Kulturális folyóirat és portál

2013. február 11 | Bíró Réka | Kritika

Csak úgy működik, ha bekapcsolódunk (Geschlaechter – Fúriák & A nagy háború)

Szeretem a temesvári németeket, mert olyat hoznak, ami ritkán fellelhető nálunk. Nem csak a színjátszásban különböznek (nemcsak a német nyelv miatt németesek), hanem a témaválasztásban, azok feldolgozásában is bátrak, élőbbek. A Moszkva kávéházba gyúródunk, amíg megfejtjük az előadás működését. Ezután mindenki megtalálja a helyét, falnak támaszkodva, leguggolva, vagy a bárpultot támasztva.

A Fúriák & A nagy háborúból áradó energiák csak úgy döngetik a ház falát, mégis a közönségtől várt reakció lappangó marad. A magyar közönség sokkal lassabban reagál az interaktív kezdeményezésekre, hiába jó a hangulat, hiába látja, hogy az előadás csak úgy működhet, ha ő is bekapcsolódik a játékba. A három teremben zajló előadás három történetet mutat meg nekünk. Az első szobában egy gyilkos cserkészi be fiatal lány áldozatát, a másodikban egy pár vitáját követjük, akiket hatékonyan választ szét egy leánytestvér jelenléte, a harmadik szobában végül egy válás előtti házaspár marakodásának vagyunk tanúi. A három részt rövid jelenetek kötik át.

Az előadás alapötlete, hogy mindegyikben tesz egy elidegenítő gesztust. A prédázó gyilkos és a fiatal áldozat történetét a két színész elmeséli, majd bemutatja, miközben folyamatosan felel a közönség reakcióira. A gyilkos még abban is tanácsot kér, hogy milyen gyilkolási eszközt válasszon a végkifejlethez. A párkapcsolati játszma jelenete már közeledik a hagyományos jelenet-felépítéshez. A dühös tinédzser húg mikrofont vesz kezébe a csúcsponton, és metál koncertként adja elő monológját. A házaspár jelenete már csak a végén használ elidegenítést. A színészek mindhárom esetben reflektálnak a jelenetre. Az elsőben a munkafolyamatról mesélnek, milyen módon keresték a megoldást a színpadi gyilkosságra. A másodikban a színészek megszólítják a közönséget, a véleményére kíváncsiak, melyik szereplőnek adna igazat a néző. A harmadikban a játékot a feleség bontja meg, kilép szerepéből, és civilként szól színésztársához, a nézőkhöz, hogy ő már nem tudja végigvinni a jelenetet. Az átkötő jelenetekben énekelni, táncolni hívnak, nem sok sikerrel. Ettől függetlenül oldott hangulatot teremtenek.

Frissítő hatású az előadás szándéka, mégsem egészében működőképes. Valószínű, hogy ebbe a közönség összetétele is besegít, viszont más okai is lehetnek. A három történet kiválasztása és egymás mellé helyezése nem válik elég indokolttá. Nem kapunk választ arra, hogy az előadás formájához, szerkezetéhez miért pont ez a három történet volt szükséges. Az előadás ugyanakkor túl hamar felfedi előttünk működési elvét ahhoz, hogy fenntarthassa a feszültséget. Bár tele van frappáns elemekkel, mégse tudja felépíteni az ívet addig a pontig, hogy az utolsó jelenetből kilépő színésznő kétségbeesése hatásos legyen. Az előadás végén felkérnek minket, hogy töltsük velük az éjszakát, bulizzunk együtt, s hiába vagyok hálás a pontos színészi játékukért, az előadás gondolatiságáért, nem győztek meg, hogy aznap este létfontosságú dolog a Moszkva falát megdöngetni.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu