Kulturális folyóirat és portál

2014. március 2 | Varga Melinda | Kultúra

Búcsúlevél Kinde Annamáriához

Néhány napja föllapoztam újra a Húzódhatsz közelebb című köteted. Amikor ideadtad a könyvet, nem dedikáltad, mondván, hogy inkább adjam oda valakinek Kolozsváron, aki szívesen elolvasná, esetleg írna is róla, s majd amikor jobban leszel, és találkozunk Váradon, úgyis kapok másikat, amelyet dedikálsz is. Kórházban ne dedikáljon egy költő – mondtad nevetve. Akkor egyikünk számára sem volt kérdés, hogy meggyógyulsz-e…
Az utóbbi években nagyon közeli barátság szövődött közöttünk, valamiért úgy gondoltad, velem kell megosztanod a hétköznapi apró örömök, kisebb-nagyobb bánatok mellett azt, hogyan gondolkodsz a költészetről, a mai költőkről, magyarországi és erdélyi irodalmárok kapcsolatáról, Kolozsvárról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről és Budapestről, ellentétekről és szimpátiákról, az általad fölöslegesnek tartott szekértáborokról. Mintha valahogy kívülről szemlélted volna az egész irodalmi életet, nem akarva részese lenni értelmetlen konfliktusoknak, sok energiát fölemésztő állásfoglalásoknak, személyeskedő perpatvaroknak, amelyeknek kevés közük van az igazi irodalomhoz, magukhoz a művekhez. Viszont a jó könyvekre mindig felhívtad a figyelmem, ha valami lényeges mű megjelent, biztosan tudtál róla, különösen a fiatalok köteteit kísérted figyelemmel. Nagyon fontos volt számodra támogatni a tehetséges, fiatal alkotókat, s nemcsak költőként, hanem emberként is jó tanácsokkal látni el őket, megosztani velük olyan tapasztalatokat, amelyekből tanulhatnak.
Valószínűleg a fiatalságom volt az egyik oka annak, hogy olyan hamar a bizalmadba fogadtál, barátnők lettünk, hogy aztán olyan lényeges dolgokról tudjunk beszélni, amelyekre mindennapi elfoglaltságai miatt, sajnos, egyre ritkábban szán időt az ember: emberségről, szeretetről, fájdalomról, barátságról, hazugságról, irigységről, gazdagságról, szegénységről, istenhitről, szerelemről, művészetről.
A tavasszal többször beszélgettünk arról, hogy mi legyen az új könyved címe. Mindenképpen valami optimista címet szerettél volna, és azt is eldöntötted, hogy nem fogsz szomorú verseket írni soha többé. Engem is erre biztattál…
Sokszor beszélgettünk arról, hogy a magyar költők milyen lehangoló dolgokról írnak, meg hogy nagyon búskomor nemzet vagyunk, hogy a verssel teremteni, ugyanakkor rombolni lehet világokat, elő lehet hívni és el lehet taszítani dolgokat az életünkből. Azt is mondod: „Olykor maga a jövendő üzen a versekben. Néha ez is meglehetősen félelmetes lehet. A költő eljut ezeknek az igazságoknak a megismeréséhez. Onnan kezdve az ő felelőssége mindaz, ami az ő verseiben megírtakból válhat valósággá.”
Mostanában egyre gyakrabban gondolkodom ezen, és próbálom tudatosan elkerülni a szomorú verseket, elkergetni borúlátó gondolataimat. Persze, nem mindig sikerül, általában kudarcot vallok, de amikor mégis sikerrel járok, mindig eszembe jutnak ezek a beszélgetések, hogy mennyire igazad volt. Hogy olykor a boldogság karnyújtásnyira van tőlünk, hogy tulajdonképpen rajtunk múlik csak, miként érzékeljük a világot, sötétebb vagy világosabb színű részt ragadunk-e ki belőle.
Karácsony előtt a kolozsvári színházban, amely ugyancsak gyakori társalgási témánk volt, Tompa Gábor rendezésében előadták Weöres Sándor A teljesség felé című művét, felolvasó-színházi formában. Jó lett volna fölhívni téged, és elmesélni, milyen nagy élmény volt, mert tudtam, hogy hasonlóan gondolkodunk erről a műről, mint annyi másról is. Weöres ebben a nagyon komplex, elgondolkodtató alkotásában azt mondja:
„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”

Copyright © 2020 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu