Kulturális folyóirat és portál

visky2

2020. április 9 | Kőrössi P. József | Irodalom

A diktatúrára mindig a szabad emberek a legveszélyesebbek

Visky András íróval, dramaturggal, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetőjével Kőrössi P. József beszélgetett a Várad folyóirat és a Szépírók Társasága 2019 májusi évadzáró Törzsasztal estjén.

Kőrössi P. József: Van néhány dolog, amit egyszerűen nem lehet megkerülni, akkor sem, ha beszéltünk már róla, és akkor sem, hogyha téged erről nagyon sokat faggatnak, hiszen édesapád, Visky Ferenc köztiszteletben álló református lelkész volt. Szomorú vagy tragikus sors is jutott neki, olyan sors, amit a család is megsínylett. Beszélj arról a gyerekkorról! Számomra az is megrendítő volt, amikor olvastam rólad, hogy nyolcéves korodban kaptál egy apát, egy édesapát. Nyolcéves voltál, amikor először láttad. Beszélj róla és azokról a szörnyű körülményekről, amelyekben akkor éltetek. A családot kitelepítik, sok szörnyűség történik veletek.

Visky András: Meglehetősen nehéz számomra szembesülni ezzel a kérdéssel, mert ezt valóban mindig fölteszik, bárhol megjelenek. És minthogy éppen az apám hatására óriási erőfeszítéseket fejtek ki, hogy ne ismételjem önmagamat, ezért a válaszok erre a kérdésre mindig nehezek. Most úgy válaszolnám meg, hogy nem tragikus sorsként éltem meg, és ezt fontos hangsúlyozni, mert bármilyen helyzetben számos lehetősége van az embernek, hogy olyan oldalra kerüljön, amelyet aztán néhány év elteltével szégyell vagy magyarázkodásokba bocsátkozik, és az egész élete magyarázkodásokkal telik el. Nekem nem kell ilyen magyarázkodásokba futnom, mert a dolgok úgy alakultak, hogy a jó oldalon kötöttünk ki. De ez a jó oldal akkor, amikor mi ott kikötöttünk, zsákutcának tűnt. Hogy nincs tovább, itt vége mindennek. Például azt a szót, hogy karrier, a családomban nem hallottam. De hát jól jártam, hogy nem volt esélyem karrierre. Az apámat egész pontosan hét és fél éves koromban ismertem meg, egy forró augusztusi hónap legvégén. Ő akkor szabadult a börtönből.

 KPJ: Mondjuk el, hogy miért került börtönbe.

VA: Itt, a közelben, a Teleki utca elején ítélték el.

Szilágyi Aladár: A városházának a földszintjén. Ott voltam.

VA: Igen, mikor ő kijött a börtönből, megismertem a börtöntöltelék barátait, köztük Szilágyi Aladár édesapját is. Róla írtam is, mert ő egy ilyen Szent Ferenc-i értelemben vett misztikusként maradt meg az emlékezetemben, aki a világnak egy egészen másfajta arcát és arculatát látta és tudta felmutatni és bemutatni számunkra, amit mi nem tapasztalunk meg hétköznapi emberekként. Apámat 1958-ban ítélték el. Az ítélet szerint egy földalatt szerveződő összeesküvés feje volt. Ennek az összeesküvésnek leginkább református lelkészek voltak a tagjai, továbbá presbiterek és mindennapi református hívek, köztük nők is. Erre különösképpen büszke vagyok. Azért vagyok erre nagyon büszke, mert a hitnek meg a kegyességi életnek egy olyan formáját művelték, amely igenis veszélyesnek mutatkozott a diktatúrára nézve. A diktatúrára mindig a szabad emberek a legveszélyesebbek, és ők valóban szabad emberek voltak. Miután kijöttek a börtönből, akkor is szabad emberekként mutatkoztak meg előttem. Én megismertem ezt az egész társaságot, ők tettek azzá, aki vagyok, de most ezen a személyiségemnek csak a pozitív dolgait kell érteni, a többit azt magam hoztam. Az hozott anyag. Apámat huszonkét évre ítélték, és csaknem hét év után szabadult.

KPJ: Hányan voltatok testvérek?

VA: Heten. Mind a heten megvagyunk most is, én vagyok a legkisebb, a legfiatalabb a hétből. Édesanyámat a hét gyerekkel kitelepítették Feteşti közelébe, a Bărăgánba, közel ahhoz a Duna-csatornához, amely emblematikus helye lett Románia földrajzának és szellemtörténetének, a történelméről nem is beszélve. És tekintettel arra, hogy én most naponta ezen az anyagon dolgozom, naponta találok olyan történetet vagy történettöredéket, amely számomra is új. Emberek nyomába is mentem, akik velünk együtt voltak abban a lágerfaluban. Azért nevezem lágerfalunak, mert nem létezett korábban. Elsőnemzedékes kitelepített sváb foglyok építették a második világháború után, mikor a svábokat és a szászokat a náci Németországgal való kollaborálás jogcímén kitelepítették a Duna-deltába, Duna-csatornába vagy a Bărăgánba, illetőleg Szibériába is. Herta Müller szüleit is és őt magát Szibériába deportálták. Tehát ezt a falut két kezükkel építették ezek a családok – sárból, nagyon kevés fából, mert fa, kő, ugye, a Bărăgánban nincsen, hanem fűzfavesszőkből. Ezek egyenbarakkok voltak, fennmaradtak fényképek róluk, és ezek a képek nagyon fontosakká váltak nekem az utóbbi években.

KPJ: Valamilyen konkrét történetre emlékszel?

VA: Nagyon sok konkrét történetre emlékszem. Az éhségre mint alapvető egzisztenciális és metafizikai élményre emlékszem most is. A testem emlékszik erre. Nagyon emlékszem a hidegre. A hidegre most is érzékeny vagyok, és félek tőle, de mostanában belülről szoktam megfázni, nem lehet megmagyarázni azt, hogy milyen helyzetekben fázok meg. Az, hogy ráfázok dolgokra, az megmagyarázható és érthető, és ez rendben is van. Engemet most a mélyen a tudatomban szunnyadó töredékek kezdtek el érdekelni. Például az egyik kötetemben van egy vers egy pilótáról. Ezt a pilótát úgy írom le, hogy ő is ott volt velünk a lágerfaluban. Ezt a lágerfalut Lăteşti-nek hívták, ma már nem létezik, beszántották a ’70-es évek elején sajnos. Legutóbb akkor láttam, amikor Esterházy Péter megkért, hogy menjünk el és nézzük meg a szegény Duna vidékét. És lementünk. Ő akkor a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényén dolgozott, és az utolsó fejezetét ebből írta meg, ebből az utazásból. Lementünk, megnéztük, és láttuk a beszántott helyszínt, és két fejfát. Én nem tudom elválasztani a fikciót a valóságtól azóta sem. Sok mindent fikcionizáltan érzékelek a mindennapi életemben vagy a politikai életben, ami, ugye, létrehozta az abszurd műfaját a színházban. És elkezdtem olvasgatni Paul Gomának a Lăteşti című visszaemlékezését. És ott rátaláltam egy pilótára. Ez nem egy férfi volt, hanem egy nő, egy román arisztokratának a felesége, egy Russo nevű román arisztokratának a felesége. Őt Nadiának hívták, Nadia Russo néven vonult be a történelembe. Azért, mert az első román pilótanők között tartják számon, a hét-nyolc között, akik létrehozták a Fehér Rajt, repülőrajt (Escadrila Albă). Nagyon izgalmas története van. Ő több nemzetközi versenyt is megnyert. Saját repülője volt, ő fizette ki a felét, a másik felére gyűjtött. És képzeljék el, hogy össze tudta gyűjteni ezt a pénzt. Ez egy nyilvános gyűjtés volt Romániában. Egészen kispénzű emberek is adtak.

KPJ: Hogy lehetett akkor magánrepülője valakinek Romániában?

VA: Ez még a második világháború előtti idő. Akkor, amikor például a négyezer méternek a meghaladása a levegőben nagy ügynek számított. Nadia ezt megtette.

KPJ: Ez a vers nincs véletlenül nálad?

VA: Nincs nálam. Annak a versnek minden sora igaz, és minden sora hazugság. Igaz, amennyiben a képzeletem töredékéből raktam össze, és hazugság, amennyiben, ugye, egy macsó gesztus van benne, hiszen férfira gondoltam mint pilótára. Fel sem merült számomra az, hogy nő. És később azért bukkantam rá, mert az idősebb testvéreimet néha meg szoktam kérdezni tényekről. Mindenki mást mond egyébként. De ez nagyon jó, mert mindenkinek igaza van. Lídia nővérem egyébként a legharcosabb. Azt mondja, így van, ő így emlékszik rá. Gyönyörű, hogy hogyan működik az emlékezet. Hogy élettényekké válnak dolgok. És én hiszem azt, hogy azok az élettények fontosabbakká tudnak válni, mint a valóság, mert a személyiségünk ebből épül fel. Ezek az emlékezetünk mélyrétegében lebegő dolgok igenis felül tudják írni a valóságot. Én úgy indultam el Nadia irányába, úgy találtam rá Nadiára, hogy ott van a fiókomban, sokszor előveszem, anyámnak a végrendelete. Anyám átmegy egy halálélményen, s azt találja ki, hogy bennünket, tehát a hét gyermeket, egy hivatalos végrendelettel ráhagy Márika nénire, a legendás Nényukára, aki velünk jött a Bărăgánba. Ő nem volt elítélve, mégis velünk tartott. És emberileg szólva mi miatta maradtunk együtt és életben. Mert ráhagyott bennünket az édesanyám. Ez a hivatalos irat ott van előttem. A kézírás nem az anyámé. Ő azt akkor már nem tudta volna megírni. Már csak azért se tudta volna megírni, mert anyám osztrák lévén nem is tudott románul; olyan szinten semmiképpen sem, hogy ezt az egyébként nagyon szép román nyelven és gyönyörű kézírással megírt végrendeletet meg tudta volna szerkeszteni. Az aláírás az ő kézjegye, neki is nagyon szép minden betűje, mintha a tojás formájára emlékezne, minden betűje mintha egy fogantatásesemény volna. És elkezdtem kutatni, vajon ki írhatta meg ezt a végrendeletet. Nőies az írás, és két ember jöhet szóba: Tereza asszony, míg a másik, aki szóba jött, az Nadia Russo lehet. A kézírás alapján értelmiségiek voltak, ez nem kérdés. Nem volt túl sok nő ott, úgyhogy az van hátra, hogy Bukarestbe elmenjek, és a levéltárban megnézzem Nadia Russo perét, mert ő egy halálos ítéletet úszott meg. Ugyanis az ő Piaţa Romanán lévő apartmanjában találkozott két román magas rangú katonatiszt, a nevüket is ismerjük, az egyiket Sturzának hívták, arisztokraták is voltak, akik a háborúból való kiugrás tárgyalását kezdték el angol, fedett katonatisztekkel és diplomatákkal. Ezt a két román katonatisztet kivégezték. Nadiát nem végezték ki. Mire ő Lăteşti-re került, tíz évet ült már börtönben. Gyönyörű nő volt, számomra már belépett a fikció örökkévaló terébe, mert most alkotom meg az anyám és a közötte fűződött barátságot.

KPJ: Szép történet. Köszönjük. Amit én édesanyádról tudok – nemcsak a Júlia című darabból, hanem sok mindent lehet róla olvasni, nyilván rajtad keresztül kerülnek ezek a dolgok a nyilvánosság elé –, hogy végig nagyon erős asszony volt. Ez közhelynek hangzik, de azt hiszem, ebben az esetben ez a legtökéletesebb jellemzés. És ez nagyon erősen átjön a róla írt darabodban is. Úgy tudom, sok nyelvre lefordították, és sok helyen játszották, mindig újra és újra előveszi egy színésznő, többnyire szintén erős karakterű emberek.

VA: Anyám egy törékeny erős ember volt. Egy erős ember, aki egyszerre törékeny is. Az erőnek azt a formáját lehetett a közelében megismerni, ami a törékenységből épült fel. Ha valami erős volt benne, a hite volt nagyon erős. Feri testvérem anyámnak a hitét nagyjából így írta le, és anyám nem tiltakozott ez ellen, hogy amikor a Vörös-tengert kettészelte az Úr, hogy átjöjjön a választott nép, mert a hátukban ott volt az egyiptomi hadsereg, és ők gyerekekkel meg mindenestül át kellett jussanak a túloldalra, az elsőszülött testvérem azt mondta, hogy ha akkor egy hal kidugta volna a fejét ebből a vízfalból, akkor anyám azt mondta volna neki, menj vissza, most nem ennek az ideje van, most át kell jussanak. Valahogy mindig a gyerekeken keresztül közelítette meg a világ univerzumát, és úgy gondolta, s én azt hiszem, helyesen gondolta, hogy a gyerekeknek az állapota írja le a legpontosabban a világnak az állapotát. És a gyerekekből értette meg a világnak a nehézségeit. Számára ebben az egész kitelepítés, minek is nevezzem ezt, lelkigyakorlat-folyamatban a gyermekei veszélyeztetettsége lett egyszer csak feldolgozhatatlan. És én így írtam meg a darabot, hogy az anyám magához engedi a halált. El akar menekülni az elől, hogy lássa a gyermekeinek az eltűnését. Péter testvérem többször volt a halálán egészen konkrétan. Egy olyan női Jóbként írtam őt meg – ez egy feminista olvasata a Jób könyvének –, hogy mindent elvesznek tőle, ráadásul egy olyan világba kerül, amelyiknek nem ismeri a törvényszerűségeit. Ő Budapesten nőtt fel. Nővérképző főiskolát végzett. Ő semmit nem érzékelt ott abból, hogy hogyan működik ez a világ. És arra jut – ő nem beszélt nekem erről –, hogy ha Jób meghal a gyermekei előtt, akkor a gyermekeinek nem kellett volna meghalniuk. És ő elé megy ennek a jóbi próbatételnek. Jób, éppen e miatt a könyv miatt, amit most írok, nagyon közel jött hozzám az utóbbi időben. Elé megy ennek a végkifejletnek. És amikor szívrohama van, ő átadja magát ennek a szívrohamnak. Az emlékirataiban leírja a halálélményét. Átmegy a klinikai halálon, és ezt úgy írja le, mint hosszas párbeszédet közte és az Úristen között. És az Úristen úgy dönt, hogy nem engedi, gyávának nyilvánítja, legalábbis az én darabomban, és azt mondja neki, menj vissza. És visszatér közénk, és megerősödik. Fölerősödik olyannyira, hogy 83 évet élt.

KPJ: Találkozott a darabbal?

VA: Jaj, találkozott a darabbal. Mindannyian majdnem halálra rémültünk, mikor megjelent az apámmal azon az előadáson, alig bírtuk ki a végét.

KPJ: Mit jelent a többes szám?

VA: Akkor Szilágyi Enikő játszotta, és én próbáltam titkolni Szilágyi Enikő előtt, hogy itt van Júlia. A darabnak a címe Júlia, mert az anyámat Júliának hívták, és szerelmi háromszögként írtam meg a darabot Júlia, a férje és az Úristen között. Hármójuk közül az Úristen a legféltékenyebb, a leghisztériásabb. Nagyon akarja mind a kettőt, az egyiket börtönbe zárja azért, hogy közelebb jöjjön hozzá, a másikat kitelepíti azért, hogy még közelebb kerüljön hozzá. És nem nagyon lehet ebben a szerelemben eligazodni, ebben a dologban. Igen, látta a darabot. Én nem mondtam meg Szilágyi Enikőnek, hogy itt van az anyám, de megsúgták neki. Alig mert fölmenni a színpadra és végigcsinálni ezt az egész előadást. Azóta nagyon sok nyelven játszották, valóban, a legtöbbet játszották.

KPJ: Édesanyád hogy viszonyult az előadáshoz?

VA: Azt mondta utána, hogy megértette belőle az írói mivoltot, meg azt, amivel mi tulajdonképpen foglalkozunk. Ezt a nyilvánosság előtt mondta, mert lett egy kicsi fogadás a tiszteletükre, és ők is megszólaltak, az anyám is, az apám is. Az anyám akkor az Alzheimer előszobájában volt enyhén szólva, de már belépett. És azt mondta ott, hogy a darabnak minden szava hazugság és minden szava igazság. Ezt én a bölcsesség olyan mély formájának érzékelem, ami éppen azt mondja el, hogy a legenda nem egy kisebb valóság, hanem maga a valóság. Ő megértette azt, hogy Júlia tulajdonképpen én vagyok a darabban, én írtam bele magamat ebbe a szövegbe, és hogy a saját szabadságom és az önmagam tetemre hívása vagy a hit kérdésével való szembesítés ez a szöveg, ami engem nagyon mélyen megérintett, és nagyon boldoggá tett, hogy ezt ő kimondta mindenki füle hallatára. A valóság érzékelése ebből következően neki is sokkal gazdagabb, mint amit az ember föl tud fogni.

KPJ: ’82. március 23-án települtem át Magyarországra, és teljes váratlansággal, meglepetésemre, valamikor március 20. környékén, egy-két nappal azelőtt, hogy kiutaztam volna, édesapád meglátogatott a lakótelepi panelházban. Teljesen megrémültem, ugyanis akkor nemcsak lebeszélni akartak arról, hogy elmenjek, de azt is ecsetelték, hogy milyen borzalmas, hogy ha bárki elmegy, utána marad egy hiány. Érdekes módon ő nem erről beszélt, hanem arról, hogyan maradjak, maradhassak ember egy olyan világban, ami teljesen idegen lesz nekem. Inkább erőt adott. Nem azt mondom, hogy ösztönzött, de ő volt az egyetlen, aki nem azt emlegette, hogy miért kell nekem elmennem. Na, mindegy. Ez csak egy személyes élmény édesapádról, akiből tényleg akkor is a jóság sugárzott, legalábbis bennem ilyen emlék él. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy én ki fogok menni.

VA: Tőlem tudta. Mikor elvittem Balassa Péterhez, akinek már kevés volt sajnos hátra, és akit én nagyon-nagyon szerettem.

KPJ: Akkor beszéljünk róla. A doktoridat nála írtad.

VA: Igen, az egyik legjelentősebb esztétája a ’80-as évek második felének. Érdekes, hogy apám nem arról beszélt neki, hogy Péter, de hát ez még nem biztos, és még beavatkozás is történhet…

KPJ: Nem a reményt…

VA: Nem, hanem felkészítette, hogy: Péter, jó helyre mégy el, gyere, beszéljük ezt meg. Olyan gyönyörű volt az a beszélgetés, hogy mind a ketten áttetszővé váltak számomra. Balassa Pétert olyan boldognak láttam. Könyvhét volt egyébként, ő akkor már nem tudott kijönni a Könyvhétre. Ezek a beszélgetések nagyon mélyen bennem vannak, hogy egészen más irányból közelített meg mindig egy szituációt.

KPJ: Balassa Péter neve gyakran elhangzik itt a Törzsasztal mellett. Nagyon fiatalon halt meg, de fantasztikus életművet hagyott. Neked milyen volt a személyes élményed vele? Rengeteg konfliktust is idézett elő, meg konfliktus elszenvedője volt a magyarországi irodalmi életben, hogy így fogalmazzak, és tegyem idézőjelbe az irodalmi életet. De ezzel együtt belőle sugárzott valami jóság, valami emberség. A diákjaitól tudom, akik nagyon szerették.

VA: Én a ’80-as években találkoztam vele először, nem személyesen, hanem az írásai révén. Mélyen megérintett az egyik könyve. Ennek a könyvének az egyik esszéje, amelyiknek az a címe, hogy A színeváltozás, vagy engedj el és láncolj magadhoz, ami az alkotói magatartásnak ezt a csak szabadságban megélhető rabságát írta le. Merthogy az alkotói magatartás speciális életforma. Azt szoktam mondani a diákjaimnak is, hogyha írni akarsz, akkor gondolj arra, hogy az a legféltékenyebb szerelem, ez nem engedi azt, hogy mást csinálj. Minden erről kell szóljon az életedben. Állandó lelkigyakorlatban élsz. És amikor elolvastam Balassa Péternek ezt az esszéjét, amely formailag is ez a franciás esszéforma, átlép állandóan a szépirodalomba, és a szépirodalomból visszajön a filozófiába, egyszerre jellemzi a fogalmaknak a pontos használata, de közben a költészet lebeg állandóan az írásban és az írás felett. Amikor ’90-ben nekem újra kellett definiálnom magamat, és jelentkeztem az esztétika szakra Pesten, az ELTE-re, illetőleg a doktori képzésre, akkor elkezdtem beszélgetni vele, és azt mondtam: azt szeretném, ha ő lenne a doktori témámnak a vezetője. Kérte, hogy indokoljam ezt…

KPJ: Ő már ismert téged?

VA: Nem, nem ismert személyesen, a doktori révén ismert meg. És elindult egy beszélgetésfolyam közöttünk, ami barátsággá fajult. Mikor a mestered nagyon közel enged magához, az nagyon érdekes, fontos élmény. Azt hiszem, mindent elolvastam tőle. Szóval elkezdtem ezt a doktori folyamatot, de nem tudtam befejezni nála – éppen a betegsége miatt. Később a színház- és filmművészeti egyetemen fejeztem be a doktorimat, de úgy, hogy már váltanom is kellett témát. Ő járt is hozzánk Kolozsvárra, vittem színházba, és pontosan értette, hogy mi foglalkoztat engem: az a fajta színházi forma, ami nem egy előadás, és nem előadásra és nézőre tagolja a teret, hanem létrehozza egy közös terét a játszóknak és a befogadóknak, ami az istentiszteleteknek ahhoz a momentumához van közel, amikor eltörlődnek a hierarchikus viszonyok egy szent térben. És minthogy ezzel nem nagyon foglalkozott senki, ez mélyen érintette őt. Végül az adaptációk kérdéséből írtam a doktori disszertációmat, Kertész Imre lehetséges színházi adaptációi volt a témám. Igazából egy regény, a Kaddis a meg nem született gyermekért című regény, ezt lehet, hogy kívülről tudom.

KPJ: A váradi Ady kör nagyon régen, vagy negyven éve, kiírt egy verspályázatot, és azt te nyerted meg. Nálunk, a Rogériusz negyedbeli Aluminei utcai kis lakásban zsűriztünk hárman-négyen, talán Zudor és Hunyadi is ott volt, és akkor téged választottak legjobbnak. Akkor ismertelek meg. Megismerkedtél te is a váradiakkal, amikor ezt a díjat átadtuk neked az Ady körben.

VA: Így van. ’77 tavaszán lehetett. Az évekre egyáltalán nem szoktam emlékezni. Erre azért emlékszem mégis, mert katona voltam. Akkor a katonaságnak köszönhetően voltam kopasz.

KPJ: Most meg magadnak köszönheted, hogy kopasz vagy.

VA: Most teljesen szabadságból. Ez a szabadság a génjeimből fakad.

KPJ: Pár évvel később, ’82-ben mérnöki diplomát szerzel Temesváron.

VA: Igen.

KPJ: És a nyolcvanas évek második felében színházzal kezdesz el foglalkozni. Dramaturg leszel. Jól tudom, hogy a kolozsvári színháznál kezdted?

VA: Igen, 1987-ben hívtak meg a kolozsvári színházhoz.

KPJ: Mi lehetett ennek az oka? Hiszen te azelőtt színházzal nem foglalkoztál.

VA: Kritikákat írtam. Tompa Gábor figyelt fel ezekre az írásokra. Mi akkor nem ismertük személyesen egymást, amikor én elkezdtem a színházról írni. Engem nagyon megérintett a színházban az, hogy hogyan jön létre a jelentés, tehát a jelentésképződés, ami valóban egy titokzatos folyamat, mert megnézünk kétszer egy előadást, egyszer létrejön, és egyszer meg nem jön létre. A pontosság nem elegendő ahhoz, hogy létrejöjjön, valami egyébnek is kell történnie, hogy a tér telítetté váljon.

KPJ: És azt lehet irányítani?

VA: Nem, azt hiszem, nem lehet irányítani, hogy létrejöjjön, de a pontosságra kell törekedni.

KPJ: A csapatból senki nem tudja irányítani, amikor az előadás zajlik?

VA: Szerencsére nem. Amint elkezdik irányítani, nagyon nagy esélye mutatkozik arra, hogy ne jöjjön létre, vagy megakadályoztassék.

KPJ: Tegyük fel, hogy van egy igen jelentős művész, mondok most egy nevet, Latinovits. Egy ilyen markáns, erős egyéniség sem tudja színpadon vagy abban a térben, amiről te beszéltél, ezt az irányítást magához ragadni?

VA: Én azt állítom, hogy a jelentés megszületése túl van a nyelvi határokon. Lehet, hogy a büfében Latinovits utána azt mondja, hogy ezt megcsináltam, zsebre raktam őket, de őt is zsebre rakta valami. Ha már Latinovitsot említed.

KPJ: Csak példaként hoztam.

VA: Latinovits az Egyetemi Színpadon kezdett előadni verseket, beszéltem jelenlévőkkel, teljesen transzban adta elő ezeket a nagy József Attila-szövegeket, amelyek valóban nagyon nagy szövegek. Transzon nem misztikus dolgot értek, hanem egy átlépést. Az ember belép egy másik térbe, és talán annak a térnek a jelentését kezdi közvetíteni.

KPJ: Talán állapotba is, nem?

VA: Állapotba. Ez valóban egy állapotnak a… Az állapotot egy színész, azt mondanám, nem tudom, vannak-e itt színészek, nem szeretnék belekaszálni…

KPJ: Vannak.

VA: …a színészek vetésébe, nem szeretnék konkolyt szórni a búzába. Inkább azt mondanám, hogy rendkívül sok olyan előadásban volt részem, amikor a színészek lejönnek a színpadról, és azt mondják, valami nem ment. Egyébként én ezt kutatom a színházban, hogy hogyan történik meg ez, de nem fogom pontos részletességgel elmondani, mert ez egy féléves anyag. Szerintem a színháznak az időről van tudása. Egészen pontosan a jelen időről van tudása. Arról, amiről az embernek nincsen tudása. A jelen időről nekünk nincsen tudásunk, mert ahhoz, hogy tudásunk legyen a jelen időről, ahhoz nem szabadna reflektálnunk az időre. Amint reflektálunk az időre, már múlt időként jelenik meg nekünk, vagy jövő időként. De a jelen időt nem ismerjük, és ezt, ugye, Augustinusnak a zseniális idődefiníciójából tudjuk. A színháznak meg az istentiszteletnek erről a jelen időről van tudása. Ezért is konfliktuális olykor a viszony a színház és az egyház között, mert hasonló tudással bírnak. És néha olyannyira konfliktuális, hogy a restauráció korában az egyház bezáratja a londoni színházakat. Ötvenvalahány színházat záratott be, teljesen bezáratta a színházakat. Azért, mert ugyanazt a nagyon mélyen hömpölygő tudásanyagot próbálják közös tapasztalattá tenni. Mi is ez? Ha az istentiszteletekre gondolok, nekem vannak olyan konkrét istentisztelet-élményeim, amiket most is pontosan fel tudok idézni, hogy nem értettem azt, ami történik, de megtörtént velem az, ami történik. Ezt is leírom színházi írásaimban, hogy miért mindig más az a szöveg, ami ugyanaz. Ugye, az istentiszteletnek vannak kötött szövegei. De miért tud más lenni? Miért metszi át a teret az a más? Szaktudományosan ezt jelentésképződésként írhatnánk le. Vagy valami olyasminek, hogy közös jelentésekben lesz részünk egyszer csak. Ez a jelentés nem feltétlenül diszkurzív, tehát nem tudjuk elmondani, hanem tapasztalati tud lenni. Ez engem hamar elkezdett érdekelni. Mindenért, ezért aztán végképp, az apám a hibás. Elhárítom annak a felelősségét, hogy én volnék a hibás azért, hogy a színházban kötöttem ki. Ezért az apám a hibás. Mert benne volt egy ilyen visszafogott teatralitás mindig is. És mert mindig a jelen időkre, tehát mindig nagy tétekkel játszott. 19-nél mindig kártyát húzott. Ez teljesen biztos. Mert mindig azt mondta, hogy jobb bukni, mint langymeleg módon nyerni. Jobb bukni, mert akkor még mindig jól jársz, mert ha beleesel a pofáddal a sárba, azzal jól tudsz járni, mert ott van a helyed, az egy jó hely tud lenni. Onnan már lehet visszajönni. Van honnan visszajönni. Egy langymeleg helyzetben nincs honnan visszajönni, meg nincs hova menni sem. Ezt a fajta radikalitást, azt hiszem, hogy tőle lehetett megtanulni. ’87-ben, a titkosszolgálati irataimban is látszik ez, azóta, amit kiállítottam most már három helyen is, Budapesten, Szatmáron és Kolozsváron, az összes 1400 oldalnyit.

KPJ: Csak?

VA: Nekem ennyi jutott. Az apámat nem tudtam behozni. Engem nem engedtek a ’85-ös konfliktusom miatt a kultúrában dolgozni. Nem dolgozhattam a kultúrában. Ez le van írva. Holott versenyvizsgán bejutottam, a kolozsvári színház irodalmi titkára lettem volna, de soha nem jött vissza a megyétől a jóváhagyás. Így aztán ’89-ben, miután belekeveredtem dolgokba, a politikai változásokba, megyei alelnök is lettem, elég nevetséges volt, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Hamar rájöttem, hogy a politikai pálya nem nekem való, pedig már fölvetődött annak a kérdése, hogy a parlamentben kellene részt vennem. Én voltam a legismertebb ellenálló Szatmáron. Nem nagyon voltak ellenállók, ezt lássuk be. A konyhaasztalnál voltak az emberek ellenállók. Egy deci pálinka után végképp. A Szabad Európának meg a BBC-nek köszönhetően én voltam az ismert ellenálló Szatmáron, de nem az én dolgom a politikum, mert én egy integratív személyiség vagyok. Nem tudok ellenséget képezni, pedig aki a politikában nem tud ellenséget képezni, nehezen érvényesül.

KPJ: Manapság mit tanítasz?

VA: Elméleti tárgyakat. Színházelméletet, dramaturgiát és újabban színházi írást is. Ez azt jelenti, hogy drámaírást is tanítok, mert a diákok nagyon igényelik a praxis felőli megközelítését a színházi jelenségnek. Ja, igen, és a drámadefiníció. Az egyik drámadefinícióm az, hogy drámát egészséges ember csak súlyos kényszerek alatt olvas. Ugye? Emlékezzünk vissza magunkra. Aki olvas drámát, az deviáns egy kicsit, és ezt vállalni kell. Ez egy kedves deviancia. A másik definíciója a drámának meg az, hogy a dráma az az olvashatatlan szöveg. Miért? Mert a drámának nincsen önmagában jelentése, az mindig egy nyitott képződmény. Ugye, ha megcsinálunk egy színházi előadást, és két külön szereposztásban ugyanazt az előadást játsszuk, két külön előadást látunk. Ami azt jelenti, hogy a dráma a megcselekedhető szöveg. Ugyanez a Szentírásnak is a definíciója. A hermeneutika, ugye, a szent szöveg értelmezéséből lett az irodalomelméletnek a diszciplínája. A szent szöveget az érti meg, aki megcselekszi. A drámát is az érti meg, aki megcselekszi. Akiben az mintegy cselekvéssé, valósággá válik. Nagyon közel van egymáshoz a világnak ez a két megismerési módja. A színház nem kínál megváltást. A vallási attitűd megváltást kínál. Csak ennyi a különbség a kettő között. Persze, ez a csak nagyon nagy csak. Óriási ez a csak, de ez egy kicsike, csattanó, szép magyar szó.

KPJ: Példátlannak gondolom a ti több évtizedes együttműködéseteket Tompa Gáborral. Milyen a ti kapcsolatotok, egyáltalán hogyan működtök?

VA: Ez egy most már nagyon hosszú ideje tartó „házasság”. És azért nevezem házasságnak, mert le is írja az összes problémáját.

KPJ: Vannak viták, összemenések?

VA: Hát vannak, legyenek. Vannak viták is, vannak konfliktusok is, de a konfliktusok kezelésének a módjában érdemes felnőtt embernek lenni, mert bizonyos konfliktusokat nem lehet elkerülni. Ráadásul a színház egy nagyon-nagyon zárt tér. Én meg nagyon tudok olykor hinni az értelmezéseimben.

KPJ: Ragaszkodsz valamihez a végsőkig, így érted?

VA: Az utóbbi években, azt hiszem, radikalizálódtam. Ami azt jelenti számomra, hogy nem érdekel a siker. Kertész Imre mondja azt, hogy a siker egy öregkori elferdülése a személyiségnek. És ez gyönyörű. Nehezemre esik olyan előadásokat megcsinálni, amelyeket úgy fél kézből, tehát a szakmából megcsinálsz. Persze rendeztem én is előadásokat, keveset egyébként, de nem érdekel, és nem is akarok, miközben voltak is megkísértettségeim, például egyszer Chicagóba hívtak meg rendezni, és azt mondtam, hogy no way, lazítsatok. És akkor azt mondták, Beckettnek az Ó, azok a szép napok!-at. A játszma vége volt először, ami egyszerűen a lelkemnek meg a személyiségemnek a centrumában áll. Beckett: A játszma vége. Leginkább A játszma vége. De a Godot… ezeket is, lehet, kívülről tudom. És akkor persze lépre csaltak, csináljak egy Beckettet.

KPJ: Valaki súgott nekik.

VA: És megcsináltam a Beckettet. Borzasztó nagy, érdekes élmény volt. Vagy Dragománnak az egyik darabját rendeztem meg. Előtte Dragomán Gyurival voltunk egy felolvasókörúton, meg Annával, a feleségével és Láng Zsolttal. Nagyon szép felolvasókörúton voltunk, és kérdeztem Gyurit, hogy: hát darabot nem írsz, semmi fertőzés, semmi? Azt mondja: dehogynem. Írtam két darabot. Mondom: mi van ezekkel a darabokkal? Hát azt mondja, hogy: Pesten mindenünnen elhajtottak. Ezt a kifejezést használta: elhajtottak. Mondtam neki: Gyuri, küldd el nekem. Nagyon szeretném látni. Hát a könyveit ismerem, nagyon jó viszonyban vagyunk, megjelenik valahogy a szeretet közöttünk, nagyon szeretem Annának a költészetét, meg az egész családot. És elküldte a darabot Gyuri. Elolvastam, és nem értettem, miért hajtották el. Visszaírtam neki: Gyuri, nem értem. Elolvasva a darabodat nem értem, hogy téged miért hajtottak el. Színházakat is mondott, a Katonát meg a Víget. Azt mondtam neki, hogy megcsináljuk a Kalucsni című darabot, amely egy ’80-as évekbeli Iphigénia-történet. Kérdeztem tőle, hogy az Iphigénia hatása alatt írtad? Azt mondja: én nem olvastam az Iphigéniát. Mi is az az Iphigénia? Ezeket nagyon bírom, mert közben nagyon művelt. Csak nagyon bírom azt, ahogyan az ösztöneiből megy. Tulajdonképpen A fehér királynak és Máglyának ha van metszéspontja, akkor ez a darab az; most, azt hiszem, Nyíregyházán is megcsinálták.

KPJ: Te hol csináltad meg?

VA: Kolozsváron. Éppen a tegnap este is volt, befutottam megnézni, mert régebb óta nem láttam. Több éve játsszuk, most kiközvetítettem egy londoni színházba is, mert írtak egy levelet, hogy ajánljak valamit. Tehát azt kell mondanom a színházról, hogy én a színházat, különösen ebben a médiakorban, amiben élünk, a kultúra olyan képződményének tartom, amely még személyes eseményeket tud létrehozni. A konfliktusaim a színházban amiatt vannak, de nem Gáborral, Gáborral ilyen dolgokban legkevésbé vannak, hogy nem szeretem a színházat mint szakmát. Nagyon sok olyan előadást látok, amit kisujjból megcsinálok, pedig nem vagyok rendező, mert nagyon hamar látszik, mit kell föltenni stb.

KPJ: Ezek sablonok, amikről beszélsz?

VA: Abszolút sablonok. Nagyon könnyű sikeresnek lenni. A színházban az a legkönnyebb, amit el lehet érni, hogy a közönség kacagjon, vagy a közönség sírjon. Azt nehéz elérni a színházban, hogy a közönség visszajöjjön: Mi történik itt? És aztán megint visszajöjjön: Mi történik itt? Ezt nagyon nehéz elérni. És minthogy az éveim száma az örökkévalóság felé közelít, ezért inkább radikalizálódtam. Közben ezer dolgot megnézek, és mindig azt mondom, hogy az európai színházi kultúrának a legjobb nézője vagyok, mert nem jövök ki sohasem előadásról. Ha nagyon rossz az előadás, akkor szenvedek együtt a színésszel. Ott maradok, velük megyek, és végigcsinálom. Igen, soha nem jövök ki előadásról, de ebből ne legyen az a következtetés, hogy Visky nem jött ki, tehát mégis jó az előadás.

(Elhangzott 2019. május 10-én a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban. A szöveget Tóth Hajnal átirata alapján Szűcs László gondozta. Megjelent a Várad folyóirat 2019/7. számában.)

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu