Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Fleisz Katalin | Kritika

Egy diktatúra hétköznapjai

Amikor Wittgenstein majdnem egy évszázad távlatából azt a megállapítást teszi, hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, maga sem tudja, hogy a történelem rendre olyan eseményekkel állít szembe, amelyek épp érthetetlenségük révén kényszerítenek mégis beszédre, megfogalmazásra.
Herta Müller regénye is egyike ezen megfogalmazhatatlansággal szembenéző műveknek, mivel arról beszél, amiről nem lehet beszélni, akkor, amikor az értelmes közlés lehetőségei felszámolódtak. Amikor teljes egészében megszűnik a rend, a logika, helyét az irracionalitás veszi át. Ami azt is jelenti, hogy nincs elmondható történet azonosulásra hívó szereplőkkel, nincs tragikum, elbukás, de ugyanúgy felemelkedés sem. Az egyetlen adekvát közelítési mód épp ezért az észlelés, visszatérés a kezdethez, a minket körülvevő dolgokhoz. Ez az észlelő, a primer érzékeléshez forduló nyelv különösen újszerű, sőt meghökkentő világot hoz létre, de érezzük, mélységesen igazat, talán a legtöbbet, ami a nyolcvanas évek legvégének Romániájáról elmondható. És most nem az olvasó közvetlen átéltségét tekintjük mérvadónak, amelyhez hasonlítjuk a művet, hanem csakis a regény közvetítette nyelvi hitelességet. Ez a nyelv már nem hisz a metafora sejtelmességében, nem a totalizálás, hanem a töredezettség, a széthullás képeit közvetíti. Alapelve nem az egy, hanem a sok, nem a hierarchia, hanem a mellérendelés.

Mégis hogyan lehet arról írni, hogy nem történik semmi? – ha így tesszük fel a kérdést, legalább két válasz, értelmezési út kínálkozik. Az egyik írói „módszer” az lehet, ha az apró dolgok felnagyításával jelentéktelenségükről beszélünk. A hétköznapok reménytelen sivárságáról, amikor a tárgyak válnak szereplővé, idegen, senkihez sem tartozó minőségükben. „A hangya döglött legyet cipel. […] A hangyának gombostűfeje van, nincs benne annyi hely, hogy égesse a nap. Csak szúrja. A hangya eltéved. Mászkál, de nem él, nem is állat az ember szemében. A fűmag ugyanúgy vándorol az út szélén, ahogyan ő. A légy él, mert háromszor akkora, és mozog, mert viszik, a légy állat az ember szemében.” Ilyen mondatokkal indul a regény, hogy a késként égbe vágó jegenyékkel, az ütésekben a nappalt széttörő szőnyegporolóval és a visszhangot verő panelházakkal folytatódjék. A kezdő mondatokban ugyanakkor nemcsak egy lepusztult külvárosi környezetről, hanem a nivellálásról, a regényt meghatározó nyelvi magatartásról is pontos képet kapunk.

És ekkor már a másik – jóval termékenyebb – írói építkezésre figyelhetünk fel, ami a mondatszerkezetből, a térbeliség produktív hiányából építkezik. Talán ezen a vonalon közelíthető meg leginkább ez a sűrű szövésű próza. Termékeny összefüggéseket kínál, ha arra gondolunk, hogy a „vissza a dolgokhoz” jelszavával meghirdetett husserli fenomenológia mennyire a válságba, krízisbe kapaszkodik. Az a magabiztosság, hogy a dolgokkal szemben állva, uralmunk alá hajtva őket megnyugtató értelmet adhatunk nekik – végleg eltűnt. A dolgok csak azáltal adottak számunkra, hogy bennük, közöttük létezünk. Persze már korántsem örök érvényű értelmek ezek, hanem magukon viselik létezésünk töredezettségét.

Ezen az úton haladva Herta Müller éleslátású prózája ezer szállal kötődik a válságértelmezés azon európai hagyományához, amelynek legbeszédesebb bizonyítéka a Husserltől, Heideggertől elinduló, majd a francia szellemi hagyományban otthont lelő fenomenológia. Az, hogy nem vagyunk urai saját életünknek, létezésünk mindig máshoz, a másikhoz kötött, Herta Müller prózájának is alapélménye, de nem is elsősorban tematika szintjén, inkább maga az írásmód vall erről. A regény nyelve már maga krízis, válság, még mielőtt krízisről beszélne. A nyelvi szaggatottság, törés nem hiányosság, hanem létforma.

Regényünkhöz visszatérve, ez a krízis-létben fogant írás mégsem egy önreflexív prózát eredményez, amelyben minden csak az írásra vetül vissza. Az ábrázolás, a megmutatás etikai alapállása végig érezhető benne anélkül, hogy egy pillanatra is ítélkezővé válna. A félelem légköre például egy fokozatosan megcsonkított rókabőrben testesül; akár valami központi metaforát eredményezhetne. Azonban az Adina nappaliját borító összevagdalt rókabőr – a titkosszolgálat látogatását jelezve – mégsem válik totalizáló képpé, túlságosan konkrét, szabálytalan, ugyanolyan mozgó-változó, mint a regény többi képe. Nagyon jellemző, amikor a rókabőr vásárlása során Adina visszaemlékezésében a róka és a vadász egymásba tűnik, az nem jelkép, nem jelentéstöbblet, inkább a dolgok egyenrangúsága, nivellációja. „A vadász letette a rókát az asztalra, és hátrasimította a haját. […] A haja és a szakálla, a szőr a kezén, mindene vörös volt, mint a róka. Az arca is. Már akkor is a róka volt a vadász.”

Szabálytalan tehát ez a próza, mondatai nem egyszer disszonánsak, meg-megzökkennek. Szabálytalansága a test szabálytalansága, a test minden törvénynek és tekintélynek való ellenállása. Ugyanakkor ez a testiség – az írás testisége – többlet is, és páratlanul színgazdag nyelvi világ alapja. Különös ellentmondás: az írás felfokozottságával, az értelmezés mozgásával ábrázolni a hiányt, a mozdulatlant. Ahhoz, hogy az ábrázolt világ ne éljen, az írásnak kell élővé válnia. Ugyanakkor a távolságtartás, a szenvtelen hangnem, amely a regény sajátja, egyszerre az diktatúra világának tükre és az értelmezés feltétele. Hiszen az első, közvetlen tapasztalatokhoz forduló látásmód idegen látásmód is, még nincs kialakulva semmi végleges, minden csak határhelyzet. A leírások szerepe sem a rögzítés, hanem a felmutatás: „A külvárost drótokkal és csövekkel akasztották rá a városra, meg egy folyó nélküli híddal.” S hogy mennyire térszerű ez a látásmód, amelynek rendjét a kapcsolatok, az érintkezések szabják meg, ennek alátámasztására álljon itt néhány részlet – például, Herta Müller egyik kedvelt motívumát, a fodrászüzletet idézve. „A padlót levágott haj borította, elcsigázott férfiak haja, mind ismerte egymást. […] A fürtök között csótányok mászkáltak. Hullámzott tőlük a hajtakaró. Élt a haj, mert hátukon vitték a csótányok. A férfiak fején nem élt.” Vagy egy másik különösen beszédes leírás: „A boltból, amelyben eltűnt az ember, meleg levegő áramlik az utcára. A buszok nagy porkereket húznak maguk után. A nap ott lóg mindegyik buszon, ő az egyik utas. A sarkokon úgy libben, akár egy kigombolt ing. A reggelnek benzin-, por- és kitaposott cipő szaga van. Ha pedig valaki kenyérrel a kezében megy arra, a járdának éhségszaga van.”

S hogy ez az írásmód hogyan beszél a kor, a diktatúra mindennapjairól, azt a történet lehetőségét rejtő emberi kapcsolatok jelzik, a csalás, a félelem vagy egyszerűen csak a távolság viszonyaiba bonyolódva. A két barátnő, Adina és Clara, utóbbinak a besúgó Pavellel való titkos kapcsolata, a háttérben egy formalitásokat kínosan betartó család ugyanolyan laza, mellérendelt kapcsolatban állnak, mint az őket megszólaltató mondatok. A véletlent itt nem korlátozza semmi, bárki bárkivel felcserélhető, akárcsak egy anyajegy, egy szempár vagy karcolás annak hordozójával. Hiszen lehet-e arca annak, aki kihallgatja a másikat, vagy épp a kihallgatottnak? A regénynek Abi kihallgatását bemutató részeiben lehet különösen megfigyelni, amikor a primer észlelés radikálisan idegenné, lecsupaszítottá válik. A hiány itt már etikai kategória. Érezzük, a fogva tartott Abi legmélyebb kínlódása az, amikor a dolgok egyformaságára, az értelem kimondhatatlanságára döbben rá. „Ellentmondás […], hogy ez az ablak odakint, a vizes utcán csak egy ablak. Ellentmondás, ha egy gyerek nyáron, az elrozsdásodott fürdőkád előtt, amelyben muskátlik nyílnak, a kaptárak mellett azt kérdi az anyjától, hol az apja. Ha az anya fölemeli a gyerek kezét, kezébe veszi, és mutatóujját kinyújtva az égre mutat.”

És hogy mennyit érzékel az ember a dolgok átfordulásából, a forradalom kitöréséből? Nagyjából ugyanannyit, mint a diktatúrából, ugyanis a szaggatott, töredezett tudatállapotnak megfelelő nyelv uralkodik itt is. A diktátor-kép ugyanaz, legfeljebb átlőve, és ezzel együtt a pusztulás nyomai még szembeötlőbbek. Adina és Paul déli falucskában való bujkálása megszűnik ugyan, de az üresség a felszabadultság ellenére mégsem tűnik el. „Az egyutcás falu fölött kék ég, üresre kiabálták a betiltott dallal.” Bár már múlt lehetne, hiszen a forradalommal egy korszak zárult le, a múlt még nagyon is jelen; eltakarítani való szemétként tornyosul. „Az iskolaudvar legmocskosabb, kopár zugában, egy fal előtt hegy magasodik. Egyik fele textil: vörös kendő, fonott sípzsinór, sárga bojt, váll-lap. A másik fele papír: jelszavak, országcímerek, brosúrák meg napilapok a beszédekkel és a fotókkal.”

Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ha létezne folytatása a regénynek, talán az eltakarítás munkájáról szólhatna; az legalább annyi energiabefektetést kívánna, mint túlélni a diktatúrát. És tegyük hozzá, az, hogy sikeres volt-e a romok eltakarítása, már egy új kérdés, és újabb alkotásokat igényel.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu