gőzölgő levesükről megfeledkezve hallgatnak, Tatjána még nem jött vissza, változatlanul rejtély, hogy Attila és Ahmed merre lehetnek, egy pillanatig futólag arra gondolok, talán mégis megszöktek, s most egy motorcsónakban ülve távolodnak a hajónktól, aztán az emlékezés végképp elsodor –, de a nyolcvannyolcas nyár különösen meleg volt, hetekig negyven fok körül ingadoztak a hőmérők higanyszálai, eső nem esett, az aszfalt megolvadt, sokan hőgutát kaptak, a nőknek le kellett vetniük tűsarkú cipőiket, mert a sarkak beleragadtak a járdák olvadó aszfaltjába és nyomaik egészen úgy néztek ki, mint a rókanyomok. Mintha rókákat kergettek volna valakik a bulvárokon, a reménytelenül beragadt és sorsukra hagyott tűsarkú cipellők körül, körbe-körbe. Az ezredesről nem voltak híreim, március tizenötödiki, emlékezetes Capsa vendéglőbeli beszélgetésünk óta nem láthattam, igaz, nem is hiányoltam, volt bajom akkoriban éppen elég, nem tudtam, hogy lesz még idő, amikor nosztalgiával emlékezem furcsa, végeérhetetlen beszélgetéseinkre, futólag hallottam ugyan, fél füllel egy társaságban, amint egyik kollégám arra célzott, hogy dobbantott volna, kiküldetésbe ment a napfényes Itáliába és ott is maradt, őrületbe kergetve feletteseit. Hogyan? – meredtem rá, de jól értesült kollégám nem folytatta, nem volt tanácsos azokban a boldog években ilyesmiről fecserészni, s engem nem is érdekelt túlságosan, boldog ember, ha a hír igaz, gondoltam futólag, most Rómában ül egy trettoriában, vagy Velencében nézi a Szent Márk téren az oroszlánokat, és boldog, mindenesetre boldogabb, mint én, aki éppen most baltázom el a jövőmet… De elhessegettem a baljós gondolataimat és készültem a perre, négy év után végre kitűzték a tárgyalás időpontját, minden időmet igénybe vette a védelem előkészítése, a gyanakvás, a rettegés és elhülyülés légkörében nem volt könnyű dolgom, társaságba se igen jártam, benn ültem az irodában, vázlatokat készítve hamarosan elhangzó védőbeszédemhez, amely – gondoltam borzongva – nemcsak a Feriék, az államellenes összeesküvők sorsát döntheti el, de nagyon könnyen az enyémet is… Az ügyvédi iroda főnöke, Dumitrescu doktor, egy este elhívott sörözni, talán megsajnált, hogy ott görnyedek könyvek és iratok fölött, mint egy megszállott, talán kedve volt beszélgetni, tán inni is, mit tudom én? Még arra is gondoltam, futólag, hogy talán megbízást kapott rá, de ezen nem rágódtam túl sokat, ha kapott, kapott, ha nem, akkor nem, én amúgy sem tudhatok rajtam kívülálló dolgokon változtatni. Különben is, fülledt meleg volt, a kánikula este is kitartott, a házak, az utcák valósággal sugározták a nap közben magukba szívott meleget, s amint a doktor úr a sörről kezdett beszélgetni, azonnal megképződött előttem egy hatalmas krigli, amelyben emelkedik a sörhab, és igent mondtam. Nem mentünk messzire, irodánkhoz közel volt egy vendéglő, nyári kert, hársak, zenekar… Hát ennek az egykor jobb napokat is látott, de lerobbant belvárosi vendéglőnek a kertjében üldögéltünk, a sarokban, egy hatalmas, enyhet adó hársfa alatt, alig volt szabad asztal, és néztük a táncparketten forgolódó gyönyörű nőket. „Már az is eredmény lesz, ha nem ítélik halálra őket!” – firkantotta egy szalvétára, idegesen körülkémlelve a főnököm, és teljesen világos volt, hogy nem a táncoló hölgyekre gondol. Amikor elolvastam, elhúzva előlem unottan zsebébe süllyesztette és kortyolt söréből. Savanyú volt, ezért áttértünk a borra, zsidvei leánykát rendeltünk, hideg szódavízzel kevertük, ittuk a fröccsöket, miközben én egyre azon töprengtem, hogy mire számíthatunk egyáltalán, ha még ez a joviális, deresedő halántékú úriember is fél, és feltételezi, hogy valakik (na vajon kik?) nyílt színen, egy kertvendéglőben is lehallgathatják… Amikor elnézést kérve kiment, elképzeltem, hogy az illemhelyen, az ajtót gondosan magára zárva, kettőbe, majd négybe szakítva a szalvétákat, lehúzza a toaletten, csak ne hagyni nyomot, de valahogy nem volt kedvem nevetni. „Azt nyilván nem fogom tudni elérni, hogy…” „Erről ne itt és ne most” – kérte, de engem már nem lehetett megállítani. „Ugyan Nelu, csak nem képzeled, hogy itt is lehallgathatnak?” Döbbenten bámult rám, tiltakozni is elfelejtett, mire én, boromból kortyolva, még azt is győzedelmesen kifejtettem, ma sem tudom, mire alapozva optimizmusom, ami ott és akkor egészen egyszerűen a hülyeséggel volt határos, hogy egyszer – és ez az idő, tettem hozzá talányosan, lehet, közeledik már, lehet, hogy itt van egészen közel? – büszke lesz arra, hogy kígyót melengetett a kebelében, ahogyan a kék szeműek mondották, burkoltan célozva arra, hogy jó néven vennék, ha mint megbízhatatlan elemtől, megszabadulna tőlem, de ő, becsületére legyen mondva, nem volt hajlandó kirúgni… „Amennyiben Románia jogállam – mondta közvetlenül a szekusoknak –, akkor minden perben, ha formálisan is, de ügyvédekre is szükség van, Ajtós elvtárs tehát semmi egyebet nem csinál, mint hivatását gyakorolja, teszi a kötelességét, ha jobban tetszik!… Ha egyszer ügyvéd, úgy a vádlottakat védi, hiszen nem szakács, mondjuk, vagy sintér, mert ha szakács lenne, sülteket főzne, ha sintér, kutyákat fogdosna. Igen, elvtársak – bámult az elvörösödő, civil ruhás tisztekre –, a társadalom már csak ilyen. Mindenkinek kiosztják a feladatokat, mindenki teszi a dolgát, megfelelve az elvárásoknak…” „Igen, igen, persze! – hümmögtek a tisztek. – A maguk dolga, doktor elvtárs!…” És elvonultak. De akkor, ott a nyári kertben, ellágyulva a bortól és az érzelmek rohamától, váratlanul közvetlenebb, már-már atyai hangot ütött meg a főnököm, s hamarosan megtudtam beszélgetésünk okát is, már a román Szabad Európa rádió is foglalkozott az ügyünkkel!… Mindez igazolta, hogy jól döntött, amikor, óriási kockázatot vállalva, nem bontotta fel a munkaszerződésem, gondoljak csak bele, most az lenne a fő hír, hogy az államellenes összeesküvésekkel vádolt csoport védelmét elvállaló magyar származású ügyvédet, megalkuvó és a hatalomhoz törleszkedő, szeszélyeit kiszolgáló főnöke eltávolította abból az ügyvédi irodából, ahol dolgozott. És elhangzana –, s milyen összefüggésekben hangzana el? – az ő makulátlan, becsületes neve! – meredt egy pillanatra rám, teletöltve poharainkat. „Nem biztos, hogy elhangzana.” „Már megtörtént, Ionica – nézett rám, és merev volt az arca. – Te nem hallgattad a híreket?” „Mostanában nem – sütöttem le, elképedve, a szemem. – Mással vagyok elfoglalva.” „Meg is értem!” – mondta határozatlanul. „A védelemre készülök – folytattam. – Minden időmet igénybe veszi.” Erre a beszélgetésre, alig két évre rá, kilencven hosszú, forró nyarán váratlanul visszatért, ugyanebben a vendéglőben, ugyanilyen fülledt hőségben, ugyanazt a zsidvei leánykát kortyolgatva. Szólhatnék néhány szót a barátaimnak… – kezdte, s én döbbenten meredtem rá. „Milyen barátaimnak?” A disszidens barátaimnak. Hiszen én is ellenálló vagyok, vagy voltam, ne is tagadjam, hogy nem, ha egyszer volt vér a pucámban, hogy államellenes összeesküvéssel vádolt magyarok perét vállaljam, bizonyára voltak, vannak kapcsolataim. „Nincsenek, ha arra gondolsz.” „Mégis mire gondolnék, Ionica, mire?” „Én egyszerűen önszántamból vállaltam azok védelmét. Kihívást is jelentett persze, szakmai kihívást, nem tagadom, de senki nem bátorított, téged kivéve – néztem rá –, és senkitől, elhiheted, őszintén beszélek, nem kaptam megbízatást. Mert kitől is kaphattam volna?” „De hát – szólt közbe. – Én azt hittem, hogy…” „Magánakció volt, senki nem állott a hátam mögött” – vörösödtem el. – „Hogyhogy – nézett rám fürkészve s kissé csalódottan. – Ezt nem mondhatod komolyan.” „De hát nekem nincsenek disszidens barátaim – ismételtem meg, s kezdtem rosszul érezni magam. – Nem is voltak. Én soha nem politizáltam.” És azok, azok, akiket védtem, hiszen a vezetőjükkel, én magam meséltem el akkoriban neki, baráti kapcsolatban is álltam… „Azok már elmentek – sóhajtottam. – Azonnal eltűztek, ahogyan a forradalom után kiszabadultak. A hatalom birtoklóiban, az új vezetőkben sem bíztak, nem várták meg, amíg visszarendeződik a helyzet, hogy megint elkapják és visszavigyék őket alig kihűlő celláikba. Még nyitva volt Ausztria felé a határ. Mind elmentek, az egész csoport, Feri is, a barátom, a kikapós feleségével. Az ő múltjukkal ez természetes is volt… A pernek köszönhetően, melyről a nyugati sajtó is részletesen tudósított, ismertek voltak, igazán nem jelentett rizikót a lépésük, biztosak lehettek abban, hogy bármelyik nyugati országban kaphatnak politikai menedékjogot, mint ahogyan kaptak is. Feri, a barátom és felesége Svédországba mentek, mások Kanadába, Új-Zélandra, hogy legyenek minél messzebb elhagyott hazájuktól, meg se várták a rehabilitálásukat. Viszont megbíztak engem azzal, hogy indítsam be, mert mit lehet tudni…” Csalódottan, kissé megbántva nézett rám. Nem csak ő hitte, hogy ellenálló vagyok, mások is, pártok megbízottjai kerestek fel, civil szervezetek, emberjogi bizottságok, de én mereven elzárkóztam, semmi kedvem nem volt ügyvédi pályámat politikusira felcserélni, konferenciákra járni még annyi sem. A suszter maradjon a kaptafánál, hárítottam el a megtisztelő felkéréseket, ezért sokan csodálkoztak, mások, így Dumitrescu doktor is, félnótásnak tartottak, főnököm akkor este a vendéglőben őszintén el is mondotta, hogy csalódott bennem, nem gondolta, hogy ilyen naiv vagyok, igazi pechvogel, még a végén kiderül, naiv volt ő is, mégsem volt olyan jó ötlet a védelmem, mások az én helyemben egy életre bebiztosították volna magukat, s most profitálnának tegnapi kiállásukból, míg én… „Menjek el?” – kérdeztem, kissé érzelmesen, és elcsuklott a hangom, annyira valószerűtlen volt az egész beszélgetés. És a legmegdöbbentőbb az volt, hogy egyetlen szóval se tartóztatott. Nemsokára át is mentem egy másik ügyvédi irodához, majd onnan is eljöttem, kissé elegem lett a tyúktolvajokból, a csendháborítókból, a nemi erőszakkal vádolt félbolondokból, s beszálltam volt kollégáim cégébe. Akkor indultak be kies hazánkban a vállalkozások! Mindenki vállalkozott, jogászként kihívást jelentett ez is, hétről hétre változott a helyzet, mondhatni mozgásban voltak a jogszabályok, mozgásban volt minden. De akkor, 1988 fülledt júniusában, a második üveg bor után mindketten elérzékenyültünk, főnököm a saját nagyvonalúságától, hogy íme, kiállott valaki mellett, akinek meggyőződése van, én meg magamtól. Elhittük, hogy fasza fiúk vagyunk, s ez elégtétellel töltött el, a harmadik üveget, noha javasolta, mégsem rendeltük meg. „Még dolgom van – magyaráztam –, még utána kell néznem valaminek!” – és siettem haza dolgozni. Ahogy beléptem az előszobába, villanyt se gyújtottam, máris megéreztem az idegen jelenlétét, veríték, kölni és cigarettaszag sajátságos egyvelege jelezte, bármilyen meglepő is, de nem vagyok egyedül, vendégem van, s ahogy benéztem a konyába, a félhomályban megláttam az ezredest. A konyhaasztal mellett ült és elszántan cigarettázott, a sötétség sem zavarta, láthatólag nem akarta, hogy villanyt gyújtsak, figyelmeztetően felállott és megindult kifelé, bezártam az ajtót és követtem, felmentünk a tetőre, elbotorkáltunk az egyik szellőzőcsőig, a még meleg, a déli forróságban bizonnyal meg is olvadó és most savanykás bűzt árasztó, kátránnyal borított tetőfödémre nem ülhettünk, szétnéztem, a szemközti magas épület tetején villogó reklámtábla fényénél észre is vettem két téglát, ki tudja, kik felejtették itt és miért, az egyiket kis tétovázás után alája toltam, a másikra én ültem le és vártam, mondja el, mit akar, miért keresett meg, eszem ágában sem volt különféle kíváncsi és eszelős kérdésekkel megkönnyíteni a dolgát. „Én nem is vagyok!” – kezdte el suttogva. „Értem – sóhajtottam lelkesen. – Maga most szellem. Hazajáró lélek. A lakásomba hogyan jutott be. Elárulná?” „Én nem is vagyok – folytatta. – Azaz vagyok, mert élek, csak nem itt kellene lennem most, itt én már nem vagyok.” „Hallottam, hogy meglépett…” „Láthatja, még nem. Várom a hajót.” „Miféle hajót?” „Egy török hajót. Az majd elvisz Konstantinápolyba. Ott már várnak. Én…” „Hagyja el, ne avasson be. Minél kevesebbet tudunk, annál jobb.” „Ezt a marhaságot kitől tanulta?!” „Magától! – vigyorogtam. – Kitől tanulhattam volna? Hát tanított engem valaki, önzetlenül, bármire is, magán kívül?!” Előhúzott zsebéből egy lapos üveget és felém nyújtotta. „Rágyújtani nem gyújthatunk rá, a parázsló cigaretta elárulhat, de inni ihatunk. A lakásához meg évek óta van kulcsom. Ezt nem adtam le…” Meghúztam. Olyan erős volt, hogy elszorult a torkom és kivert a veríték. „Szatmári szilva” – magyarázta s elhallgatott megint, talán azt várta, hogy kérdezni fogom, de én újra visszahúzódtam, elképzeltem kívülről magunkat, egy illegalitásba vonuló, civil ruhás szekus ezredes (akkor még nem tudtam, búcsúzóul miket írt össze rólam) és én, a neves ügyvéd, éjszaka, a tömbház tetején, mint két összeesküvő. Mindez valószerűtlen volt, és végtelenül, csüggesztően nevetséges. Ráadásul rögtön felmerült bennem – ebből is látható, a diktatúra eltorzítja érzelmeinket és józan ítélőképességüket is –, hogy mégiscsak átverés az egész, csapda, hamarosan elkapnak egykori munkatársai, s ha ő tényleg meglépett, meg is lesz az ürügy az azonnali őrizetbe vételemhez. „Ne gondoljon szamárságokat – kezdte el megint, rekedt hangon, mintha olvasott volna gondolataimban. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak, s figyelmeztessem, vigyázzon, ne bízzon senkiben. Még a magához legközelebb állókban sem, még az istenben sem, a magyarok híres istenében.” Még akart valamit mondani, de visszanyelte. Később, amikor végre, az utolsók között, ahogyan az lenni szokott, megtudtam, hogy a feleségemet is beszervezték, s az is lehet, éppen ő szervezte be, ha lúd, legyen kövér, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy tulajdonképpen mégis azért jött akkor, hogy felvilágosítson, beavasson, hogy mindezt elmondja, hogy figyelmeztessen: vigyázzak, tegyek a hálószobában is lakatot arra a nagy számra, és kizárólag ott beszéljek, ahol nekem lehet és szabad is, a törvényszéken, tárgyalások alatt, de az utolsó utáni pillanatban mégis meggondolta és mégsem mondotta el, noha sok rossztól, rengeteg nem várt eseménytől óvhatott volna meg, ha akkor, még időben beavat. A bárban, utolsó nagy beszélgetésünk során, meg is akartam kérdezni tőle, végeredményben miért is jött akkor, és a tetőn, éjszaka, a téglákon gubbasztva, miért nem mondta el, hogy beszervezték, beszervezte a feleségemet is, akár Feri, az összeesküvő feleségét is, azt a fehérmájú ordast – de váratlanul megjött Eduardo, átvette az irányítást, és már nem lehetett kérdezősködni. Kérdéseimet túlhaladták az események, akárcsak akkor, ott, a tetőn. „A maga baja az, kedves fiam, hogy túlságosan okosnak hiszi magát, s ez bizonyos helyzetekben, óhatatlanul is, védtelenné és kiszolgáltatottá teszi.” Elvette az üvegét, meghúzta, és a zsebébe süllyesztve váratlanul arról kezdett áradozni, el-elfúló hangon, hogy mennyire becsül, sőt tisztel, amiért elvállaltam azoknak a szerencsétlen őrülteknek a védelmét, s hogy ezt rajtam kívül kevés nagypofájú, pimasz és szemtelen román ügyvéd merte volna megtenni… Ekkor vesztettem el először a türelmem, s durván nyúlva zsebébe az üveg után, mielőtt meghúztam volna, megkérdeztem: „…miért jött? Azért, hogy ezt elmondja? Nem érzi a helyzet képtelenségét, fonákságát, elhagyta volna híres stílusérzéke, amelyre mindig olyan rátarti volt?” „Maga félreért – vette vissza az üveget és ő is ivott. – És a helyzetet is félreérti. Én már nem az vagyok, aki a tegnap voltam, de magához már a tegnap is vonzódtam valami miatt.” „Ki kell ábrándítanom – torkoltam le. – A lányokhoz vonzódom, maga, aki úgyszólván mindent tud rólam, nyilván ezt is pontosan tudja. Vagy elfelejtette volna, amit a tegnap tudott? Mit akar, ezredes úr? Jó lenne, ha elkezdené már végre, mert kezdem unni ezt az egészet. Nemcsak félreértem, unom is a helyzetet. Miért is ülök én éjszaka, ahelyett hogy aludnék, magával a háztetőn? És meddig?” „Jól van na, ne lovalja bele magát!” – tette karomra csillapítóan a kezét, de durván lökve el, felugrottam. „Már nem sokáig maradok itt, biztosíthatom. Ha nem mondja meg azonnal, hogy miért jött, elmegyek.” „De én tényleg ezért jöttem, hogy elmondjam, mennyire tisztelem magát, hogy elbúcsúzzak. Egy telefonszámot is hagyok, ha kijut egyszer innen, erről a lepratelepről a szabad világba, felhívhat és én segítek majd, hogy…” „Persze, hogy segít – nevettem. – Mert maga olyan. Az persze fel sem merül magában ugye, hogy maga lenne az utolsó, akit, ha egyáltalán egyszer mégiscsak elmennék innen, felhívnék. Hát tudja meg, nem, nem hívnám fel, elegem van magából, ezredes. Torkig vagyok magukkal, a módszereikkel, az állandó zaklatásukkal, a…” „Ne folytassa! Én is torkig vagyok – suttogta. – Csakhogy nekem annyival nehezebb, hogy közülük való vagyok, de legalábbis voltam. És ráadásul magyar sem vagyok, amint tudja… Maguknak magyaroknak könnyebb azért, magukat kisebbségieket a büdös oláhok nyomják el, de én román vagyok, engem az enyéim. Azt, hogy a Kárpátok Géniusza őrült, a kollégáim is ugyanolyan jól tudják, mint én vagy maga, de mégsem tesznek semmit, nyalják a seggét, és minden agyalágyult kívánságát azonnal, rohanva teljesítik, cinikus módon a hazaszeretetükkel legitimizálva tetteiket. Hát ebből lett elegem, szép fiú, ha hiszi, ha nem. Ezért pattanok meg. Ezért megyek el, a saját hazámból. Mert torkig vagyok már mindennel, a hazugságokkal, a permanens mobilizáltsággal, a seggnyalással, a ripőkségekkel…” „Elég – súgtam lágyan. – Úgy érzem, ezredes, hogy szerepet cseréltünk. Vagy engem maga most provokál?” „Ne tegyen úgy, fiam, mintha nem értené. Ne mind keménykedjen. Én tudom, hogy ki maga és mennyit ér. Előttem felesleges megjátszania magát, hallgasson egy kicsit és figyeljen, megeshet, még maga is tanulhat valakitől, nem gondolja?” És újra leültetett a téglára, amelyik sértette a hátsómat, s már a megalázó helyzet is egyre jobban idegesített, egyáltalán ki ez az ember, mit akar, és főként miért ülök én itt vele, éjnek évadján a házam tetején, ahelyett, hogy az ágyikómban pihenve és esetleg az elíziumi mezőkről álmodozva, termelném újra munkaerőmet, ahogyan ezt a Kárpátok Géniusza egy öntudatos állampolgártól joggal el is várja. A nap közben felmelegedett kátrányos tető pedig fáradhatatlanul bűzlött, sugározva a nappal felgyűlt s magába vont meleget. Viszkettem az idegességtől és izzadtam a pálinkától. Üvölteni szerettem volna kínomban, ehelyett jól nevelten hallgattam tegnapi kihallgató tisztemet, aki zavaros szabadelőadásában éppen azt ecsetelve suttogva, hogy eljött az ideje a változásoknak, a nép legszeretettebb fiát hamarosan fel fogják lógatni, és új fejezet kezdődik a sokat szenvedett, kétezer éves, eleve kereszténynek született és zsigerien, állatian türelmes népe történetében… „Akkor miért nem várja meg? – kérdeztem a kelleténél élesebben. – Miért pontosan most megy el? Nem is megy, hanem menekül. Igen, menekül a süllyedő hajóról, mint a patkányok.” „Ezek szavak, hasonlatok” – legyintett. Az ország nem hajó, hogy süllyedjen, hanem a hazája, amit kényszerűen elhagy, mert egyszerűen nem tehet mást, noha ő nem patkány. Vegyem úgy, hogy ezt a becsületét sértő megjegyzésemet nem is hallotta. De kérdésemre mégis válaszol, azért megy el, mert nem bírja tovább, elvégre ő nem madárjós, nem tudja, mikor jön el a változás, holnapután vagy két év múlva, s nincs is ideje kivárni. Fontosabb dolga van… S fél is, mit tagadja, nehogy felőrölje a malom, amelyiket ő is segített felépíteni. Világos? „Az – bólintottam. – Világosabb már nem s lehetne. Nem hajó, hanem malom. A többi stimmel.” Még hallani fogok róla! – állott fel fáradtan az ezredes, s csak most láttam, a szomszédos toronyház tetején felvillanó reklám fényében, hogy milyen beesett az arca és mennyire lesoványodott az elmúlt hetekben, kényszerű bujkálása során. Összement, mint a tótorgona. S fürdeni sem fürödhetett túl gyakran, lehet, nem is volt hol rendszeresen tisztálkodnia, azt képzeltem, pincékben bujkált, vagy használaton kívül helyezett bányák járataiban húzta meg magát. A szenvedésének szaga volt, s ez is zavart. Felajánlottam, „mielőtt tovább vándorol, fürödjön meg, egy-két óra múlva már megjön a meleg víz. Ötkor adják meg…” Sértetten legyintett. „Arra most nincs idő.” Ivott egy kortyot, kezembe nyomta az üveget s érdeklődött, hogyan vélekedem védenceim esélyeiről, sikerül-e elérnem legalább, hogy ne ítéljék halálra őket. Mert ha életben maradnak, van remény. Az egész nem tart már sokáig, s a bekövetkező változás után azonnal megváltozik a helyzetük, kiszabadítják őket, a mártírokat mindig kiszabadítják, és ha akarják, ha nem, hősök lesznek. Hát ebben az egyben igaza is volt, igaz a hős mártírok nem várták meg, hogy piedesztálra emeljék őket, fejvesztetten tűztek el az országból, lehet, az újsütetű demokráciánk eredetisége nem tetszett nekik, az eredeti demokrácia, amelyről olyan áhítattal beszélt a mosolygó nemzetmentő, aki az Elvtárs után jött, hogy kivezesse sokat szenvedett, ősi türelmét is majdnem elveszítő népét a diktatúra sivatagából. A pálinka a borra kissé sok volt, akkoriban már hetek óta nem ittam, szédültem, forgott körülöttem a tető, a távolban megbízhatóan villogó reklám egy szörnyeteg kitátott szájára emlékeztetett. Észre se vettem, mikor tűnt el az ezredes, lehet, el is szunnyadtam, amikor kicsúszott alólam a tégla, s a meleg kátrányon feküdtem, a bűzben, undorom térített magamhoz. Levánszorogtam időlegesen elhagyott lakásomba, levetkőztem, beálltam a kádba és engedtem magamra a hideg vizet. Most helyette is fürdök, gondoltam dühösen. Nem tudtam még, hogy csak tizenhét év múlva, váratlan körülmények között, ezen a csodahajón látom viszont az ezredest, egészen más szerepkörben, és azt sem, hogy dacára kimondottan rosszindulatú feljegyzéseinek – melyeket dossziémban hagyott hátra maga helyett, s amelyeket egy őt gyűlölő volt beosztottja lopott ki a felszámolt vagy átalakított Cég szigorúan titkos irattárából, hogy elolvashassam és megváltoztathassam a róla kialakított képem –, rám hagyja amerikai házát, a nagy tavak környékén, ahova, tán a kamasz koromban ronggyá olvasott indiánregények miatt, mindig is vágyódtam. Azon, hogy ha más színekben is, de titkos ügynök maradt, méghozzá kettős ügynök, egy pillanatig sem csodálkoztam, elvégre abból élt, amihez értett, mégis mit tudott volna egyebet csinálni? A végrendeletén és a levelén viszont igen. Amikor az előbb, a fedélzeten, a napfényben, a lányok felolvasták neked a levelét, kedves Carla, és le is fordították, hogy értsed, kissé meg is döbbentem. Lehet, hogy mindvégig rosszul ítéltem meg az ezredest? Hogy nem bírtam úrrá lenni előítéleteimen? Hogy igazságtalan voltam hozzá? Hiszen ha én kerülök az ő kilátástalan helyzetébe, nem hagyok rá semmilyen házat, s nem csak azért nem, mert nekem nincsen is tóparti házam, itthon sem, hát még Amerikában, elvégre lehetne? Amikor Anna és Laura tolmácsolásában hallottam viszont levelét, eltöprengtem. Lehetséges, hogy tényleg rosszul ítéltem volna meg az egykori hosszútávfutót? S tudat alatt mindvégig sejtettem is ezt, ezért tagadtam le, még magam előtt is, utolsó találkozásunkat és beszélgetésünket éjszaka, a háztetőn, a fényreklámok lilásan, sárgásan, kékesen villódzó, kerge fényében. Amikor tábornokká előlépő és őt felfoghatatlanul, számomra érthetetlen, már-már atavisztikus gyűlölettel emlegető egykori beosztottjának visszaszolgáltattam a rövid időre kilopott dossziémat, megütődtem gyűlöletén, de nem védtem meg az ezredest. Nem, nem csak azért, mert olvashattam, hogyan is vélekedett rólam, hivatalos átiratokban, véleményezésekben, mentve a bőrét, elvégre akkor már szökésére készült, és ahhoz, hogy előkészíthesse, nyilván nyugalomra volt szüksége, vissza kellett szereznie megtépázott tekintélyét, gyanakvó elvtársai elvesztett bizalmát. És ez nem lehetett könnyű, s ehhez semmi nem volt elég nagy ár (elvégre megtanulhatta Machiavellitől, hogy a cél mindig, minden körülmények között szentesíti az eszközt!), az én befeketítésem a legkevésbé. Azt, hogy kedvezőtlen színben tűntethetett fel, már sejtettem addig is, most legfeljebb bizonyossággá vált. A tábornok házának teraszán ültünk, hátunk mögött a félhomályban, a kert bokrai között valami ismeretlen állat motozott. A tábornok az ezredest mocskolta. Nem szóltam közbe, éreztem, hogy amit mond, lehet, hogy részben még igaz is, de neki, döbbentem rá váratlanul, még sincsen igaza, s talán joga sem, hogy hajdani felettesét befeketítse… Az ezredesnek legalább volt ereje szembenézni magával, megvonni átmenetileg zátonyra futott életének mérlegét és lelépni innen, míg a volt beosztottja itthon verte zavartalanul tovább a diákokat, önfeledten vigyázva hazánk akkor legszeretettebb fiának hírére, nevére, aztán a népfelkelés után átállt, szerencséje volt, semmit nem tudtak rábizonyítani tegnapi tetteiből, igazolta a bőrét kígyóként levedlő és átalakuló, múltját álságosan megtagadó és nevet is változtató, de lényegét, a gyanakvást hűségesen megőrző, továbbra is erre építő szervezete! Villámgyorsan karriert csinált az eredeti demokráciában is, s végeredményben tisztelete jeléül juttatott doszsziémhoz, ahogyan elmondta, imponált neki, hogy mertem vállalni az utolsó, borzalmas években, amikor a skorpió kieresztette mérgét, és a buldózerek is megindultak a védtelen falvak felé, az összeesküvők védelmét. Azt is megvallotta, dúltan a whiskytől, amit a borra megittunk, és az emlékezés áradatától, hogy afféle legendás alakká lettem volt cégénél, nemzeti hőssé, csak az bosszantotta idióta, sovén-nacionalista társait, hogy nem voltam született román, őt még ez sem, ő mindig is vonzódott a magyarokhoz. Tisztelete jeléül most a pénzt is visszaadja, tolta elém a borítékot, amelyből, otthon derült ki, száz dollár mégiscsak hiányzott, talán, hogy álljon helyre bennem a megbolydult erkölcsi világrend, s döbbenjek rá, ugyanott vagyok, ahol mindig is voltam, a Balkánon, és nem változott úgyszólván semmi. Ő ezt a szívességet – szavalta a tábornok, megmámorosodva saját nagylelkűségétől –, ingyen, mondhatni szeretetből teszi meg nekem, legalább láthatom, hogy az a szemét, hazaáruló Florea hogyan is vélekedett rólam. „Érdekes, én úgy tudtam, hogy Badea…” „Az csak a fedőneve volt” – legyintett mindentudóan. Visszatérve rám, higgyem el neki, hogy ennél jóval kevesebbért is rács mögé kerültek emberek akkoriban, engem is csak a per védőügyvédjeként szerzett hírnevem védett – mosolygott a tábornok, félrehajtott fejjel figyelve a titokzatos állat motozását a kert sötétbe ájult bokrai, fái között –, bár meg kell vallania, ez a vallomások éjszakája, hogy tudomása van arról a tervről is, örül, hogy végre elárulhatja nekem, miszerint egy autó üt el, valamelyik fővárosi útelágazásnál. Volt kollégái sokat dogoztak ezen a terven, hogy kivitelezésére végül is miért nem került sor, nem tudja, de örül, hogy élek…” Töltött, ittunk, a bokrok közül már nem hallatszott a motozás, elnyugodhatott az ismeretlen állat. „Én 1988 júniusában beszéltem utoljára az ezredessel!” – kortyolok a whiskymből és figyelmesen pillantok a tábornok elképedt arcába. „Ez nem lehet – kezdi el, váratlan indulattal. – Ő már március végén kitűnt a képből. Tudom. Én vezettem a nyomozócsoportot, mindenütt kerestük, még abban a nyomorúságos moldvai szülőfalujában is, de nem volt sehol. Az anyja már nem élt, sok testvére is meghalt már, vagy elmentek ők is a szülőfaluból, mit lehet tudni, megunhatták a nyomorúságot, a sártengert, a kilátástalan helyzetüket. A düledező viskóban, ahol Florea a kutyáját sem tartotta volna, egyik gyengeelméjű nővére húzódott meg, nemigen lehetett vele kommunikálni, elmentem az üzletbe, bevásároltam, visszamentem, megetettem és megmutattam neki a Florea fényképét. Erre sírni kezdett. A bátyám, mondogatta, a bátyám és kitisztult a tekintete. Búzavirágkék szeme volt neki is, mint Floreának. Anasztázia, mert így hívták, lehet, nem is volt olyan ütődött, mint amennyire látszott, viszont olyan nyomorban élt szerencsétlen, hogy egykori barátom és munkatársam helyett is szégyelltem magam. Nem mertem pénzt hagyni neki, nehogy elveszítse vagy ellopják tőle, elmentem a párttitkárhoz, nála hagytam ezer lejt, azzal a kikötéssel, hogy minden két hétben bevásárol és ő maga viszi el Anasztáziának. Ha nem vásárol be, ha nem segíti ezt a szerencsétlen nőt, kollégám nővérét, visszajövök és megszorongatom a tökét. Mindent megígért, szégyenlősen kérdezve meg, hogy mit csináljon, ha a nő nem akarja elfogadni a kaját, ha alamizsnának tartja, mert tudnom kell: nagyon rátarti. Mondja meg neki, hogy a bátyja küldi, az ezredes. Rá két hónapra egyik suceavai emberünket, aki látogatásunk során is velünk volt, visszaküldtem ellenőrzésre, másnap boldogan jelentette, hogy a párttitkár mindent megtesz, ami tőle telik, sőt még annál többet is, sikerült valamennyire Anasztáziát is kikaparni a nyomorból és a szennyből, amelyben élt. Tény, hogy Florea, ahogyan az várható volt, szülőfalujában sem volt fellelhető. Nem volt található sehol. Megkerestük volt szeretőit, nem volt túl sok, egyik sem tudott semmit róla, már hosszú esztendőkel azelőtt szakított velük… Megállapodott értelmiségi asszonyok voltak, kettő férjezett is, nem örültek túlságosan a látogatásunknak, noha természetesen biztosítottam őket diszkréciónkról. Az egyik orvosnő mondotta el, hogy Floreát szerette is, s azt hiszi, a férfi is szerette őt a maga módján, de mintha nem lett volna jelen az életében, legalábbis neki olybá tűnt, mintha állandóan másfelé figyelt volna, mintha máshol lett volna, még a meghittség perceiben is, még amikor ölelkeztek, akkor is az volt az érzése, hogy nem egy hús-vér férfival, hanem egy fantomképpel szeretkezik… Igen, hiába csodálkozik, minden kapcsolatáról tudtunk, barátai, bármilyen különös is, de nem voltak. Szeretőit leépítette, ha nőkkel élt egyáltalán a legutolsó, itthon töltött éveiben, azok kizárólag fizetett nők lehettek, kurvák. Egy táncosnőt is felkerestünk, aki az Atlantic bárban mutogatta gyönyörű testét, s akit gyakran láttak az Atlantic bárban sűrűn megforduló Florea asztalánál. A fekete lány elbámult, amikor megtudta, kik vagyunk és miért keressük. Juj, az ezredes, hát az egy csuda pofa volt, mindig a futásairól mesélt neki, s általában többet adott, mint amennyit ő kért. És mondott valami olyasmit – kérdeztem a felkecskélt lábú, engem kihívóan fixírozó hölgytől –, hogy el akar menni? Nem, nem, általában miután végeztünk, azonnal elment. Begorombultam. Maga ugrat, hölgyem, úgy értem, arról mondott-e valamit, hogy el akar menni az országból? Egy szekus ezredes – nevetett a lány, s kajánul méregetett tovább. – Ugyan már, ne mondja. Hát elment?! És őszintén meglepődött… Megjött az akkori fiúja, egy magyar színész… Sürgősen abbahagytam a beszélgetést, nem szerettem, amikor nevetségessé válok, márpedig ez a lányka úgy, olyan tekintettel bámult, mintha mindent tudott volna, noha értelemszerűen nem tudhatott semmit, de mégis, mintha kaján fények villóztak volna fekete szemében. Azt, hogy bemutasson a magas színésznek, nem tudtam elkerülni. Képzeld, az ezredes munkatársa, csicsergett a lányka. Az ezredes pedig disszidált, hát gondoltad volna? Kedvem lett volna a fickóval is elbeszélgetni, de ott, abban a helyzetben nem lehetett. Bokros teendőimre hivatkozva távoztam. Úgy éreztem magam, hogy a sötétben tapogatózom, vagy ami még rosszabb, a félhomályban, egy fantom után nyomozok, s amikor azt hinném, hogy végre elkaptam, kisiklik a kezem közül. Nem volt mit tennem, az idő sürgetett, Florea nem volt sehol, tényleg nem volt mit tenni, lezártuk az ügyiratot, azzal, hogy nem érdemes tovább keresni, biztosan megszökött, s most valahol Amerikában röhög rajtunk, az átokfajzat! S maga most azt mondja, drága doktor úr, hogy júniusban még itthon volt, beszélt is vele. Nem is hiszem!…” „Pedig elhiheti. Egy éjszaka, még hetekkel a nagy per előtt, ott találtam a lakásomban. Nem is gyújtott villanyt, ült a konyában, a sötétben, és egykedvűen dohányzott.” „Mit akart? – kérdezi rekedten a tábornok. – Egyáltalán, hogy jutott be a maga lakásába?” „Ezt kérdeztem én is, de már fenn a tetőn.” „Hol?” „Jelezte, menjünk fel a tízemeletes ház tetejére, ott nyugodtan beszélgethetünk. A lakásom teli poloskákkal, lehallgathatnak, ott veszélyes beszélni… A lakásomba pedig – közölte flegmatikusan már a tetőn – kulcscsal jutott be, már régóta van kulcsa hozzám. Ezt nem adta le, amikor lelépett…” „És mit akart? – kérdezi újra, türelmetlenül a tábornok. – Miért kockáztatott?! Jól tudta, hogy a maga lakását figyeltetjük, elkaphatták volna a fiúk!” „Nem tudom – röhögtem. – Talán ismerte őket, tudta, hogy túl tud járni az eszükön. Mindenesetre bejutott. Figyelmeztetni akart, ne bízzak senkiben, még a hozzám legközelebb állókban sem.” „És elmondta, hogy a felesége?…” „Nem, sajnos nem mondta el, lehet, el akarta, lehet, hogy pontosan ezért jött, de aztán benne rekedt, ki tudja, miért, és búcsúzni kezdett, érzelmesebb húrokat pengetett, biztosított a becsüléséről, ha kijutok egyszer a szabad világba, majd segíteni fog. És adott egy telefonszámot is… 1990 januárjában Bécsben, a piacon, egy köztelefonról, fel is hívtam azt a, mint kiderült, londoni számot. Egy színtelen női hang jelentkezett, s amikor megtudta, kit keresek, kérdezés nélkül mondott egy másik, egy amerikai számot, csengessen hármat, tegye le, tanácsolta, majd újra hármat, ismét tegye le, és harmadszor hívja. Megtettem, de amikor meghallottam a hangját, a tárcsát lenyomva, puhán tettem vissza a telefont, valahogy elment a kedvem az egésztől. Bementem a kocsmába, egy ablak melletti asztalhoz ültem le, kávét, vodkát, ásványvizet rendeltem, és vártam, magam sem tudtam, mire. Körülbelül húsz perc múlva kocsi fékezett, két szürke felöltős férfi szállott ki, odamentek a köztelefonhoz, kalapjuk feltolva, idegesen nézelődtek, de nem találván gyanús személyt, visszaültek a kocsijukba és elhajtottak. Én pedig megtudtam, hogy hol dolgozik az ezredes. Képzelje csak el, Amerikából is intézkedett, s húsz perc múlva már ott is volt két fickó, a bécsi részlegről, a köztelefon mellett, ahonnan beszéltem…” „CIA-ügynök lett az átkozott – káromkodott a tábornok és újratöltötte a poharakat, majd egy hajtásra itta ki a magáét. – Csak befurakodott a világ legnagyobb kémhálózatába!” „De ennek ára volt, tábornok úr – mondom közvetlenül és én is iszom. – Mindent eldalolt magukról, amit csak tudott, s mivel ő a kémelhárításnál is dolgozott, fontos beosztásokban, szerintem éppen eleget tudott ahhoz, hogy tárt karokkal fogadják…” Azt akkor még én se tudtam, hogy közben a KGB is beszervezte, a szovjeteknek, majd az oroszoknak is dolgozott, hogy kettős ügynök volt. „A gazember – ordította rekedten a tábornok, a titokzatos állat megint motozni kezdett a sűrűben, s a kutyák is felugatva az udvaron, rohanva közeledtek. – A hazaáruló!” „És higgye el, én is ismerem őt, nem pénzért, nem elsősorban pénzért tette!” „Hát miért? – meredt rám a tábornok. – Ha maga mindent tud, ossza meg velem is a titkait, jó? Ha nem pénzért, akkor miért, mi a nyavalyáért?” „Meggyőződésből!” – magyarázom szelíden. „Ugyan már, doktorkám, ne röhögtessen – vakargatta melléje telepedő német juhászkutyája nyakát a kivörösödött tábornok, majd a sűrűbe irányította, ahol egyre hallhatóbban mozgolódott az ismeretlen állat. – Nekünk egyáltalán nem volt meggyőződésünk. Minket azért fizettek, hogy védjük a haza titkait, biztonságát. Mi nem voltunk papok, akiket üldöztünk is egyes időszakokban, hogy meggyőződésünk legyen, mi…” „De hiszen akkor éjszaka, ott a háztetőn, a másik toronyház felett villogó neonreklámok bordós, sárgás, kékes lidércfényében ő maga mondotta el, hogy mélységesen kiábrándult mindenből, amiben addig hitt.” „Mindjárt elsírom magam, a kurva istenit – káromkodott a tábornok. – Higgyen nekem, doktor úr, ott, akkor is át akarta vágni magát, meg akarta vezetni, be akarta csapni, nem hitt ő soha semmiben. Ugyan már… Hát mégis – néz rám, kissé megbántottan –, mit gondol, drága doktor úr, mivel foglalkoztunk mi Floreával harminc esztendeig, váltakozó színtereken, ügyosztályoknál, beosztásokban? Mert tudnia kell, én is 1948-ban kerültem a Céghez, mint ő, az elbaszott térde miatt. Mert szépreményű hosszútávfutóként kezdte, ezt például tudta? Egy hülye sérülés miatt kellett abbahagynia, mielőtt megnyerhette volna a londoni olimpiát. Az volt a heppje, a taktikája, hogy még az elején kilép a bolyból, megugrik, nagy előnyre tesz szert, amit azután tartani is tud. Be is vált, ámde irigy társai meg akarták akadályozni idő előtti kiugrását és elgáncsolták. Nagyot esett, eltört a térde. Örökre abba kellett hagynia a hosszútávfutást. De ha nem sérül le, bizonyára még Helsinkiben is indulhatott és nyerhetett volna, ismerve képességeit s hihetetlen akaraterejét. S talán még Melbourne-ben is.” „Nem értem – dadogok. – Én…” „Azt kérdeztem, tudja-e, mivel foglalkoztunk? Az emberekkel, doktor úr, az emberanyaggal. Mert már Dej elvtárs kiadta a parancsot, hogy mi vagyunk a párt ökle, kíméletlenül le kell sújtanunk az ellenségre, le kell számolni a polgári csökevénnyel, az elhajlókkal, az árulókkal, a nagypofájú rémhírterjesztőkkel, a provokátorokkal, a sötétben bujkáló osztályellenséggel… És a haza tölgye, a kortárs világ meghatározó személyisége még tovább ment, ő az új ember megteremtését követelte, minden áron… Mi pedig ezenközben minden bokorban az amerikai kémeket, az árulókat, az osztályellenséget, a dekadens, visszahúzó, renitens elemeket kerestük, lámpással a mezőkön is, csoda, hogy nem gyulladtak fel a szénaboglyák. Végre világosság lehetett volna, kétségtelen… S maga azt hiszi, a permanens harc közben volt időnk meggyőződésre, hitre?! Nem, doktor úr, mi nem nyavalyoghattunk. A cég férfiakból állt, olyan határozott férfiakból, akiket úgy neveltek, hogy a parancsot végre kell hajtani, bármi legyen is az, nem a mi dolgunk eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. Azt a párt eldönti majd helyettünk… Maga túlságosan is sokat feltételez a mi drága, szeretve szeretett Floreánkról, magának Badeáról túlságosan jó a véleménye, maga ügyvéd létére egyszerűen elfogult, doktor úr. Szó sem volt itt semmifajta meggyőződésről, hitről, eszméről, következésképp kiábrándulásról, csalódásról sem lehetett szó. Elment, mert unta a hazáját, sokat tudott és pénzre akarta váltani. Ez történt, higgye el, minden más csak túlzás, a Florea-Badea szerepének a felesleges misztifikálása, csak hab a tortán.” És akkor én megint elhallgattam, nem volt kedvem a dühöngő tábornokkal megosztani hajdani bajtársa és felettese kiábrándult gondolatait. Hogy ne gondoljon semmire, ne kezdjen gyanakodni, közvetlen hangon, whiskymből kortyolva visszatértem arra a bécsi, piaci telefonra, s megvallottam, hogy nem, nem akartam semmit az ezredestől, de tényleg nem, mert mit is akarhattam volna? Nem, a közbenjárását sem akartam kérni, mert nem volt mihez. „Eszem ágában sem volt ugyanis elmenni abból az országból, ami nekem is hazám – pillantottam rá. – Ha eddig nem tettem, miért tettem volna most, a diktatúra bukása után?” „Akkor miért hívta fel?’ „Meg akartam győződni a gyanúmról, meg akartam végre tudni, mi lett vele, hol dolgozik.” „És megtudta, nem? És most azt is, hogy miket jelentett magáról, milyen jellemzéseket írt, miközben a háztetőn, mint egy rossz kémregényben, azzal fűzte magát, hogy kiábrándult az eszméből. Miféle eszméből, doktor úr?! Mi bandaharcok részesei voltunk, a kommunista pártfőtitkárok és riválisaik hatalomért folyó harcában ténykedtünk, eszméről szó sem volt. Florea tudta ezt, Floreát nem lehetett becsapni, Floreának helyén volt az esze is, de a szíve is, Floreáról sok rosszat mondhatunk, de azt, hogy meg lett volna verve a gyengeelméjűek optimizmusával, semmi esetre sem mondhatjuk, Floreához nehéz volt közel férkőzni már csak azért is, mert üres volt a szíve, már ha volt neki egyáltalán. De elég okos volt ahhoz, hogy mindezt belássa, főként mert ő is, akárcsak én, több mint tíz évig dolgozott a kémszervezetnél, nyugaton, láthatta közelről a rothadó kapitalizmust, és összehasonlíthatta a virágzó szocializmussal, ha hazajött. Hát ebből lett elege, higgye el, a mi állami nyomorunkból, amelyet szemérmetlen és perfid módon tagadtunk le az aranykorszakban, mintha az emberek idióták lettek volna, átmeneti farkasvaksággal megverve, mintha nem látták volna, mi van körülöttük… De ez csak a dolog egyik fele. Florea nyilván azt is tudta, hogy már nincsen sok hátra, a kapuzárási pánik is rátört, végre élni akart, és eltűzött. És volt egy nője is, még londoni évei alatt szedte fel, ez volt az egyetlen lény, akihez igazán ragaszkodott. Vele akart élni. Igen, ez ilyen egyszerű… Ennyi. Kár minden hitehagyott, áruló ügynök köré legendákat kerekíteni. Hogy ellenálló lett volna. Ugyan, ugyan, ne röhögtessen. Nálunk nem voltak ellenállók, csak mi voltunk, a cég, az ellenállókat is mi gyártottuk, amikor igény lett rájuk, amikor ellenállók kellettek ahhoz, hogy a Kárpátok Géniusza még jobban csilloghasson, mint megértő, bölcs vezető…” A tábornok kimerülten hallgatott el és kitöltötte az üvegből a maradékot, mélán bámulva az üres whiskys üveget, melynek címkéjén egy fekete kutya ugatott egy fehéret, vagy fordítva. A ő kutyái viszont most tényleg ugatni, hörögni kezdtek a bokrok között, s hirtelen egy erőtlen hangot is hallottunk. Segítségért könyörgött. A tábornok felugrott, füttyentett, visszahívta a kutyákat, aztán megjelent sántikálva az öreg, hajlott hátú hajléktalan is. „Maga kicsoda? – kérdezte a tábornok. – Mit keres itt?” Amikor kiderült, csak nyugodtan akart aludni, de ha zavar, máris elmegy, a tántorgó tábornok saját kezűleg hozott ki neki kenyeret, kolbászt és egy üveg sört. „Van lakásod?” – kérdezte. „Az utca!” – tömte magába a kenyeret és kolbászt az öregember, s ivott egy korty sört is, mire csuklani kezdett, félő volt, ha ilyen iramban folytatja a zabálást, előbb-utóbb megfullad. „Hol laksz?” – értetlenkedett a tábornok, bánatosan nézegetve szomorú arcát, maradék whiskyje tükrében. „Sehol. Nincs lakásom” – csámcsogott az öregember. „Nem értem. Nem is volt?” „Volt, de a feleségem halála után a fiam összecsúszott egy cigányasszonnyal és elzavartak.” Hogy tovább mi történt, nem tudom, mert elérkezettnek láttam az időt a távozásra. Felálltam, elköszöntem a tábornoktól és hazamentem. A kivilágított bulevárdon sétálva arra gondoltam, ha néhány esztendeje elüthetett volna, véletlenül és ám-lám mégsem véletlenül egy autó, elüthetne most is, elvégre mi változott? De ez a felismerés nem félelemmel töltött el. Ellenkezőleg. Röhöghetnékem támadt. Támolyogva mentem a járdán – ami biztos, az biztos –, és hangosan röhögtem. Az utcaseprők döbbenten bámultak utánam és összesúgtak. Akkor merült fel először komolyabban bennem, hogy mégis elmegyek ebből az országból, ha nem is véglegesen, de legalább egy időre.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu