Kulturális folyóirat és portál

2013. október 16 | Szilágyi Aladár | Művészet

Egyéni karaktert mutatni, az a művészet

Szilágyi A.: Javasolom, hogy kezdjük a legvégével: információim szerint a legutolsó nyilvános szereplése május 23-án volt Kassán, amikor megnyitotta Haris László kiállítását a Rovás Galériában. Jól tudom?

Lóska Lajos: Így igaz. Kassa 2013-ban Európa kulturális fővárosa lett. E jelentős eseményhez a kassai magyar művészek is igyekeztek hozzájárulni különböző képzőművészeti programokkal. Így került megrendezésre a Magyar Művészeti Akadémiával karöltve három Budapesten élő alkotó kiállítása. Az első a dobozokat, objekteket készítő Prutkay Péter grafikusművésznek a munkásságát mutatta be, aki többek között egy kitelepítési emlékművet is elvitt Kassára.

Sz. A.: A hatóságok nem akadékoskodtak?

L. L.: Nem akadékosodtak, hiszen a kitelepítési emlékmű felállításának témája több éve porondon van. A Dunaszerdahelyen élő Lipcsey György már húsz éve elkészítette a maga tervét. Talán már nem is az a baj ezzel, hogy a hatóságok nem engedélyeznék, bár ki tudja, inkább a kivitelezéshez szükséges összeget nehéz előteremteni.

Sz. A.: Ez a kassai emlékmű egy téren volt elhelyezve?

L. L.: Nem, a kiállításon volt látható, ugyanis a mű egy falra akasztható objekt, egy százéves sváb háznak az ajtaja, amire különböző, múlt századfordulós dokumentumokat, levélrészleteket, tárgyakat applikált a művész. Ez a munka ugyan a svábok kitelepítési emlékműve, de azért, hogy „az anyósom is értsen belőle”, bemutatásra került Kassán. Időrendben a második bemutató Stefanovits Péter grafikáit tárta a nagyközönség elé, a harmadik pedig májusban Haris László fotóművész munkáit. Ez utóbbit nagy érdeklődés övezte, ugyanis Haris László nem hagyományos értelemben vett fotográfiákat készít, hanem panorámaképeket, amiket úgy kivitelez, hogy a fotóállványra erősített 360 fokban körbe forduló tengelyre kerül rá a fényképezőgép, és ennek segítségével a művész szó szerint körbefotózza a témát. A zömmel erdélyi tematikájú alkotásokat, amelyeket Nagyváradon is be lehetne mutatni, az teszi unikálissá, hogy ugyanannak az eseménynek egyidejűleg különböző fázisai szerepelnek rajtuk.

Sz. A.: Ezek bizonyára monumentális munkák?

L. L.: Nagyméretűek. Van, amelyik közel három méter hosszú. Látható volt a tárlaton egyebek mellett egy búzaszentelést megörökítő kép is (Búzaszentelés Csíkszentdomokoson, 2009). Ezen az időben való történést úgy ábrázolja a művész, hogy a búzaszentelők csoportja egyidejűleg két alkalommal is megjelenik a kompozíción. Látni, ahogy a tömeg elindul a faluból, majd ahogy felér a dombra, a búzamező szélére. Az idő múlása is érzékelhető a panorámaképeken, szemben az egy pillanatot rögzítő hagyományos fotográfiával.

Sz. A.: Gondolom, nem véletlenül Önt kérték fel a kiállítások megnyitására, hiszen a gyökerei a Felvidékhez kötik. Csomatelkén született, édesapja Lóska Lajos író volt. Szólna néhány szót a gyermekkoráról, ifjúságáról?

L. L.: Azt még megjegyezném, ha már Kassánál tartottunk, hogy apám is kassai születésű, de a szülei csak rövid ideig éltek a városban, hamarosan elköltöztek a Palócföldre, egy kis faluba, Bolykra, így aztán gimnáziumba már Losoncon járt. A továbbiakban elég csavarosan alakult az élete. Miután Felvidék visszatért, Pécsen elvégezte a jogot, majd besorozták, fogságba esett és a Szovjetunióban négy évig építette a kommunizmust. Bennünket talán azért nem telepítettek ki, mert mire ő 1949-ben hazakerült, már leállították a „lakosságcserét”. Mivel a szlovák hatóságok nem ismerték el a jogi diplomáját, Pozsonyban még elvégezte a magyar–történelem szakot. Az általa is alapított füleki gimnáziumban tanított negyven esztendőn keresztül. Nemcsak a pedagógusi, az írói munkássága is ismert, több könyve is megjelent, az És mégis felkél a nap című regénye például a háború utolsó évének, illetve a hadifogságának az élményeit dolgozza fel. Ő azok közé az emberek közé tartozott, akik hazatértek a szülőföldjükre, velem szemben – amit kicsit restellek is. Mert én ugyan Füleken végeztem a középiskolát, de Pestre jártam egyetemre, és ott maradtam.

Sz. A.: Füleken most is van magyar középiskola?

L. L.: Van most is. Amikor én ott tanultam, még színmagyar volt, de egy idő után összevonták a szlovákkal. Először volt három magyar osztály és egy szlovák, most meg van két magyar és két szlovák nyelvű párhuzamos osztály. Ez jellemzi a kisebbségi létet, az utóbbi években közel százezerrel csökkent a felvidéki magyarság lélekszáma.

Sz. A.: Budapesten a bölcsészkaron tanult…

L. L.: Magyar–művészettörténet szakon szereztem diplomát, és olyan szerencsém volt, meg talán azért is, mert már egyetemistaként publikáltam képzőművészeti cikkeket különböző napilapokban, irodalmi folyóiratokban, 1975-ben friss diplomásként egy havilaphoz, a Művészethez kerültem. Azóta gyakorlatilag ennél a folyóiratnál, illetve, miután 1990-ben megszűnt, az utódjánál, az Új Művészetnél dolgozom. Végigjártam a szamárlétrát, gyakornokként kezdtem, rovatvezető-helyettesként folytattam, majd miután Sinkovits Péter megindította az Új Művészetet, rovatvezető lettem, és azóta is az vagyok.

Sz. A.: Ami a két lapot illeti, van-e valamiféle kontinuitás közöttük, vagy az utóbbi teljesen új hangot hozott a szakmába?

L. L.: A folytonosságot mindenekelőtt a névazonosság sugallja, ugyanis aMűvészet a hatvanas években indult, és akkor még igencsak elkötelezett volt a szocialista realizmus irányába. Mire én odakerültem, a hetvenes–nyolcvanas évektől már érezni lehetett a változásokat. A főszerkesztő még megírta ugyan a kötelező ideológiai vezércikkeit, de már némileg szabadabban lehetett a kortárs művészettel foglalkozni. Óvatos nyitás volt ez: az akkori főszerkesztő, Rideg Gábor elkötelezett párttag volt, úgy hintázott, hogy mindig hozott különböző realista biennálékról cikket, de közben publikálhattunk az akkori progresszív művészetről is. 89 után természetesen teljesen kinyílt a horizont, és utána bármiről lehetett írni. Akkoriban nekem az volt a véleményem, hogy a művészet ne politizáljon, tegyék azt a politikusok a parlamentben. Viszont most azt látom, hogy a fiatal művészek újból nyitnak a társadalmi problémák irányába, napjainkban ismét születőben van egy kritikus hangvételű modern művészet, amelynek művelői a társadalmi és szociális kérdésekre is reflektálnak.

Sz. A.: Utánanéztem a publikációinak, az egyik esszéjének a címe: Hommage a Szürenon. Többször is foglalkozott ezzel a csoporttal. Mi is ez a Szürenon?

L. L.: Azt szokás mondani, hogy a hatvanas évek végén került szinkronba a magyar művészet az európaival, az egyetemessel. Előtte is voltak kezdeményezések, de azok nem voltak akkora jelentőségűek. Abban az időben két olyan csoportosulás jött létre, amelyik a progressziót képviselte, az egyik volt az Iparterv, a másik pedig a Szürenon. Ennek az ugyancsak felvidéki születésű Csáji Attila volt a vezetője, és többek között olyan művészeket tömörített, mint a már említett Haris László, Prutkay Péter, Haraszty István és Pauer Gyula. A Szürenon olyan progresszív művészetet képviselt, amelyben a hagyományok, a magyar művészeti gyökerek mindig benne voltak. Az Iparterv tagjai ezzel szemben kifejezetten az akkori nyugat-európai áramlatokhoz, például a pop-arthoz kapcsolódtak.

Sz. A.: Ön többször méltatta a Sensaria Egyesület tevékenységét is. Róluk mit illik tudnunk?

L. L.: A Sensaria Egyesület viszonylag fiatal társaság, az új évezred elején jött létre. A közelmúlt magyar művészetének alakulását szemlélve gyakran eszembe jut az örök visszatérés elmélete, az a teória, mely szerint a művészet örök körforgást végez: az elvont, fogalmi (például konceptuális) kifejezésmódot mindig egy szenzuális, figurális irányzat követi, és ezek váltják egymást, hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. A Sensaria Egyesület egy konceptuális periódust váltó új figurális csoport, amelynek tagjai többek között ismét megteremtették az ábrázoló művészet becsületét. Nívós figurális művészetet kezdtek el művelni, újra fölfedezték a festészet számára a történelmet, a hagyományokat.

Sz. A.: Éppen rá akartam kérdezni: meddig, kikhez nyúltak vissza a sensariások parafrazálhatnékuk kiélése végett?

L. L.: Visszanyúltak az impresszionista festészetig, sőt még tovább, hiszen László Dániel még Vermeer-parafrázisokat is készített. Az avantgárd művészetnek az a koncepciója, hogy nincsenek hagyományok, a múltat végképp el kell törölni, és az a jó művész, aki teljesen új, sehova sem köthető dolgokat produkál. Ezzel szemben ez a csoportosulás azt mondja, a történelemhez, a művészeti hagyományokhoz igenis ragaszkodni kell. Figyelemreméltó, hogy a csoportban több Erdélyből elszármazott alkotó is tevékenykedik. Például a kolozsvári születésű Szabó Ábel vagy a sepsiszentgyörgyi Kovács Lehel, aki festészetében megidézi az erdélyi tájat. Tehát ők más elveket vallanak, mint a jóval korábban, még az átkosban Marosvásárhelyen alakult MAMŰ társulás tagjai, akik indulásukkor jobbára land-artos, környezetművészetet műveltek.

Sz. A.: Művészetszociológiailag szemlélve a dolgokat, mi tapasztalható: ezeknek a hosszabb-rövidebb ideig élő vagy folyamatosan működő csoportosulásoknak miféle mozgatójuk, kohéziós erejük lehet, ha összeállnak, mennyire tudnak együtt többet nyújtani, mint egyéni alkotóként esetleg?

L. L.: Egy példával világítanám meg a kérdést a MAMŰ kapcsán. Ők a tájművészetből indultak ki, majd áttették a székhelyüket Budapestre, és napjainkra egy olyan heterogén társasággá váltak, mely mindenekelőtt szervezetileg jelent egységet és nem stilárisan. Ezzel szemben az olyan közösségek, mint az 1990-ben alakult Block csoport vagy a sokat emlegetett sensariások nemcsak egyesületként léteznek, hanem szemléletileg és stilárisan is hasonló képzőművészeti alkotásokat hoznak létre.

Sz. A.: Az olasz városokban a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben fellendült mozgalom, az úgynevezett arte povera mennyire volt, mennyire van jelen Magyarországon?

L. L.: Az arte povera, mint ahogy a neve is mondja, a „szegény művészet” megjelent a magyar képzőművészetben is. Többek között Bukta Imre kifejezésmódjára is hatott. Ő az indulása idején mezőgazdasági művésznek tartotta magát. Azokat a használati tárgyakat, amiket maguk a vidéki emberek selejteztek ki a paraszti tárgykultúrából, beleépíti munkáiba, sőt még a hulladékot is.

Sz. A.: Igen, hát innen, Váradról is indult olyan művész, aki akár a szemetet is megfesti, például…

L. L.: Gyakorlatilag a huszadik század elejétől nincsenek tabutémák. A tizenkilencedik századi akadémikusok csak a szépet akarták ábrázolni. És hova jutottak, elszakadt a valóságtól…

Sz. A.: Én különben Jovián Györgyre gondoltam…

L. L.: Joviánnak a pályája nagyon érdekesen alakult, ő is, mint sok erdélyi alkotó, a nyolcvanas években került Magyarországra. A művészete azon periódusának, amit én először megismertem, még pop-artos karaktere volt. Tudom, hogy miért említi éppen őt, hiszen a progresszív váradi képzőművészeti élet egyik fontos figurája volt, és mi most itt beszélgetünk Nagyváradon. Később Magyarországra kerülve az absztrakttól egészen a figurális festészetig jutott el, és jelenleg is ebben a stílusban alkot. Igen, ő is megfestette a szemetet, a Vörös iszap című képétől kezdve a különböző vas- és cseréphulladékot bemutató munkáiig. E vásznak azért meggyőzőek, mert a kacat témát bravúros hitelességgel, nagy szaktudással jeleníti meg.

Sz. A.: Meghökkentő, hogy egy ilyen szemétkupacban vagy ócskavas-kupacban mennyiféle forma és szín van jelen, bizony, nem kis teljesítmény ezt a gazdag forma- és színvilágot megjeleníteni…

L. L.: Hulladékot ábrázoló képeivel ő is kötődik az arte poverához, de a legújabb festményei mindenekelőtt figurálisak. A Kiscelli Múzeumban volt néhány éve kiállítása, ahol a roncsokat, a hulladékot bemutató vásznai mellett szerepeltek a figurális képei is. Az akkor hatvanéves művész az önarcképével és egyéb kompozícióival, a „hulladék-csendéletekkel” együtt a realista-figurális festészetnek szinte minden jellemzőjét bemutatta.

Sz. A.: Az imént a kassai tárlatra vonatkozóan már szó esett a dobozművészetről. Ez a „műfaj” mennyire dívott, mennyire dívik Magyarországon?

L. L.: Dobozművek vagy artboxok a hetvenes évek óta tűntek fel nálunk, de az alkotásmódnak a gyökerei egészen a dadáig visszanyúlnak. Olyan klasszikusok is készítettek dobozmunkákat, mint Bálint Endre, azután El Kazovszkij, Újházi Péter, Prutkay Péter. Kétfajta dobozmű létezik. Vannak a mini színpadra emlékeztető, különböző kis tárgyakkal berendezett vitrinecskék, illetve vannak az úgynevezett kukucskáló dobozok, amelyek néhány 17–18. századi holland festőnek, például Hoogstraatennek a munkásságára vezethetők vissza. Ez utóbbiak úgy működnek, hogy belenézel a doboz oldalán lévő kis távcsövecskébe, és a dobozban megjelenik valami perspektivikus ábrázolás. Ezeknek a dobozmunkáknak elég nagy a népszerűségük. Ma Magyarországon már modernebb, úgynevezett light-boxokat, világító dobozokat is készítenek, amelyekben különböző fotók, rövid videofelvételek láthatók.

Sz. A.: Az elektronikus művészet is rengeteg új lehetőséget kínál. Mindezzel nem élnek vissza?

L. L.: Erre azt tudom válaszolni, hogy a jó művész bármilyen témához nyúlhat bármilyen eszközzel, ha hitelesen megcsinálja, abból kvalitásos munka keletkezik. Ha ellenben egy kontár nyúl egy témához, abból sose lesz művészet. Maga a téma, az anyaghasználat a mai világban bármi lehet, „csak” meggyőző munkát kell létrehozni általuk.

Sz. A.: Vagy ott vannak például a könyvtárgyak…

L. L.: A művészkönyvek nem gondolatok hordozói, mint a hagyományos kötetek, hanem önmagukért léteznek, mint általában a műalkotások. Az első könyvtárgyak a hatvanas évek végén jelentek meg. Annak az idealista szemléletnek a szülöttei, mely szerint a küldemény- és a könyvművekkel semlegesíteni lehet, majd ki lehet szorítani a profitot termelő műkereskedelmet a modern művészet területéről. De hát ez a mozgalom is – mint minden utópia – megszűnt. Napjainkban a konceptuális és mail art munkákat éppen úgy gyűjtik, mint a könyvtárgyakat: múzeumba kerülnek, adják-veszik őket. Éppen most, a beszélgetésünk idején látható egy nagy nemzetközi művészkönyv-kiállítás Székesfehérváron.

Sz. A.: Nekem egyik kedvencem a faszobrászat. Krassó-szörényi riportutam alkalmával megdöbbentő élmény volt a szörényordasi művésztábor monumentális szabadtéri fakompozícióit szemlélni egy fenyves övezte magaslaton. Azt hiszem, a reneszánszát éli, elég sokan művelik, a miniatúráktól kezdve a nagy köztéri alkotásokig. Mennyire eleven a faszobrászat Magyarországon?

L. L.: Magyarországon az egyik jelentős fával dolgozó művész szintén erdélyi születésű. De én most nem a Szervátiuszokra gondolok, hanem a Zetelakán született Tornay Endre Andrásra, aki néhány esztendővel ezelőtt halt meg. Életművének nagy része, amivel kezdeni kellene valamit, ott lapul a kőszegi műhelyében.

Sz. A.: Hadd beszélgessünk a képzőművészeti közéletről is. A biennálékra, a triennálékra, a folyóiratokra, szakirodalomra, satöbbire gondolok.

L. L.: A képzőművészeti közélet a nyolcvanas évek óta demokratizálódott, gyakorlatilag mindent, bármit be lehet mutatni, és bármiről lehet írni. Közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakot eufórikus állapotok jellemezték. Ebben az etapban számos jó mű született, több olyan is, amely a rendszerváltás előtt nem születhetett meg. Ez volt az aranykor, ekkor még mindenki összeborult mindenkivel. Mára úgy tűnik, hogy kialakultak homlokegyenest eltérő esztétikai elveket valló szekértáborok. Elég, ha csak a néhány éve a Műcsarnokban megrendezett, a szekértáborok közötti árkokat betemetni igyekvő Mi a magyar? című kiállításnak a fogadtatását nézzük. A kritikusoknak az egyik fele dicsérte, a másik fele elítélte a tárlatot. Én dicsértem, mert azt gondolom, hogy a kizárólag az egyetemes művészethez való kapcsolódás semleges és senkihez se kötődő művészetet eredményez. Viszont az a művészet, amelyik a tradíciót, az identitást fölvállalja, az értékes, az a valódi. Úgy látom, hogy a különböző karakterű nemzeti vagy regionális irányzatok, áramlatok hozhatják létre az egyetemes művészetet. Az avantgárdnak a senkihez sem kapcsolható világművészetet hirdető teóriája megbukott. Kötődni kell az identitást jelentő szülőföldhöz, a régióhoz, melyben élünk, a tradíciókhoz. Ezt szemmel tartva talán nehezebb művészetet megcsinálni, mint úgy, hogy egyszerűen csatlakozunk egy topon lévő nyugat-európai csoportosuláshoz, stílushoz. Ha ehhez kapcsolódik valaki, akkor már nem kezdeményező, következésképpen csak a sor végére vagy legfeljebb a közepére kerülhet. Ezzel szemben, ha valaki olyan egyéni és karakteres művészetet hoz létre, amely egy országnak vagy egy régiónak az arculatát, egyéni karakterét be tudja mutatni, az az igazi művészet. A két pólus mentén vitatkoztak a kritikusok is, amikor dicsérték vagy szidták a Mi a magyar? című kiállítást.

Sz. A.: Mennyire jellemző az átjárás a sajátosan magyar vagy magyarnak gondolt művészet és az európai vagy világművészet között? A magyar képzőművészet mennyire tud megmutatkozni a határokon túl?

L. L.: Ha röviden kell válaszolnom, azt mondhatom, hogy a magyar művészet, bármennyire kvalitásos is, kevésbé jelenik meg az egyetemes porondon, mint amennyire megérdemelné. A román, illetve a romániai művészet talán szerencsésebb helyzetben van. Gondoljunk csak a kolozsvári iskolára! Ők jobban bekerültek az európai vérkeringésbe, mint bármelyik magyar csoport. Hogy ez miért van így, az nagyon összetett dolog, amiben a galériáknak, a menedzselésnek, a PR-tevékenységnek van döntő szerepe. Mert ha ezek a művek csak ott lapulnak valamelyik műteremben, vagy el vannak dugva valahol, hiába minőségiek, nem kerülnek be a nemzetközi vérkeringésbe. Ha viszont sikerül a galériák, főleg a nemzetközi vásárokon jelen lévő magángalériák által egy hatékony kiajánlást létrehozni, akkor eladhatóbb és ismertebb lesz a magyar művészet, akkor a minőségéhez méltóan mutatkozhat meg az európai művészeti centrumokban.

Sz. A.: Nemrégiben jelent meg egy újabb kötete, mondana róla valamit?

L. L.: A legutolsó könyvem annyira friss, hogy három nappal ezelőtt kaptam tíz példányt a nyomdából. Az a címe, hogy Karctű és monitor és az 1945 és 2010 közötti magyar sokszorosított grafika történetét dolgozza fel. Nemcsak azért írtam meg a témát, mert sokat foglalkoztam a képgrafika közelmúltjával, és mert nem volt feldolgozva, hanem azért is, mert úgy érzem, ez a műfaj alulreprezentált napjainkban és népszerűsíteni kell.

Lóska Lajos (1951, Csomatelke/Camovce, Szlovákia) művészettörténész, kritikus, szerkesztő, rovatvezető, galériavezető. Az ELTE BTK magyar–művészettörténet szakán diplomázott. Budapesten él. Kutatási területe az 1945 utáni magyar képzőművészet. Fontosabb kötetei: Deák-gyűjtemény (1988), Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia, 1990), Vigadó Galéria Évkönyv (1997), Festészet, szobrászat, grafika 1945–1995 (Magyarország a 20. században 3. köt., 1998), Tény-kép (Tanulmányok, 1999), Vaszkó Erzsébet (2008), Képtörténetek – Műterembeszélgetések (Napkút Kiadó, 2008).

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu