Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Szabó Réka | Kritika

Csehovi hangulatban (A címer)

A bukaresti zsidó színház előadása után azon kezdtem gondolkodni, vajon mennyire él az emberek tudatában ennek a színháznak a létezése, valamint, hogy mitől zsidó színház a zsidó színház. A színház honlapján az olvasható, hogy már 130 éve létezik, Iaşi-ban alakult, majd a társulat 1900 körül Bukarestbe költözött, és azóta is folyamatosan léteznek, vendégszerepelnek az ország különböző városaiban, illetve világszerte. A társulatra jellemző, hogy zsidó szerzők műveit viszik színpadra, és jiddisül beszélnek a színpadon – ezáltal a nagyközönség tudatába vésik létezésüket.

Az előadás díszlete első pillantásra: falra aggatott, poros családi portrék egymás mellett és alatt; a terem közepén egy óriási, földtől plafonig érő csillár, melyet sűrű pókháló fed; egy fotel a színpad jobb szélén; szürke és sötétkék falak; néha fel-felvillan egy égő, majd kialszik. A szereplők első, sóhajokkal teli, múltat fájlaló megnyilvánulásai a Csehov-művek hangulatát és történeteit idézik. Különösen a Három nővért és a Cseresznyéskertet. Mert Shalom Ash drámájában arról van szó, hogy egy valamikor gazdag és boldog család tönkrement, a házat penész és por fedi, a lassú pusztulás pedig különös, rezignált hangulatot teremt. A probléma az, hogy a csehovi hangulat olyannyira erős és jellegzetes, hogy a néző megköveteli ennek az állapotnak a fenntartását az előadás teljes ideje alatt, ha már hozzányúltak az alkotók. Úgymond megköveteli, hogy méltó legyen ez az előadás ahhoz a hangulathoz. Ez viszont elmarad.

Groisglik (Nicolae Călugăriţă) úr elvesztette feleségét, egyedül, magányosan neveli három leányát, és egyetlen fiát, aki képtelen önmagát eltartani. Groisglik úr alkoholba fojtja múltját, magában beszél, észre sem veszi, hogy gyermekei is mind a múlt áldozatai: középső lánya beleőrül az anyja elvesztésébe, ő maga válik a halál szimbólumává, sőt, ő idézi színpadra az anya alakját azáltal, hogy egy róla készült életnagyságú portrét ölelget. Vonszolja maga után a festményt, mint ember a sorsát. Ez a sem élő, sem halott lény teremt összeköttetést a reális és irracionális között, olykor groteszk módon. A legkisebb lány esküvőről álmodik, folyton ünnepelni akar. Ezzel ellentétben fiútestvérüket, Leont (Veaceslav Grosu) munkára szeretnék bírni. Leon folyton ellenkezik, őrült kirohanásai után elhatározza, hogy Párizsba költözik, de végül mégiscsak lekottázza a Moszkva-effektust: túlságosan bátor lépés lenne részéről Párizsba költözni és megváltoztatni az eddigi unalmas életet. Aztán titokban feleségül vesz egy dúsgazdag, de alacsony társadalmi rétegből származó nőt, Rozát (Arabela Neazi). Mintha ebben a döntésben sem lenne biztos.

Idáig a történet érthető, világos, még elnézzük a színészek esetlenségét, indokolatlanul széles gesztusait, de végül a testi merevség, a kidolgozatlan gesztusrendszer teljes zavart teremt: a kifejezés nem talál rá a megfelelő kifejezőeszközre. Gondolok itt a helyzetkomikumok sikertelenségére egy-egy olyan jelenetben, ahol a lelkiismeret mélységeit kapargatják a szereplők. Nincs kontraszthatás, csupán tartalmatlan megjátszások. Sok fenékcsipkedés, táncoló-daloló ugrabugrálás, az őrült testvér ijesztő jelenléte: mind olyan egyértelműségek, melyek egy cseppnyi gondolkodási időt sem hagynak a nézőnek. Közben bonyolódnak a szereplők közti kapcsolatok. A legkisebb és a legidősebb leány beleszeret Roza fivéreibe, de az előre kitervelt házasságot Roza megtiltja, mert itt egyedül az ő érdekeiről és akaratáról van szó. Hogy pontosan miért, nem tudjuk, mert senki sem tartotta fontosnak egy erős érvrendszer felállítását, melyből megszülethetne az igazi csattanó, az igazi családi tragédia, vagy épp a komikus-békülős vég. Miről is lehet szó, miért ilyen akaratos és katonás ez a Roza a sok gyenge és puhány férfi mellett? Nyitva marad a kérdés. Az viszont látható: a nő a vagyonos, a nő az uralkodó, a nő ad munkát a férfinak (Leonnak), a nő tartja fenn a családot, ígérgeti Párizst, Berlint és Karlsbadot, a végső boldogságot és a nő újítja fel apósa ósdi házát. Talán ezekből az eleve adott elemekből kiindulva mégis sikerül Rozanak egy kis kegyetlenséget, szerepéhez kellő modorosságot felmutatnia. Elindulnak ebben a történetben olyan szálak, melyek az emberi kapcsolatok mélyére ásnának, ha lenne színészi játék, lenne a cselekedeteknek tudatos rendje. De elfojtódtak azok az eleven dolgok, melyek az élethez és a valósághoz kötnek minket, a nézőtéren ülőket. Elfojtódtak azáltal, hogy elsiklott az előadás a saját, lényegi kérdései fölött: mire valók a családi portrék, mire való a múlt, a címer, benne kell abban ragadni? Hogyan értelmezhető a műben a férfi-nő közötti kapcsolat? Milyen lehet ebben a helyzetben az apa-gyerek viszony?

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu