Kulturális folyóirat és portál

2017. augusztus 11 | Varga Gábor | Kultúra

Bölöni Sándor fanyar mosolya

1982. augusztus 12-én hunyt el Bölöni Sándor, a Nagyváradi Állami Színház irodalmi titkára, az Irodalmi Kerekasztal vezetője, akire Varga Gábor írásával emlékezünk.

 

Harmincöt esztendő távlatából igazán nem lehet tudni, hogy 1982. február 22-én délután, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének ünnepi bemutatójára készülődve – miközben jó félórával a plakátokon meghirdetett kezdés időpontja előtt már hosszú, tömött sorokban állt az érdeklődők népes serege a Nagyváradi Municípiumi Művelődési Ház (az egykori Váradi Újságíróklubb) előcsarnokában az alkalmi elárusító pult előtt, s az önkéntes csomagcipelőknek (név szerint Gittai Istvánnak, Kőrössi P. Józsefnek, Nagy Bélának és jelen sorok írójának) bizony nem egyszer és nem kétszer kellett a terűjükkel megfordulniok azért, hogy a kezdetben igencsak tamáskodó boltvezetőnő, Mureşan Márta nem kis megrőkönyödésére, a város (akkor még létező!) legnagyobb központi fekvésű  könyvüzletének a teljes készletét a rendezvény színhelyére felhordva több mint négyszáz kötet talált gazdára alig huszonöt perc leforgása alatt – volt-e lehetősége Bölöni Sándornak, a négy esztendeje újraindított Irodalmi Kerekasztal népszerű „tanfolyam-vezetőjének”, az illusztris vendégek, Balogh Edgár és Domokos Géza között szorongva, arra, hogy belelapozzon a bemutatásra váró lexikonba. Ha igen, úgy a 276. oldalon, a saját neve mellett, a következő szöveget olvashatta:

Bölöni Sándor (Ploieşti, 1939 febr. 8.) – újságíró, műfordító. Nagyáradon érettségizett, a kolozsvári egyetemen orosz-magyar szakott végzett. 1962-től 1977-ig az Előre belső munkatársa, azóta a Nagyváradi Színház magyar tagozatának irodalmi titkára. A nagyváradi Irodalmi Kerekasztal vezetője, irodalomszervezői munkája a helyi irodalmi élet fellendüléséhez, az országos áramkörbe való bekapcsolódásához vezetett.

Román költők, így Arghezi, Demostene Botez, Maria Banuş, Beniuc tolmácsolásával antológiákban szerepel, szovjet lírikusok – köztük Ahmadulina, Jevtusenko, Rozsgyesztvenszkij, Tvardovszkij, Vinokurov, Voznyeszenszkij verseit fordította az Igaz Szó, Korunk és Utunk számára. Ion Băieşu Jocul című színművét A játék címmel az ő fordításában mutatták be Nagyváradon (1978). Az Ady-centenárium alkalmával románra fordította Ady Endre A műhelyben című szinművét (hangjátékként adták elő a kolozsvári rádióban nagyváradi román színművészek). Fordításkötetei: Hricko Bojko: Zöld patika (gyermekversek, 1967), Constantin Bratu: Ugyanazzal a taktikával (színdarab, 1967).”

Sok ideje azonban az elmélyült szövegelemzésre nyilván nem lehetett, hiszen perceken belől az ünnepi asztalnál fel kellett állnia és „nagy-nagy tisztelettel és szeretettel” köszöntenie kellett az egykori Újságíróklubb üveg-mennyezete alatt szorongó félezer résztvevőt.  Voltak, a szerencsésebbek, akik ültek: lócákon, székeken, asztalokon s egyébb alkalmatosságokon, ami éppen előkerült, de legalább ugyanennyien cserélgették a lábukat a terem két oldalán, a bejárat körül vagy éppen az emeleti karzaton. Diákok, tanárok, orvosok, tisztviselők, munkások, nyugdíjasok, mérnökök – a város (akkor még) nyolcvanezer főnyi magyarságának szinte teljes keresztmetszete ott ágaskodott, ott szorongott, ott gyúródott a máskor oly tágas előadóterem falai között. S bár a rendezvény előtt, Bölöni esetleges példáját követve, csak keveseknek adatott meg, hogy belelapozzon az ismeretlen kiadványba, mégis valahogy mindenki tisztában volt azzal, hogy ami most ott történik, az nemcsak a város s még csak nem is a romániai magyarság jelentős ünnepe, de emlékezetes stációja annak a szellemi hazának, amit úgy hívnak, hogy egyetemes magyar irodalom…

S bizony még a máskor mindig oly magabiztos Domokos Géza is igencsak kereste a szavakat, amikor a bemutatásra kerülő könyv jelentőségét próbálta megfogalmazni a hallgatóság előtt, mint ahogy a retorikában igencsak jártas Balogh Edgárnak is meg-megremegett néha a hangja, amikor beszámolt az elmúlt tizennégy esztendő célkitűzéseiről, küzdelmeiről, kudarcairól s a végül mégiscsak valósággá váló eredményéről: írásbeliségünk hatvanéves romániaiságának e fekete-borítós kordokumentumáról, azaz „nemzetiségünk élni akarásának” e több mint negyven nyomdai-íves bizonyítékáról…

Igen, valódi ünnep volt az a kedd este. A munka, a kitartás, a következesség ünnepe. Nem csupán egy lassan búcsúzkodni készülő nemzedék bizonyságtétele a helytállás értelméről, de egyúttal egy jövőjében hinni akaró közösség elvárásának a felmutatása a saját szellemi értékeinek a számbavétele iránt.

Miközben e hitet erősítő este ötletgazdája, kezdeményezője, fő-intézkedője jellegzetes Dosztojevszkij-szakállával ott ült szerényen az ünnepelt vendégek jobboldalán és rezignált mosollyal hallgatta jövendőtervező körmondaikat…

Bölöni Sándort te akkor már jó tíz esztendeje ismerted… A legelső találkozásotok 1971 őszére datálódik, amikor a nagyváradi Timföld-üzemhez frissen kinevezett vegyészmérnökként a végső kétségbeesésedben a segítségét kérted abban, hogy az Előre országos napilap – amelynek akkor ő volt a váradi munkatársa – gyakoroljon nyomást az „Alumina” kiskirálykodó vezetőségére, kinevezésetek mihamarabbi érvényesítése érdekében. Te kis naiv!.. Honnan is sejthetted volna azt, hogy a több mint negyvenhat évvel ezelőtti megjelenésetek a Timföld-üzem személyzeti osztályán – kilenc frissen végzett mérnök, s köztük négy magyar! – micsoda riadalmat okozott a gondosan kifundált nemzetiségi káderpolitika veszélyeztetése miatt. Hiszen az ideig abba a stratégiai egységnek minősített ipari létesítménybe teljesen más szempontok alapján lehetett bekerülni!… Bölöni meghallgatott – ha jól emlékszel, az akkori megyei Művelődési Bizottság egyik termében (a mai Orvosi Egyetem földszintjén) találkoztatok –, udvariasan segítséget is ígért a kéréseitek mielőbbi Bukarestbe történő továbbítása érdekében, de kihallatszott szavaiból, még számodra, zöldfülű pályakezdő számára is az, hogy tehetetlen. Hogy átérzi ugyan kiszolgáltatott helyzeteteket, de változtatni rajta semmit sem tud…

Hogy aztán egy csaknem egy hónapig tartó huzavona után végül mégiscsak felvegyenek benneteket, s egy pár napos gyárismertetés végeztével csakhamar ama szerencsés helyzetben találjad magadat, hogy egy nagy nyomású gumicsővel a kezedben három váltásban moshattad a timföldüzem udvarát, segédmunkási beosztásban, kutató-mérnöki kinevezéssel a zsebedben… Azokban a gerincpróbáló hónapokban, amikor a feltárók, malmok, szivattyúk, ülepítők labirintusában gémberedett kézzel tekergetted a nyitó-csapokat, ráncigáltad a gumicsöveket, nyomogattad a magas-nyomású szivattyúk indító-gombjait – miközben román kolléganőid jól fűtött laboratoriumokban tanulták a szakmát (ott, ahova neked volt exkluzív, névre szóló kinevezésed!) –, többször is eszedbe jutott B. S. szomorkás mosolya, amellyel reádtekintett, amikor annak-idején elváltatok: ő már akkor tudta azt, amit te a saját bőrödön voltál kénytelen később megtanulni – hogy a „…talanítás” Váradon állampolitikai prioritássá vált…

Ezután jött a hetvenes évek Ady-körének első nagy korszaka, a Nagy Béla, Tőke Csaba, Tóth Károly által vezetett „péntek esti szabadságunk” mindmáig felemlegetett csodálatos öt-hat esztendeje… Leírtad már nem egyszer: az egy akarattal való egybesereglés, a közösségi egyet-akarás furcsa, senki által nem sejtett tartalékokat bányászott elő a péntek esténként a Szakszervezeti Ház stúdió-termében összegyűltek köréből még az „aranykor” legsötétebb éveiben is. A közéleti fórumként és szellemi műhelyként egyaránt számon tartott „hangos hetilap” cigarettafüstös arénája mágnesként vonzotta a szebbre, jobbra, emberibb életre vágyó nagyváradi fiatalokat és kevésbé fiatalokat, a városban csellengő diákokat, műszaki értelmiségieket, nyugdíjasokat: a magyar irodalom szerelmeseit… Köztük nem egyszer Bölöni Sándort is. Ő már akkor a színház magyar tagozatának volt az irodalmi titkára és ebbéli minőségében tartott többször is előadást vagy épp vitaindítót. (Többek között ő volt a felvezetője a Tábornokok, illetve A disputa című történelmi drámáidnak is…). Mindig precíz, kristálytiszta gondolat-vezetésű beszédeket tartott, kínosan ügyelve a kimondott szó minőségére. Hebehurgya rögtönzés, pongyola megfogalmazás soha el nem hagyta a száját. Mindig kínos alapossággal felkészülten érkezett: presztízs-kérdést csinált minden fellépéséből…

Ugyanerre a periódusra, a hetvenes évek végére – nyolcvanas évek elejére esett a váradi magyar társulat néhány emlékezetes, hosszú heteken át telt házakat vonzó, ugyanakkor a szakma által is kiemelkedőként elismert előadása. Ez volt az a Farkas István és  Szabó József (Ódzsa) neveivel fémjelzett korszak, amikor Sütő András Anyám könnyű álmot ígér regényének a színpadra-ültetését, Arthur Miller Alkujának, Mrozek Tangó-jának, vagy éppenséggel Tamási Áron Ősvigasztalásának a műsorra tűzését mind-mind Bölöni Sándor javasolta a színház akkori vezetőségének (erről Kiss Törék Ildikó minden bizonnyal többet tudna mesélni!). Mint ahogy a fenti korszak műsorfüzetei is mind magukon hordozzák Bölöni sajátos életfelfogásának és irodalmi hitvallásának a félreismerhetettlen egyéni jegyeit is.

A legfontosabb cselekedete azonban kétségkívül az Irodalmi Kerekasztal újraindítása volt. Annak az Irodalmi Kerekasztalnak, amelyet a Romániai Irodalmi Lexikon II. kötete „a Nagyváradi Művelődési és Tudományos Egyetem irodalom-népszerűsítő fóruma” néven határoz meg, s amelynek „új kibontakozására 1978 őszén került sor, amikor Bölöni Sándor műfordító, dramaturg és munkatársa korszerű vitafórummá alakították át s együttműködve a nagyváradi magyar színművészekkel és az Ady Endre Irodalmi Körrel a tudományos ismeretterjesztést művészileg is emlékezetessé tette.”

Nem hinnéd, hogy a túlzott lokálpatriotizmus, vagy pedig épp a személyes elfogultság vezérelne akkor, amikor  harminchét év távlatából megállapítod, hogy az annak idején, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Erdély-szerte reneszánszukat élő, a hatalom által fogcsikorgatva megtűrt, népi egyetemnek, közművelődési körnek, irodalmi klubnak elnevezett kisebbségi önszerveződések sorában az egyik legelőkebb helyezést valóban ez az Irodalmi Kerekasztal-nak elkeresztelt nagyváradi „hangos folyóirat” vívta ki magának. Vívta ki pedig nem csupán azért, mert ama bizonyos 1978-as újraindítása után deklaratív módon az egyik legfontosabb feladatának éppen „a nemzetiségi tudat ápolását és fejlesztését” tűzte ki célul maga elé, de sokkal inkább azért, mert e vállalásának működésének valamennyi rendezvényén (egészen 1985-ös betiltásáig!) – amint azt a minden hónap közepén szétküldött, gépelt vagy nyomtatott meghívókártyák százai,  vagy pedig az épp ezen alkalmakra készített hirdető-plakátok tucatjai is bizonyítják – becsülettel eleget is tett. „Az újrakezdés első esztendejében országos rangott vívott ki magának az Irodalmi Kerekasztal.” Írta volt Beke György az Új Élet 1980/4-es számában  „A hóviharban, izgalmas tévéadások estéin is kétszázan gyűlnek össze, kérdeznek, vitáznak a kolozsvári, bukaresti, marosvásárhelyi meghívottakkal, a romániai magyar szellemi élet fontos képviselőivel.” S valóban, 1978-1982 között (de még utána is!) az Irodalmi Kerekasztal pódiumán a hazai művelődéstörténet legjelesebb kutatóinak adatott lehetőség arra, hogy akár Bethlen Gábor vagy Apáczai Csere János alakjáról, akár az erdélyi iskolatörténetről, váraink kutatásáról, a váradi reneszánszról vagy éppen a történelemkutatás és a történelmi-tudat kapcsolatáról beszélve saját múltunk legfontosabb eseményeiről tartsanak rövíd, de maradandó élményt adó beszámolót; vagy hogy az Ady Endre, Móricz Zsigmond,, Babits Mihály, József Attila vagy éppenséggel a Bartók Béla évfordulók alkalmából az egyetemes magyar közművelődés legkiemelkedőbb személyiségeire emlékezzenek és emlékeztessenek. Költő, közéleti ember, műfordító, szerkesztő, színházigazgató, zenetörténész – kisebbségi szellemi életünk szinte teljes palettája képviseltette magát ezeken a várva-várt hóvégi rendezvényeken, amelyeknek a lelke, szervezője, házigazdája, „tanfolyam-vezetője” – magyarán éltető mindenese – Bölöni Sándor volt.

Talán soha nem fogjátok megtudni immár azt, hogy mi mehetett végbe ennek a jótollú, igényes képzőművészeti és színházi kritikákat megfogalmazó, ám a közélet zajos pódiumaitól valahogy mindig tisztes távolságban maradó újságíró lelkében, milyen tudat-változás állt be az első Forrás-nemzedék ezen sokat ígérő műfordítójának a gondolatvilágában, amikor a nagyváradi színház magyar tagozatához átkerülve, éppen csak beleszokva az irodalmi titkár korántsem egyszerű munkakörébe, alig egy év teltével máris egy újabb, ugyancsak egész embert kívánó közösségi feladatra vállalkozott: irodalom- és hagyomány-népszerűsítő közéleti fórumot szervezett. Talán soha nem fog kiderülni, mi volt az az impulzus, lökés, biztatás, ami miatt ez a rezignált mosolyú, tartózkodó viselkedésű, nagyműveltségű férfi írás, fordítás, műbírálat helyett, közösség-szervezésre adván a fejét, havonta meghívókat nyomtatott, képtartó állványokat kölcsönzött és cipelt, vendégeket fogadott, bélyegeket ragasztott, szállodai szobákat foglalt, előadó-termeket intézett, keretműsort szervezett – cselekedvén mindezt nemegyszer a saját költségén, időt, ideget, fáradtságot nem kímélve. Menedzser és mecénás volt egyidőben – havonta horribilis összegekre rúgott a telefonszámlája egy-egy jól sikerült „Kerekasztal” időbeni megszervezése miatt; tudott hírt-verni, közönséget mozgósítani, országnak-világnak idejében tudtára adni, hogy a már annyiak által leírt Nagyváradon havonta egyszer az irodalomnak ismét telt-házas publikuma van… Tudott tervezni, kilincselni, kiterjedt levelezést folytatni; tudott fásultakat felrázni, barátokat verbuválni, tévé-kultúrán elkényelmesedett értelmiségi-réteget virtuális fórum-váró közösséggé átalakítani… Miért? Talán azért, mert tudta, neve egész Erdély területén közismert és hívására, ha úgy adódik, a romániai magyar szellemi elitt bármely képviselője biztos „igen”-nel fog válaszolni? Talán azért, mert a színház világában őt is megérintette a rivalda-fény varázsa, s a próbák alatt a leghátsó sorban üldögélő irodalmi titkár szerette volna a maga igazi énjét is tisztán, kendőzetlenül megmutatni ennek a Janus-arcú, furcsa-lelkű Körös-parti városnak?.. De meglehet talán azért is, mert a tulajdon bőrén érezte a „fortélyos félelem”-nek a szorítását, és ez ellen a „rinocérosz” ellen az egyetlen hatásos fegyvert, az egymásra-figyelés varázsát, a nagy-nyílvánosság hatalmát, az emberi közösség megtartó erejét kívánta hadrendbe állítani…

Bármi is volt azonban az indíték, immár történelmi tény, hogy „a Nagyváradi Művelődési és Tudományos Egyetem egyik legsikerültebb rendezvény-sorozata” (az egykori értékelés Benedek Annától, a hajdani Művelődési és Nevelési Bizottság megyei alelnökétől származik!) hivatalos „tanfolyam-vezetőjeként” 1978-1982 között Bölöni Sándornak negyvenötször adatott meg az alkalom, hogy „mély tisztelettel”  köszöntse az üveg-kupolla alatt várakozó, „az életkora és felkészültsége szerint heterogén összetételű közönséget”: egyrészt a nagyváradi magyar értelmiség  szellemi élményre éhes színe-javát, másrészt azt a 45-55-65 főnyi, rendszeresen jelenlévő, a negyves lejes tagsági díjat minden esztendőben lelkiismeretesen kifizető, s így ezen „beiratkozásukkal” a rendezvény-sorozatot „legitimizáló” „tanfolyam-hallgatót”, azaz az irodalom-szerető váradi magyarság szinte teljes keresztmetszetét. (Megsárgult névsoraikat, befizetési nyugtáikat félve  mindmáig őrzöd idehaza.) Negyvenötször köszöntötte mindazokat, akik ott szorongtak, ott várakoztak, ott ágaskodtak a Municípiumi Művelődési Ház nem egyszer szűknek bizonyulü termében, hogy hallják és lássák Bajor Andort, Benkő Samut, Egyed Ákost, Farkas Árpádot, Gellért Sándort, Jakó Zsigmondot, Kántor Lajost, Kányádi Sándort, Lászlóffy Aladárt, Szabó T. Attilát (a névsor persze folytatható!) Imreh István Bethlen Gáborról szóló előadásának a kezdete előtt jó húsz perccel már minden űlőhely foglalt volt még a karzaton is; Sütő András Az írott szó felelősége című nyilvános interjúja alatt csaknem ezren szorongtak a teremben, s még a színpadra is fel kellett invitálni a közönséget…

A legrangosabb rendezvény azonban kétségkívül a Lexikon-bemutatója volt. Az írott szó számbavétele, írásbeliségünk tágabb kereteinek a felleltározása, a minden külső körülmény dacára csakazértis emelkedni akaró közösségünk írástudói iránt érzett elvárásainak a megfogalmazása valahogy mindenkit fogékonnyábba tett, az „Allegro barbaro” elhangzó akkord-sorozata valamiféleképpen mindenki számára külön üzenetet hordozott. S bár akkoriban már a hajnali sorbanállások „jótékony hatását” mindannyian a bőrötökön éreztétek, mégis ezen a kitartás ünnepének tekintett könyvismertetőn mind Domokos Géza, mind Balogh Edgár érzelmektől természetszerűen nem mentes felszólalásaikban a legkevésbé sem csupán a számvetésre összpontosítottak, korántsem csak az elmúlt tizennégy esztendő körülményeiről, kilincseléseiről beszéltek, de igen-igen szó esett e lexikon ürügyén a megvalósulás előtt álló tervekről, a közeljövőben kivitelezhető elképzelésekről. A lélek-melegítő, hitet erősítő hangulatban egy megélhető, valós Jövőkép felvázolását szerette volna mindenki az írott szó iránti szomjúsággal összekapcsolni…

Két lehetőséggel azonban akkor még a legpesszimistább, legborulátóbb résztvevők sem számoltak…

Az egyik az volt, hogy a már szinte nyomdakész állapotban lévő második kötet piacra kerüléséig újabb kilenc és fél esztendőnek kellett eltelnie. Miként az 1991-ben végülis csak megjelent kiadvány borítólapja fülszövegében olvasható: „A letűnt diktatúra előbb feltételeket szabott, majd azok teljesítése – rövidítések, kihagyások – ellenére is érvelés nélkül halogatta, végül megakadályozta, betiltotta a megjelenést. Most eredeti teljességében adjuk közre az 1983. december 31-én zárt második kötetet…” (Külön elégtétel számotokra, hogy ezt a nagyváradi nyomdában már 1984 nyarán kinyomtatott – s utána a bezúzás elől a váradi nyomda dolgozói által gondosan elrejtett! – kötetet is nálatok mutatták be, 1991. július 19-én, a Teleki utcai RMDSZ-székház nagytermében, Balogh Edgár, Dávid Gyula és Domokos Géza jelenlétében!…)

A másik, még sokkolóbb, derült égből villamcsapásként jövő tragikus esemény pedig Bölöni Sándor 1982. augusztus 12-ei váratlan és mindmáig megmagyarázhatatlan öngyilkossága volt.

(Sokan megkérdezték tőled azóta: nem volt-e valamiféle összefüggés B. S. augusztus közepi váratlan halála és az Ellenpontok november eleji lebukása közt? Nem-e lehetséges, hogy e két váradi esemény indítékai valahol, valamiféle módon összefonódtak? Mindmáig nem tudsz e kérdésre válaszolni. Még ha a Tóth Karcsiék sokszorosította szamizdat-példányok nem egy alkalommal valóban a te  kezeidbe is eljutottak – 35 esztendő teltével csak feladhatod magad! -, bármennyire is hihetetlennek tűnik, ti erről Sándorrral soha nem beszéltünk. A konspirációnak is megvannak a maga szabályai…)

Temetésén, ’82 augusztusában ott volt az egész város. A végtisztességadás  elemi kötelességérzetén túl a pótolhatatlan veszteségérzet is egybesereglésre késztette akkor, azon a napon Bölöni Sándor szépszámú ismeretségi körét. Mindmáig emlékszel, milyen döbbenten hallgatott a Steinberger kápolna előtt a liturgiára-várakozó többezres tömeg. Mindannyian éreztétek, akik ott voltatok, hogy ezúttal nem egy egyszerű temetésen vesztek részt, nem egy rutinos módon végigcelebrált egyházi szertartáson, hanem ezúttal bizony egy kicsit a régi Váradot kíséritek utolsó útjára ott, a Rulikowszki-temetőben. Ki-ki a maga módján búcsúzott egy olyan világtól, amelyik hozzátok nőtt, beleivódott a sejtjeitekbe, meghatározta a teljes emlékvilágotokat, minden álmotokat és jövőtervezéseteket – s amelyikről csak akkor tudtátok meg, hogy végleg elveszett. Nagyvárad magyarsága csak ezen a temetésen ébredt tudatára annak, hogy az általa annyiszor felemlegetett „Pece-parti Párizsból”, „a Holnap-városából” immár végérvényesen „a Tegnap-városává” változott… Torokszorító érzés volt hallgatni a lélekharangot, nézni a sok ezres tömeget, menni némán, lehajtott fejjel a koporsó után, s közben számot vetni azzal, hogy megint szegényebbek lettetek! Hogy ismét egy igaz ember ment el közületek! Egy olyan jóbarát, akire az ideig mindig számíthattatok. Egy olyan közéleti vezéregyéniség, akire abban a köszörű időben habozás nélkül fel lehetett nézni…

A temetőkápolnához aránylag közeli családi sírnál neked adatott a szomorú tisztesség a búcsúbeszédet megtartani. Mai napig emlékszel, hogy remegett a lábad, amikor a nyitott sír mellett az egyik földhalomra felkapaszkodtál:

„Gyászoló család és bánatos gyülekezet!” kezdtél neki remegő hangon (veled szemben épp Horváth Imre állt) „Az elmúlás fogalma minden körülmények között ijesztő gondolat, az enyészet, a pusztulás, a nincs tovább hirdetése, ám hogyne volna megdöbbentő akkor, ha leheletétől egy felfelé ívelő pálya menete törik ketté, ha fuvallatától egy gazdag beérést ígérő karrier útja rombolódik szét!..”

            Aztán hirtelen megszűnt a lámpalázad és a belső gátlásod. Itt nem lehet tovább jófiúskodni. Itt nem félhangosan kell beszélni. Itt ordítani kell!

„Hát nem erről volt szó, Sándor! Nem arról volt szó, hogy az általad négy éven át oly lelkiismeretesen és önfeláldozó módon vezetett Irodalmi Kerekasztal negyvenhatodik ülését itt a Rulikowszki-temetőben fogjuk megtartani! Nem arról volt szó, amikor szerda este elváltunk, hogy szombat délután már végképp búcsuzni fogunk egymástól! Még tervekkel tele, holnapra gondolva jöttem el tőled – s íme, három nap sem telt bele, tervezett közös beszélgetéseinkből, elképzelt együttes próbálkozásainkból semmi sem lesz. Immár végérvényesem…”

Bölöni Mari hangosan felzokogott…

„Mit mondhatnék itt a sír szájánál neked? Mit mondhatnék én, az éretlen segítőtárs – neked, idősebb barátomnak, tapasztalt bajtársamnak, sokat megélt testvéremnek? Én, a kábultság, a megdöbbenés, a tehetetlenség érzései miatt most is csak dadogni tudó, szavakat kereső famulus! Azt, hogy ebben a megbolydult, csomagoló, szétszivárgó világban – amikor, ugye, néhányan, maroknyian, megpróbáltuk „böcsületes szegénylegényekként”, itt, a Holnap-városában, menteni a menthetőt, megpróbáltunk közösséget teremteni, irodalmi életet élni, nemzetiségi tudatot ápolni – most dobbantásoddal pótolhatatlan űrt hagytál magad után!?… Azt, hogy mint soha máskor, kimondhatatlanul nagy szükségünk lett volna az idén is reád, szükségünk lett volna tanácsaidra, kitartásodra, segítségedre – s most, a kész tények elé állítva, itt állunk iránytvesztetten és gyámolíthatatlanul…”

A távolból, a városközpont felől, egy magányos harangszó hallatszott…

„Mond, Sándor, mi lesz így velünk? Mi lesz így velünk, Sándor, ha mindig csak a jók, a küldetést-vállalók, az eszme-hirdetők mennek mindig el? Ha a Nagy Kálmánok, Szilágyi Domokosok, Szőcs Kálmánok bűvös sorozata nem törik meg soha vidékeinken?… Mi lesz gyermekeinkkel, ha mindig csak az igazak némulnak el, a bátrak gyávulnak meg, a nemesek és a tiszták szedik a sátorfájukat – s helyükbe pedig nem költözik más, mint pusztulás és közöny? Mi lesz a várossal, Sándor, mi lesz ezzel az átkozott és mégis oly szeretett Váraddal, ha az ilyen emberek, mint te, csak úgy egyszerűen abbahagyják a táncot, s nem lesz, mert nincs honnan legyen, helyettük más, aki betöltse a sorainkban maradt hézagot? S mi lesz a világgal, Sándor, ha a tisztán-látók elfásulnak, az érték-keresők félreállnak, a teherviselők bejelentik: ’Kész! Elegünk volt! Nem csináljuk tovább!’ , s közben pedig a kerti törpék szaporodnak, az aljasság szétbúrjánzik, a megalkuvás hangulata mindent betölt? Mi lesz, mi lesz, mi lesz velünk?…

            ’Széttépve arcunk négy égtáj felé’, ’körénk hallgatag csöndkígyók tekerednek’. Kikopva mindenből, mikor’ semmi már vissza nem fordítható, betáplálva minden’, ’hát itt maradunk megint a sárban’. Itt maradunk, Sándor, mint ’szelek elálló lélegzete/ az árván maradt/ völgy felett!’…”

Azóta eltelt pontosan harmincöt esztendő…

Bölöni Sándor 2017. február 8-án lett volna hetvennyolc éves…

 

(Nagyvárad, 2017. június 29-én)                                                       

            

Copyright © 2017 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu