Kulturális folyóirat és portál

2014. november 12 | Sztercey Szabolcs Benedek | Irodalom

Dogme 95

Kezdeni a nyesedékkel, a járulékos epizódokkal.
Hogy tegnap például cigi nélkül ittad meg a kávét.
Vagy hogy a buszjegyed elnyelte az elektromos
lyukasztó, mint egy isteni kéz, ezután mindig az ócska
kattanós fémlyukasztót kell használni. A villamosutak
otthonról bármeddig már egy jó ideje egy kézikamerával
felvett dogma-filmre emlékeztetnek. Nincs optikai trükk,
szűrők használata tilos, utómunka minimális.
Csak amit a fejben felállított mondatszerkezetek
megbírnak. Aztán a krákogás, köhögés, nyelés,
szavak, csoszogás, néhány fülhallgatóból kivágódó
zene, a villamos kattogásának pépes egyvelege.
Szépen, ülsz, kést fogsz, és beleaprítod magad te is,
pedig már rég úgy érzed magad, mint a rosszul megcsinált
majonézből kicsapódó olaj.
Minden éles, az öreg nő fején levő ökölnyi gumó
ezerszeresre nagyul, hirtelen ellepi az egész teret,
az egészen villamoson te is a nő óriási gumója utaztok,
aztán hirtelen összerándul minden, mint egy izom,
most egy fiatalabb nő anyajegye ezerszeres nagyításban,
közepén a merev, fekete szőrszál. Az arc lakatlan része.
Az összekoppant öreg homlokán a ráncok mint lövészárkok.
Talán ezekből próbál háborúzni az idő totalitarizmusa ellen.
Aztán úgy néznek rád, mint egy egyszemélyes
túszdrámára. Nem tudni miért. Szép lassan haladni
a belsőségek fele. Ez még nem is baj. Az viszont igen,
amikor az egész elkezd emlékeztetni rád, mint szubjektumra.
Hogyha magadra gondolsz, hogyha egy nagy valamivé képzeled
össze az egészet, leginkább egy pont rosszkor kifogyott majonézes
palack jut eszedbe. Vagy egy félremozdult csigolya a hátban,
ami a gerinc egészére kihat, egész az agyig. Ropogás a
nyakban. A cselekvésben most lakik valaki vagy valami,
a tettek mély tárnáiból néz kifelé, vagy felfelé, belülről
nézi a megtörténés lehetetlenségét. Hogy mekkora távolságok
választanak el minden tárgytól, amit épp tartasz.
Az időt tartó emelvényeken most munkások dolgoznak, szerelik
szét az évszakot. Az arcod néhány hónapja a tükör alatt kallódik,
a kagyló szélén, azóta mindenféle szárad bele, neonfény,
a nő illata, idő, szódaganat. Mint egy ottfelejtett fogkrémes tubus.
A pupilla apró szilánkokká törött, egy rosszul működő kaleidoszkóp
a tekinteted, optikai trükkök nélkül,
üres kallódás egy henger mélyén. Akárhányszor megrázod, ugyanaz.
Megállsz a tükör előtt, megigazítod a gallért a nyakadon, a kabátot, a tegnapi
friss késszúrást. Nyakig gombolod a fájdalmat. A rendező nevét nem
lehet feltüntetni. Árnyék, amihez nem tartozik test.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu