Kulturális folyóirat és portál

2011. október 7 | Boér Péter Pál | Irodalom

Bilincsben

Napok óta tartott a viadal. Kezdetben nem halálosnak indult, csak a szokásos, túlfűtött, évi kényszeres egymásnak esés hajtotta őket. Néhány órányi fenséges agancs-csapkodás után, kattant a bilincs, bezárultak a reteszek mindörökre. Fújtak, tépték egymást, habzó, verítékes vérrel vegyült az alkonyat. Már minden levegővételért meg kellett küzdeniük. A két agancsos – úgy tűnt – soha többet nem hajlandó kettéválni, sem az ünők bája, sem vetélytársaik legyőzése, de még a másik leterítése sem volt már cél. Így elterülten, az utolsókat lihegve, mindössze végre ketté akartak válni. Vagy… de hát vagy nincs ebben a fenséges csatában, amelyik soha nem a halálért, hanem a győzelemért indul.

A többi bika ügyet sem vetett rájuk. A kecses tartású ünők, ők ketten hiába voltak tán a legszebbek, szívüket legjobban megdobogtatóak, már rájuk sem hederítettek, hiszen e fekvő, még éppen fújtató, örökre küzdő, szabadulni próbáló – de facto – volt bikával nem lehet mit kezdeni. A negyedik, barnásan rőtlő naplemente előtt hasonlóan gyönyörűséges, zöldjüket vesztett, elsötétült levelek lassú hullása kezdte belepni a halálba menőket. Dupla gladiátorjáték volt ez, két vesztessel, kegyelemdöfés nélküli, szánalmasan keserves, hosszú haláltusával.

A sziámi mozdulatlanság képének szétsimuló keretét előbb rotyogó, majd töfögő horkolás, egy terepjáró zaja szakította szét. Megállt, ajtók csapódtak.

– Józsikám, ezek már a mieink. Reméltem, nem kell feleslegesen lövöldöznünk. A többieket sem akarom elijeszteni, a lőszerért is kár. Minden évben előfordul egy-egy ilyen. Add a vadászkést!

– Imrus, ezeknek már kés sem kell. Élnek egyáltalán? Hiszen a szemük meg sem mozdul.

– Élnek, Józsikám, de már nem sokáig. Nincs erejük pislogni. Na, add már, nekik is könnyebb lesz. Milyen jól fog mutatni a falon ez a két fenséges agancs, az egyik nálad, a másik nálam! A szarvashús sem utolsó elemózsia. Menj, hozd közelebb a terepjárót, tűnjünk el gyorsan, mielőtt valami buzgó vadőr felfigyelne ránk! Gyönyörű trófeákkal büszkélkedhetünk majd, nem úgy, mint piszlicsáré, lesből bámuló, üres kézzel hazasomfordáló, felesleges szabályokhoz kötődő, pancser vadászok, akik ezt a gyönyörűséget képesek lettek volna tán még szét is választani, hogy a lehetetlenből újraéledjenek.

Copyright © 2019 Várad Kulturális Folyóirat

made by balu