Kulturális folyóirat és portál

2014. november 12 | Markó Béla | Irodalom

Bőrönd

Igazán nem tehetek róla,
hogy a rémálmaim is olyan szokványosak,
s ha megbeszélném egy pszichiáterrel,
valószínűleg unottan jegyzetelne,
és lelke mélyén fantáziátlannak tartana,
de mindig irtóztam a pszichoanalízistől,
valahogy úgy képzelem az emberi agyat,
akár egy hatalmas, viszonylag könnyen
hámozható hagymaféleséget,
amint újabb és újabb rétegeket
távolítunk el egészen addig,
hogy végül semmi sem lesz legbelül,
vagy legfennebb egy halálra rémült állat,
mint amikor a lépcsőházban, a negyedik emeleten
seprűvel beszorítottam a sarokba a menyétet,
amely ki tudja hogyan került oda,
aztán az utolsó pillanatban,
mielőtt szembeugrott volna,
letaszítottam a korlát rácsai között a mélybe,
puffanva ért le a földszintre,
nem voltam egyedül,
utána hosszan nézte a kisfiam az arcomat,
fogalmam sincs, hogy mit látott rajta,
az is lehet, hogy a kislányom volt mégis,
réges-rég történt az egész,
még az előző életemben,
szóval ugyanígy nem akarom megfejteni
ezeket a visszatérő álmokat sem,
amelyek egyébként sokkal egyértelműbbek
az imént felemlegetett menyétvadászatnál,
hiszen újra meg újra azt álmodom,
hogy ti már felszálltatok a vonatra, Annám,
és én is éppen tuszkolnám fel a bőröndöt,
de kiderül, hogy nincsen sehol,
hát kétségbeesetten elkezdem keresni,
úgy tűnik, itt hagytuk, ott hagytuk,
arrébb, még arrébb, egészen távol,
de itt sincs, ott sincs, sehol sincs,
és amire visszafordulok, már messze jártok,
pedig soha vonatról le nem maradtam,
egyetlen autóbuszt, repülőt, hajót le nem késtem,
és mégis szinte minden éjszaka ezt álmodom,
már jól ismerem a képzeletbeli pályaudvart,
az állomásépületet, a kanyar után a bakterházat,
mert odáig el szoktam menni a bőröndért,
pedig nyilvánvaló, hogy ott sincsen,
ennyi az én lidércnyomásom,
kérlek, szólalj meg álmomban,
kiálts utánam, hogy hagyjam a francba
azt a rohadt bőröndöt,
nem is tudom, hogy mi van benne,
néhány könyv talán, ruhanemű,
pizsama, hálóing, ilyesmik,
esetleg egy ide-oda szaladgáló menyét,
vagyis az égvilágon semmi,
amit ne tudnék elfelejteni.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu