Kulturális folyóirat és portál

2015. június 3 | Tóth Hajnal | Kritika

Egy jó színházi előadáson nincs mit nem érteni

Tompa Gábor színházi rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, egyetemi oktató, színházpedagógus, költő volt a nagyváradi Törzsasztal rendezvénysorozat évadzáró estjének vendége május 29-én a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban.

A résztvevőket Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője köszöntötte, s egyúttal összefoglalta az az évadban történteket, felsorolta, ki mindenki volt meghívottja a Törzsasztalnak. Szeptemberben, az évadnyitó rendezvényen Závada Pál volt a vendég, megnyitva ezzel azon írók sorát, akik már voltak vendégei a Törzsasztalnak. Szintén visszatérő vendég volt Grecsó Krisztián és Dragomán György. Decemberben Király Leventével, januárban Cserna-Szabó Andrással találkozhattak az irodalombarátok. Utánuk következett Kántor Lajos, Kun Árpád, Sándor Iván, valamint májusban Szabó T. Anna.

Tompa Gábor rendezővel, költővel Kőrössi P. József beszélgetett. Tompa művészcsaládból származik. Édesapja, Tompa Miklós is híres rendező, színházigazgató, rektora volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetnek, róla nevezték el a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatát (Tompa Miklós Társulat). Édesanyja a Marosvásárhelyi Székely Színház neves színésznője, Mende Gaby. Tompa Gábor kétéves korától a marosvásárhelyi Kultúrpalota egyik páholyában töltötte ideje egy részét. Amint mesélte, nagyszerű hangulat volt akkoriban a színházban. A próbákon csönd volt, fegyelem és alázat. Érdekes szeretet volt, ami aztán egyszercsak eltűnt. Gyermekkorából különféle hangulatokat idézett föl. Visszaemlékezett például Nagy Sándorra, aki legendás kellékes volt, és ő főzte a kávét. „Talán azóta szeretem a kávé illatát” – jegyezte meg Tompa Gábor.

Természetesen nem csupán Tompa sajátos színházi világáról volt szó, hanem költészetéről is. Első verseit Székely Jánoshoz vitte, aki szigorúan, ám becsületesen válaszolt, és 35 verséből kettőt elfogadott. Először nem rendezőnek, hanem bölcsésznek és költőnek készült. És mint elhangzott, színpadon is lehet sajátos metaforikus költészetet művelni. Írt közösen verseket színházi alkotótársával, Visky Andrással, valamint Kovács András Ferencce is. Utóbbiakból fel is olvasott.

Középiskolai tanulmányai után Bukarestben tanult tovább a Színház- és Filmművészeti Akadémia rendező szakán, ahol a világszerte elismert román rendezőiskola jeles egyéniségeitől tanulhatott. Tanulmányai befejeztével előbb Váradra akarták helyezni, aztán mégis a kolozsvári teátrumhoz került. Beszélt Harag Györgyről is, akitől ugyancsak sok mindent tanulhatott, elmondása szerint: „Ha nincs Harag, soha nem jutok Kolozsvárra.” Harag egyébként Tompa Gábor édesapjának volt a tanítványa, csak később szembekerültek egymással.

„Annál hálátlanabb és magányosabb dolog nincs, mint színházigazgatónak lenni” – állapította meg Tompa Gábor. A rendezés önmagában is magányos foglalkozás. Arról is szó esett, hogy a színház világában sok minden változott. A ’80-as, ’90-es évek elején a magyar színjátszás nem tartozott a leghaladóbb, legerősebb színházak közé. Ennek több oka is van. Egy művészeti ág annál gyengébb, minél több missziót próbál teljesíteni, fejtette ki a rendező. Ahogy egy művészet szimbolikus kezd lenni, úgy gyengül, csúszik lefelé a minősége. Arról is beszélt, hogy egy színdarab önmagát soha nem tudja megvalósítani a színpadon. Ezért van az, hogy például a Shakespeare-előadások zöme csapnivaló. Tompa Gábor számára a modern azt jelenti, hogy önmagunk kortársai vagyunk. A szöveget meg kell fejteni a magunk számára – itt és most. Színpadi nyelven beszélni pedig nem ugyanaz, mint irodalmi nyelven. Mindeniknek más a sajátossága.

Kőrössi P. József megkérdezte: mi a véleménye arról, hogy vannak, akik azért kritizálják, mert úgymond a színházat a színházért csinálja, nem a közönségnek. Tompa Gábor szerint már máshol tart ez a diskurzus is. Nem normális az, aki azt mondja, nem a nézőnek csinál színházat. Egyébiránt kérdés, hogy mit nevezünk közönségnek. Van, aki nem jár színházba, de kritizál. Szöulban a kolozsvári magyar társulat nemrég hat előadást tartott, és ezeken hatezer néző volt. Tompa hangsúlyozta: fontos, hogy a színház bekerüljön az egyetemes kulturális vérkeringésbe. Ami a kolozsvári helyzetet illeti, megjegyezte: ahhoz képest, hogy mennyit csökkent a kolozsvári magyarság száma, nagyon jól állnak a nézőszám szempontjából. Hozzáfűzte: a közönséget az tekinti hülyének, aki azt gondolja róla, hogy egy bonyolultabb előadást nem ért meg, és aki azt hiszi, csupán olcsó szórakoztatásra van szüksége a publikumnak. „Egy jó előadáson nincs mit nem érteni. Egy jó színház minden rétegnek mond valamit. A színház feladata, hogy az embereket konfrontálja önmagukkal. A dráma legfontosabb ismérve pedig, hogy a színész is, a néző is átalakuláson megy keresztül.”

A színikritikákkal kapcsolatosan kifejtette: szükség van rájuk, és fontos volna, hogy szeretetből fakadjanak. Magyarországon a kritikusok „fordított esztétikai lábvízben mossák meg az előadásokat.”

A rendezőoktatásról is szó esett. Ahol a katedra fontosabb, mint a diák, ott  nem lesz semmi. Hozzátette: tehetségteleneket is fölvesznek, mert kell az óraszám. Sok mindent meg lehet tanítani, meg lehet nyitni különféle távlatokat a diákoknak. Kell ahhoz egy bizonyos alap, hogy valaki később megtalálja a saját hangját. Tompa Gábor vallja: aki nem tud hegedülni, nem taníthat hegedülni. Ilyen egyszerű. Ám sajna manapság a mester-tanítvány viszony elfelejtődött.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu