Kulturális folyóirat és portál

2014. június 2 | Balázs Ildikó | Irodalom

Ég és föld között

Függőleges hírnök
Alig tizenkilenc voltam, amikor egy társaságban beszélgetőtársam háta mögött megláttam magam egy tükörben. A saját tükörképem óhatatlanul magával vonzotta a tekintetem, s társamat hagytam beszélni. Hálás volt a figyelmemért, amiért feléje nézek, hallgatom, válaszolok neki. Amikor felállt, és megváltoztatta a helyzetét, akkor vette csak észre, hogy figyelmem nem neki szenteltem. Nevetett s bosszankodott:
– Már egy félórája beszélek neki – fordult a többiekhez, mintegy magyarázkodva, saját frusztrációját oldva –, s akkor derül ki, hogy végig önmagát nézte a tükörben.
Mintha rajtakaptak volna. Bárhogy is nézett ki beszélgetőtársam, saját tükörképem kellemesen, az érdekesség és újdonság erejével hatott rám. Nem is volt máskor alkalmam s időm oly hosszan figyelmet szentelni önmagamnak.
A vitrin, melynek belülről nemcsak hátlapját, hanem két oldalát is tükör borította, különféle pozíciókban mutatott, máskor soha nem látott beállításokban. Szemem eljátszott a saját tükörképemmel. Tizenkilenc éves voltam, bőröm sima, fényesen feszült, hajam sötét-göndör, arcbőröm árnyalatáról később tudtam meg, hogy porcelán – a kozmetika nyelvén. Hogy a sminkmester hússzín rúzst ajánl, mert attól fehérebbnek látszanak a fogaim, s törtfehér inget a divatkalauz, melytől megszólal hajam természetes színe. Szól a szín. És tél-típusom természetes színei megbírják a sötét tónusokat. Malachitzöldet, málnát, kőszürkét, fekete-fehéret. Akkoriban még ösztönösen, öntudatlanul nyúltam e színek után, a többi szín nem mondott nekem semmit. Sem a korall, sem a khaki, sem a pasztellszínek. Sem az ősz színei, a rozsdabarnák, sem a tavaszi púderrózsaszínek. Csak a télbe hajlók, erőteljesek, megtűzdelve a test természetes színeivel, melyek megszólaltattak, keretbe helyeztek, kiemeltek, s megmutattak. Tizenkilenc évesen.
A minap autóban ültem, az anyósülésről kifelé nézve, magával ragadta a tekintetem a visszapillantó tükör. Mellképet tartott elém: rólam – húsz évvel későbbi magamról. A színek maradtak, kissé pregnánsabb árnyalatra váltva: a hússzín rúzs majdnem bordó, a malachitról méregzöldre váltott a fülbevaló köve, fekete-fehér kontrasztos ing, s málna helyett bordó szemüvegkeret. A porcelán bőrszín téliesebbé vált, nem fehéredett, sőt itt-ott sötétebb árnyalatot öltött. A tűző nyári nap munkája: egy halvány májfolt az arc állcsont fölötti részén. Összhatásában az arc a régi. Ám a feszesség e bőrnek már nem tulajdona. A halánték fehér szálai már rég ismerősök. Úgy három-négy éve történt, hogy valaki fehér hajszálat fedezett fel a hajamban. – Tépd ki! – utasítottam gondolkodás nélkül. Pedig tudtam, hogy a hajtőnél keletkezett pigmenthiány a kitépett hajhagymáról átterjed a szomszédos hajszálakra.
Először borzongató volt. Gyerekkoromban sem szerettem a kihullott hajszálakat. Döglött haj, ötlött fel bennem minden alkalommal. Akkor pedig egy leheletnyi iszonyat bújt belém nemcsak a kihullott, kitépett: az elöregedett, s meghalt hajszál láttán. Fehéren virított, mint az anyám hajszálai. A szemétbe dobtam.
Aztán hamarosan a halánték fölött jelentkeztek makacsul – akár kitéptem őket, akár nem. Aztán elvétve a fejtetőn. S most már a fejtetőn elszórtan – de mindenütt. A halántéknál csomóban. A látványt naponta észlelem. Ott van.
– Nem így képzeltem az öregséget, hogy harmincévesen beköszönt.
– Beköszöntött az már huszonöt évesen, csak nem vetted észre – visszhangzik bennem gyógytornász ismerősöm nevetése.
A szarkalábak voltak a legserényebb hírnökök. Ezek tényleg akkoriban jelentkeztek, huszonöt évesen. Nevetőráncoknak hívom őket, mert csak akkor látszanak, ha az ember nevet. Akármilyen aprócskát nevet, a nevetőráncok rögön jégvirágnyi sokaságba, cifraságukba szaladnak, felkínálva ágacskáikat, levelecskéiket a szemlélőnek.
S most az autó visszapillantó tükre újabb felfedezést kínál. A fülcimpát nézegetem. Fejem forgatom kis mozgásokkal. S a fülcimpa meredt remegéssel piciket moccan, ahogy az autó rázkódik, mintha függetlenedett volna a fejtől, s önálló életre kelt. Vagy inkább önálló halálra tért volna. Merthogy a fülcimpán egy újabb hírnök: egy ránc. Függőlegesen. Ami még inkább megnyújtja a fület függőleges irányban. Egy alig látható, szemmel nehezen felfedezhető ránc. Ha ránézünk, nem is az tűnik fel elsőnek, hogy egy ráncot látunk. Inkább egy sejtelmesen, alattomosan megnyilvánuló jel van jelen. Az arcot megjelöli: az érettségen túljutott ember félreismerhetetlen vonásával. Be fogom ezentúl krémezni – öltik fel bennem. Apró ráncokat eltüntető arckrémmel.
Az arc szokványosan idomul a szemhez. Lejjebb a nyak is. Ám amikor elfordítom a fejem, mint a madár, s oldalt nézek a visszapillantó tűkörbe, látom, hogy a nyak – akár az apámé –, már félfordulatkor árkokat formáz. Függőleges sáncok. Ha nem bolygatják őket, nem látszanak. Ám így forduláskor minden együvé tartozó és egymástól elkülönülő bőrfelület kirajzolódik. Ha előredőlök az ülésen, nem látszik. Mert az arc árnyékot tart a nyaknak.
De most ez a függőleges ránc a fülkagylón. Azt az érzést kelti, mintha a fül hosszában megnyúlt volna. Áttetszőn süt keresztül rajta a reggeli erős fény. A szarkalábak nevetnek, a nyári hirtelen napozás eredménye: az árnyékként arcra telepedő májfolt sötéten dereng. A halánték fölött egy-egy tincs ősz haj – mely a tél típusnak különösen jól áll. Ujjaimmal leveszem a szemüveget: egy pillantással észlelem, hogy ujjaimra ráköltöztek – puhító kézkrém ide vagy oda – a vízhiány ráncai, az erek erőteljesebben bukkannak át a bőrön, lilán, az ujjpercek találkozásánál a hajdan kreolszín bőr piros foltocskákat sejttet szinte láthatatlanul.
Sejtelmes, ám diszkrét erőszakossággal jelentkező jelek. A tükör nem mutat változást senkinek, aki nem néz bele. Mert az öregedés mindig elsősorban azt döbbenti meg, szomorítja el, vagy serkenti gyorsabb tempóra, akinek a test, a bőr, a kéz, a köröm sajátja. Egy apró, szinte észrevehetetlen, de határozottan helyt kérő ránc, mely kissé megnyújtja a fület, áttetszővé formálja. S a kéz az arcot követi: mélyebb vetületű vonalak, barázdált porózusság, az ujjperceknél alig látható, de mégis apró, vörös foltok.
Mint a búzaszemen Jézus arca: egy jel. Aztán ismét egy. És ismét. Jelek sokasága. Kiülnek az arcra. Rajta voltak születésünktől fogva. S most, mint titkos írás vegytintája, lassan sötétednek, láthatóvá teszik az írást félreismerhetetlenül. Félreolvashatatlanul. A születésünkbe kódolt elmúlás hírnökeit.
Ez a visszapillantó tükör megkímél a látvány nagyságától. Keveset láttat. Ám az autó zökken, s a zökkenéstől remegésbe kezdő tükörben e kép lehet épp más is. Valaki más – vagy ugyanaz? Valaki, akit saját tükörképe, mely feszesen mosolygott vissza egy vitrinből, egyszer elszórakoztatott?
S most itt ez a majdnem láthatatlan, pici ránc. Függőleges hírnök.
Az egykor üde, tavaszba szökkenő, most érett, őszbe facsarodó élet földi ruháján.
Alkonyi kézfogás
Vannak pillanatok, melyek szelídségükben életfogytig velünk tartanak. Ha súlyukat mérjük, az élet-mérlegen hozzájuk képest könnyűnek találtatik szerelmi megfeledkezés, teljes odaadás: imádság-percek.
Kutyát sétáltatunk a Somos-tetőn. A hegybércre érve – mögöttünk a fák nyúló árnyakkal – letekintünk a völgybe. Zöld mező. Bokrokkal tarkázott.
Az alkony fényjátékában mögénk magaslanak a fák. Hűvös borzongás jár át – alkonyi szél kel –, s hirtelen, előzmény s átmenet nélkül megfogom a társam kezét. Hosszú percekig állunk mozdulatlan. Két lélektárs egymásba nyúlása, összeérése. Ismét: egy életre.
A kutya visszafut, s a szentülő napra rávetül a magasodó fák árnya mellett két megnyúlt alak.
Kimerevített, élethosszig tartó kép.
Megfordulunk, s lassan elindulunk lefelé. Kezem a kezében felejtve.
Fárasztó küzdelmek közt felbukó emlék: halk, alkonyi kézfogás.
Őzbak
Mi egy nő önszimbóluma? Nem lehet őz – az férfias. Inkább virág. Tűz: lobogó. Tenger: befogadó. Hegy: kanyargós barlangú. Ibolya: halk illatú. Minden ős-elem, mely éltet, megtart. Mely életet szül, életet ad.
Tiszta paplan, betakaró.
A férfi önfeláldozó, küzdő, ellobbanó: egy gyertya, egy szikla, egy tulipán, egy lándzsa, egy kés – minden, ami éles, ami hosszú, ami átdöf, áttör, ami helyet kényszerít ki magának – s párjának – a világból. Minden, ami küzd, megverekszik, s kiszakítja magának az őt megillető részt.
Minden, ami öl, és minden, ami éltet, megtart. Mi egy férfi? Egy nesztelenül suhanó őzbak, egy trappoló ló, egy szivárvány, egy csillag, egy nap.
A hold s a felhők: nő. Az alkony nő – a hajnal férfi. Minden, mi kezdet, férfi – minden vég nő.
Az alfa férfi – az ómega nő.
Mi lehet az őzbak? Csak férfi: Veszélyes, sejtelmes álomkép, mely előlép egy könyvlapról. Egy tisztásról feldereng. Szarvassá vált messiás? Elérhetetlen messzeség, betölthetetlen vágy. Idea, melyért mindig csak férfi küzd. Kék hegy, mely feloldódik a végtelenben, s ha megközelítjük: nem az, amire vágytunk.
Kéksége elillan, ha közelítünk hozzá. Közelről olyan, mint bármely más hegy.
Az őzsuta élvezi a távolból kéknek látszó hegy közelségét: füvét, zöldjét. Tudja, hogy közelről minden megfogható.
Mi okoz békételenséget? Mi gyötri az őzbakot betölthetetlen sóvárgással? A távoli hegyek kékségét és távolságát legyőzve újabb kék hegyet – újabb távlatot keres. Újabb illúziót hajszol. Újabb álomért küzd.
Míg az őzsuta békésen legelész. A hersegő fűszál már új életnek ad helyet.
Mi a nő? Éltető.
Mi a férfi? Küzdő. Ki megragadni reméli a távoli hegyek alkonyba forduló árnyát, a horizontra lebukó nap fonákját, a forróság vibrálását, egy fülemüle pitypalattyát – s elhozza mindezt a nőnek –, míg az elmerül a csalogány csattogásában, elszenderül az beálló alkony homályában, elszunnyad a nyári tópart felforrósodott homokján, az éjerdő avarján. Halk lebegésben, méhbeli csendben. Míg el nem éri őt a szomjas őzbak hangtalan törtetése.
Patája nyomán magasra száll az avar.
Szarván a nap – holdját keresi.
S teleholdkor, nászban megmerülve szeme már a távoli hegyek kékjét fürkészi.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu